[fic31] Lilo számára || Tükörkép a fagyöngy alatt

Ajándékozott: Lilo

Angyalka (író): Nari
Cím: Tükörkép a fagyöngy alatt

Páros: JeongRen (Jeonghan x Ren)

Műfaj: slice-of-life, fluff, karácsonyi

Korhatár: 12

Leírás: Yoon Jeonghan teljesen átlagos. Vagyis, na jó, annyira mégsem. Gazdag szülei vannak, elit iskolába jár, és a fiúkat szereti. Tehát mondjuk azt, hogy nagyjából átlagos. Csakhogy - Seungcheol szavaival élve - berobban az életébe Choi Minki, aki iskolatársaik szerint a fiú teljes hasonmása. Aztán amikor Jeonhant kidobják a szülei karácsonykor, aki ezek után hová menne, ha nem ráment venni, hirtelen kiderül, mennyire is egyformák valójában.

Nem tudom, mi a nagyobb probléma. Hogy a másik osztályba járó Choi Min Ki ugyanúgy néz ki, mint én, vagy hogy totálisan belezúgtam. Ha a környezetemet kérdezném, ők nyilván a másodikat mondanák, mert azt általában nem fogadják jól az emberek, ha egy fiú szerelmes lesz egy másikba. Engem az első tényező valahogy mégis jobban zavar, mert most komolyan, ez nem olyan, mintha saját magammal akarnék járni?

Amikor ezeket a gondokat felvetettem a legjobb barátomnak és egyben sorstársamnak, akit hozzám hasonlóan a szülei írattak be pont ebbe a szörnyűséges gimnáziumba, először furán nézett rám, majd még furábban, aztán végül csak annyit mondott, hogy irigyel a problémáimért. Köszi.

Természetesen Seungcheol tökéletesen tisztában van a nemi identitásommal, sőt, valójában előbb felfedezte, mint én. Még javában próbáltam megfejteni az érzéseimet, amikor rámutatott egy srácra, és megkérdezte, ő-e az, akiről a múltkor áradoztam. Igen, ő volt. De a szóban forgó áradozáskor biztos voltam benne, hogy Seungcheol azt hiszi, egy lányról beszélek.

Persze ekkor még nem volt szó Choi Minkiről, ő csak másfél évvel később került képbe. Került képbe? Helyesebb lenne a berobbant az életembe kifejezést használni, de az talán kicsit erős kijelentés lenne. Seungcheol szerint valószínűleg nem, de ő mindig mindent túlreagál. Mint például amikor az egyik osztálytársunk, Kim Taehyung mindössze fél ponttal kapott többet egy dolgozatra, mint ő, a tanár mégis csak Taehyungnak adta meg a jobb jegyet.

Mondanám, hogy tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Choi Minkivel, de ez nem lenne igaz. Az első konkrét emlékem inkább az, amikor az egyik lány egymás mellé állított minket, és vihogva megállapította, hogy tényleg ugyanúgy nézünk ki. Az biztos, hogy az a fájdalmas grimasz, ami akkor megjelent az arcunkon, olyan egyforma volt, mintha időközben valaki egy tükröt tett volna közénk, és abba néztem volna. Akkor figyeltem fel rá először, de még nem éreztem semmit sem iránta.

Bárki bármit mond, egy dologban biztosan különbözöm tőle. Egyikünk se kifejezetten népszerű, de míg ez nálam leginkább személyiségből fakad, addig ő olyan, mintha önszántából riasztana el mindenkit maga mellől. Van egy különös kisugárzása, ami, bár tudom, hogy taszítania kéne, elképesztően vonz. Seungcheol ezt végzetnek hívja, de mintha az előbb említettem volna valamit róla, meg a dolgok túlreagálásáról...

Na most, ezeket a dolgokat csak fokozza az a szomorú tény, hogy még egyetlen egyszer sem beszéltem vele. Jó, oké, tudom. Nem lehetek szerelmes valakibe, akivel soha az életben semmilyen kommunikációt sem folytattam. De higgyétek el, ha ismernétek Choi Minkit, nem ez lenne a véleményetek. Egyébként meg én is egyre jobban aggódom emiatt, mert hé, mindjárt itt a karácsony, a párok meg szerelmesek meg ilyesmik ünnepe, a kínálkozó lehetőség, meg minden egyéb. A szüleim persze azt akarják, hogy maradjak otthon, és tanuljak. De tudjátok, ki fogja elszalasztani ezt a lehetőséget! Mondjuk én. Tavaly. De arról inkább ne is beszéljünk. Tanultam a hibáimból, és idén inkább előre tervezek.

