[fic41] Jay számára || Különös karácsony

Ajándékozott: Jay
Angyalka (író): Nadi

Cím: Különös karácsony

Szereplők: iKON Jinhwan és Hanbin

Korhatár: -

Műfaj: romantikus, slice of life

Leírás: "- Szóval se fa se étel – Jinhwan látványosan fújta ki a levegőt a száján keresztül, rákényszerítve magát hogy elővegye a nyugodt hangját - mondom mi lesz… Kim Hanbin te most kimész azon az ajtón és addig nem jössz vissza, amíg valahonnan nem szerzel nekem egy karácsonyfát. – mutatott a bejárati ajtóra az ujjával."

Jinhwan boldogan állt a lakásajtaja előtt. Már két hete hogy elment a rokonaihoz Jejura és felemelő érzés volt végre a saját otthonát látni. Igazán rosszkor jött ez a családi látogatás így karácsony előtt, de apja jobbnak látta így, ezért nem tudott ellenkezni, legalább az egész karácsonyt szerelmével tölthette kettesben. Hallotta, ahogy a másik oldalon Hanbin a kulccsal bajlódik, ami mosolyt csalt az arcára, nagyon hiányzott már neki. Amint az ajtó kinyílt a fiú nyakába vetette magát, aki szorosan magához ölelte.

- Hiányoztál. - suttogta a fülébe Hanbin, majd eltolta magától és puha csókot nyomott az ajkaira.

- Te is nekem.

Felhőtlen hangulatban lépett be az ajtón, de ami odabent fogadta egy pillanat alatt váltotta ki belőle az ellentétét a boldogságnak.

Jinhwan dühösen vágta le a bőröndjét az ágya mellé, nem gondolta, hogy ekkora rendetlenség fogja itthon fogadni. Kapkodva próbálta összeszedni a szétszórt szennyest a lakásból és a mosógépbe dobálni, mindeközben Hanbin szégyenkezve állt a bejárati ajtó mellett, azon gondolkozva, hogy mégis hogyan kéne bocsánatot kérnie az idősebbtől, amiért ekkora kupit csinált, amíg nem volt itthon. Jinhwan időközben nekiállt mosogatni a tányérokat és edényeket, amik minimum négy napja száradhattak a mosogatótálcában. Ingerülten vágta a tiszta edényeket a szárítóra, feldöntve ezzel két tányért. A pár perccel ezelőtti öröme és nyugodtsága semmivé foszlott egy pillanat alatt. Kimerültsége idegességhez vezetett, amit soha nem tudott jól