Igaz, az egyetlen ötletem az, hogy beállok az ablaka alá, és rénszarvas agancsban eléneklem neki az All I Want For Christmas Is You-t. Biztos nagy sikerem lenne, főleg a szomszédok körében. Mondjuk az amerikában élő barátom, Joshua, felajánlotta, hogy hazautazik és kísér gitáron, de inkább lebeszéltem róla. Persze értékelem a kedvességét, de az se segítene a helyzetemen, ha ketten töltenénk a karácsonyt a rendőrségen, és nem egyedül.

- Ne parázd már túl! - rázza a fejét Seungcheol, amikor felvázolom neki keserves jövőm. Egy hangulatos kávézóban ülünk, amiért a szüleim biztosan kinyírnának. Azt akarják, hogy iskola után azonnal haza vagy különórára menjek, de szerencsére a tanárom egy rendes, fiatal srác, aki simán behazudja, hogy voltam órán, miközben valójában nem.

Elfintorodom.

- Nem veszel elég komolyan.

- Nehéz komolyan venni, amikor fennakadsz ilyen apró dolgokon. - Nem akarok rámutatni, hogy aki apró dolgokon szokott fennakadni, az történetesen ő, és nem én.

- Van valami ötleted? - kérdezem inkább, reménykedve a fantáziájában.

- Nincs. - Köszi! Ezzel ki vagyok segítve! Belekortyolok a kávémba, és ránézek a kissé kócos hajú, de alapvetően helyes fiúra előttem. Meglepően jól tükröződnek az ablakok.

- Semmi? - Seungcheol elgondolkodva kavargatja bögréje tartalmát.

- Miért nem írsz rá?

- És mégis mit írjak? “Szia, tudom, hogy fogalmad sincs, ki vagyok, de nem akarunk elmenni valahova 25-én? Ja, amúgy szeretlek.”

- Találd fel magad - vonja meg a vállát. - Nem értek a fiúk meghódításához. Ami azt illeti, a lányokéhoz sem.

Az asztalra hajtom a fejem, és összeszorítom a szemem. Épp annyira szeretnék beszélni vele, mint amennyire nem. Már értem a húgom, aki mindig annyit szenved az éppen aktuális szívszerelme miatt.

A téma ezután nem jön szóba, én mégis végig ezen rágódom, egészen addig, hogy éjszaka egy hirtelen ötlettől vezérelve előszedem a telefonom, és összeszorított fogakkal megnyitom a messengert. Kikeresem a nevét, és gondolkodás nélkül írni kezdek.

“Szia, itt a tükörképed.”

Nem várom, hogy válaszolni fog, ezért annál jobban meglep, amikor jelez a telefonom, hogy új üzenetem jött.

“?”

Elmosolyodom, és egy fokkal nagyobb magabiztossággal pötyögöm be az újabb üzenetet.

“Tudod, Yoon Jeonghan. A másik osztályból.”

“Ja, aha. Tudom. Mi az?”

Na, ez egy jó kérdés.

“Csak rá akartam kérdezni, hogy hol jártok matekból. Mert tanár úr nem magyarázta el rendesen, a könyvből se értem, és hátha a te jegyzeted alapján menne. A ti tanárotok jobban tanít.”

Ír valamit, de kitörli, majd megkérdezi, hogy pontosan melyik anyagrészről van szó. Miután válaszolok, szinte azonnal elküldi a képeket. Szép, rendezett írása van, tökéletesen illik hozzá. Legalábbis abból kiindulva, amit tudok róla. Megköszönöm, és itt el is akad a beszélgetés. Basszus! Ezerrel pörög az agyam, hogy mit mondjak még, de egyik se tűnik elég jónak és kifejezőnek. Látszólag ő se töri magát, hogy kommunikáljunk, ezért inkább hagyom. Majd holnap…

***

- Kifelé!

- Ha? - szalad a szemöldököm körülbelül úgy a plafonig. Persze csak képletesen, de ez tökéletesen érzékelteti a helyzet abszurditását. Persze már az a tény is abszurd, hogy velem szemben ott áll az anyám, és dühösen az ajtóra mutogat. Általában a kommunikáció kettőnk között megreked az iskolánál és a jegyeimnél.

- Azt mondtam, kifelé! Elegem van belőled! - Anya szeme könnyesen csillog. Ez kiskoromban biztos meghatott és súlyos bűntudatra késztetett volna, most viszont csak kérdések hada szállta meg az agyam. - Tűnj el a házból, és 26-ig ne is gyere vissza!

- De…

- Nincs de! Menj el! MOST! - üvölt, mire lassan és döbbenten megfordulok, belebújok a cipőmbe és a kabátomba, és kisétálok az ajtón. Épp nyúlnék, hogy bezárjam magam után, de erre nincs szükség, mert anya becsapja előttem. Tátott szájjal bámulok magam elé egy darabig, aztán zsebre vágom a kezem, és bizonytalanul elindulok az utcán.

Oké, Jeonghan, gondolkodj! Seungcheolhoz nem mehetek, mert elutaztak, más ismerőseim meg nincsenek, akikre ilyen helyzetben támaszkodhatnék. A fejemre húzom a kapucnim, és a gimi irányába indulok. Vasárnap van, és bármilyen teljesítményorientált is az iskola, azért ilyenkor még ez sincs nyitva. Főleg, hogy holnap 25-e, ami ugye szünet. Megállok az épület előtt, ami így, ebben a formában elég kihalt. Hó szállingózik a levegőben, és látom a leheletem, ettől függetlenül nem fázom. Legalábbis nem annyira. Bármennyire vonzónak tűnik is a lehetőség, nem ülök le a lépcsőre, inkább a falnak támaszkodva, behunyt szemmel álldogálok. A telefonom nálam van, de a fülhallgatóm nem, ezért a zenehallgatás kizárva, ami miatt hamar megunom a dolgot. A zsebemben kotorászva találok pár wont, ami egy kávéra nem, de talán instant rámenre elég lehet.

Vagy mégsem. Átfázva nézegetem a polcot a boltban, de csak nem változnak meg az árcímkéken a számok. Beletörődve indulok el kifelé, amikor beleütközöm valakibe. Elmotyogok egy bocsánatot, és egy futó pillantást vetek az illető arcára. Choi Minki. A szívem akkorát dobban, hogy szerintem még ő is hallotta.

Valójában a “jöjjünk össze a hasonmásunkkal karácsonyig” projekt csúfos véget ért, ugyanis a napok haladtak, tervem meg nem volt. De legalább már azt elmondhatom, hogy beszéltem vele. Csak a matekról, de beszéltem. Most azonban a fejemben a “TÖKÉLETES LEHETŐSÉG” felirat villódzik, úgyhogy, bár ő szó nélkül tovább akar menni, elkapom a karját. Valójában így közelebbről megnézve annyira nem is hasonlítunk. A hajunk ugyanolyan barna és vállig érő, de ezen kívül semmi. Nem mozdul, és nem is szólal meg. Percekig állunk így, némán, egymást bámulva. És nekem valójában ennyi is elég, leszámítva persze a feszült csendet.

- Mi az? - szólal meg, mire mindketten elnevetjük magunkat. Ezt kérdezte a múltkor is. - Csak azt ne mondd, hogy megint a matek kell - mosolyog. Én meg úgy érzem, mindjárt elolvadok, és szétfolyok a padlón. Ami mondjuk valószínűleg nem lenne egy pozitív benyomás így elsőre, ezért próbálom egyben tartani magam.

- Segíthetek vásárolni? - Felvonja a szemöldökét, de még mindig mosolyog. Végül int, hogy kövessem. Elindulunk a sorok között, de nem veszünk le semmit. - Mit keresünk?

- Mézet, tojást, vajat, cukrot... - sorolja, ujján számolva. Csak most tűnik fel, milyen otthonosan mozog itt. - Anyám mézeskalácsot akar sütni karácsonyra.

- Ti ünneplitek a karácsonyt? - kerekedik el a szemem.

- Aha. A szüleim mindketten keresztények, úgyhogy igen. Engem mondjuk annyira nem érdekel ez az egész. De te amúgy mit csinálsz itt? Nem ezen a környéken laksz, nem? - Tudja hol lakom?

- Kidobtak - vonom meg a vállam, mintha csak olyan mindennapos lenne. Nem kezdi kérdezgetni, hogy miért, vagy ki, csak bólint, és levesz egy csomag lisztet a polcról. Ezután szó nélkül szedünk össze mindent, és bár minél tovább akartam húzni a dolgot, a kasszához érünk. Ami egyben azt is jelenti, hogy mindjárt elválnak útjaink, és mint valami karácsonyi csoda, Minki jön és megy. Fizet, és kisétálunk a boltból, közben próbálom kitalálni, hogy ezután hová menjek. Nem tölthetem az utcán az éjszakát, megfagynék. De jobb ötletem nincs.

Én lecövekelek a bejáratnál, miközben ő megindul az utcán. Hirtelen megfordul, és csodálkozva néz rám.

- Nem jössz?

- Hová? - kérdezem döbbenten. Zavartan a hajába túr.

- Hozzánk. - Nem mondja ki, hogy tudja, hogy ez így fura, mert nem is ismerjük egymást, és én sem világítok rá erre a tényre. Látom a pillantásából, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Gondolkodás nélkül követem, és egész úton nem tudom levenni róla a tekintetem.

- Nem fognak kiakadni a szüleid?

- Nem hiszem. Felebaráti szeretet, meg minden, tudod. Szerintem még örülni is fognak, amiért segíthetnek valakin - forgatja a szemét. Bár nem úgy tűnik, a hangjából kihallatszik a szülei iránt érzett tisztelet és szeretet, amiért azonnal irigyelni kezdem. Egy kis, otthonos, egyszintes házhoz érünk, az ajtaján ünnepi díszítéssel. Azonnal szimpatikus.

- Hazaértem! - kiált, amikor belépünk a kis előszobába. Egy alacsony, barátságos arcú, bár elég fáradtnak tűnő nő siet ki az egyik helyiségből, kezében fakanállal. Meglepetten néz rám, majd a fiára.

- Ő itt…

- Yoon Jeonghan vagyok - hajolok meg, megelőzve a kérdést. - Örülök a találkozásnak!

- Én is örülök! Azt gondolom tudod, hogy én ki vagyok. - Egy furcsa, jelentőségteljes mosollyal néz Minkire, akinek az arca erre fájdalmas grimaszba rándul.

- Összeveszett a szüleivel, és nincs hová mennie. Itt maradhat holnapig?

- Milyen buta kérdés! Ezért jársz abba a drága iskolába, mi? Persze, hogy maradhat. - Újfent meghajolok, és követem Minkit a szobájába.

- Egyébként Minki-ya! - hallom az előszobából a nő hangját.

- Igen?

- Nemsokára el kell mennem majd apádért a reptérre. Itthon maradsz majd, ugye?

- Aha. - Bezárom az ajtót, és körülnézek a helyiségben. Nem tudom mire számítottam, de hogy nem ekkora rendre, az biztos. Látszik, hogy mindennek megvan a pontos helye, minden tökéletesen el van rendezve. A fiú elterül az ágyon, és nem tudom nem észrevenni, hogy a mozdulat miatt feljebb csúszott a pólója.

- Ülj le valahova - mutat körbe. Összeszedem minden bátorságom, és egy magabiztos mosollyal elhelyezkedem az ágy szélén. Ezzel úgy tűnik, hogy meglepem, mert azonnal felegyenesedik, és lábait törökülésbe húzva felém fordul.

- Már érted a matekot?

- Ja. Köszi a képeket.

- Nincs mit - motyogja zavartan, és megint a hajába túr. Legszívesebben én is ezt tenném, de türtőztetem magam. - Nem vagy éhes?

- De - mondom, és rájövök, hogy tényleg az vagyok. Feltűnik, hogy kerüli a pillantásom miközben kisétálunk a konyhába. Kotorászni kezd az egyik szekrényben és előhúz két zacskó instant ráment. Elvigyorodom. Vagy gondolatolvasó a srác, vagy csak ráhibázott, de tetszik. Ő még alig evett belőle, amikor én már rég befejeztem, de csendben kivárom, hogy végezzen.

- Gyors vagy - állapítja meg mosogatás közben. Minden tiltakozása ellenére én is segítek neki.

- Csak régen ettem - vonom meg a vállam, és rámosolygok. Elzárom a csapot, megtörlöm a kezem, és a szemébe nézek. - És? Most mi legyen? - Látom rajta, hogy gondolkodik.

- Nézhetnénk valami filmet - csettint, és villámgyorsan átmegy egy másik helyiségbe. Amikor belépek utána, teljesen ledöbbenek. Karácsonyi díszek, égősorok, fenyőfa, fagyöngy, minden zöldes-pirosas-sárgás árnyalatban ragyog, én meg teljesen úgy érzem magam, mint egy kisfiú, aki még sosem látott ilyesmit, és mindenre rácsodálkozik. A fagyöngyhöz lépek, és megérintem. Minkire nézek, aki eddig a DVD-k között keresgélt, most viszont engem bámul, kikerekedett szemekkel.

- Tudtad, hogy azt mondják, hogy akik ez alatt csókolóznak, örökké együtt lesznek? - Amint kimondom megbánom, de annyira kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy muszáj volt feltennem ezt a kérdést. Lassan bólint, én pedig újra a díszt kezdem vizsgálni, így észre sem veszem, ahogy elém lép, és egy gyors, de határozott mozdulattal megcsókol. Egy pillanatig tart az egész, nekem mégis olyan, mintha megállt volna az idő. Érzem az ajkait az enyémen, érzem, ahogy a szívem majd kiugrik a helyéről, és mégsem tudok mozdulni, hiába kiabál az agyam, hogy csináljak valamit. Elhúzódik, és félrekapja a fejét. Az arca lángol, ami eszméletlenül jól áll neki.

- Bocsi… Csak tudod… - kihúzza magát, és mélyen a szemembe néz, tekintete magabiztosan csillog. - Már vagy másfél éve figyellek nap mint nap, és egyszerűen nem tudok a közeledbe férkőzni. Egy ideje már képtelen vagyok kiverni téged a fejemből, és ez egyre jobban idegesít. Először azt hittem, hogy csak azért, mert hasonlóan nézünk ki, de rá kellett jönnöm, hogy ennek ehhez semmi köze. Tudom, hogy abszurd ez az egész szituáció, hogy áthívtalak, hogy úgy kezellek, mintha ismernélek, hogy megcsókollak, de… Csak úgy gondoltam, hogy úgy tisztességes, ha tudod ezeket - hadarja, bennem meg feloldódik az előbb keletkezett fagyás, és magamhoz szorítom. A vállára hajtom a fejem, bár nagyjából ugyanolyan magasak vagyunk, és magamba szívom az illatát. Frissen mosott ruhák, és valami enyhe parfüm keveredik.

- Sajnálom - suttogja a fülembe.

- Mit?

- Hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy ezeket előbb elmondjam.

- Úgy csinálsz, mintha én olyan bátor lettem volna - nevetek halkan.

- Elkérted a matekot, ahhoz nagy bátorság kellett. - mondja gunyorosan. Épp válaszolnék valamit, amikor jelez a telefonja, hogy üzenete jött. Kibontakozik az ölelésből, és gyorsan megnézi.

- Ki az?

- Anya. Hóvihar van, ezért későn érnek haza.

- Tényleg? - kérdezem vigyorogva.

- Egészen biztos, hogy direkt csinálták. Ők is tudnak rólad - forgatja a szemét, mire elnevetem magam.

- Ilyen híres vagyok?

- Nagyon... - Tovább nevetek, és közelebb lépek hozzá.

- Most valami nagyon nyálas dolgot kéne mondanom, ugye?

- Inkább csináld, ne mondd - javasolja vidáman mosolyogva.

- Boldog karácsonyt, Minki-ya!

- Boldog karácsonyt, Jeonghan!

És megcsókolom.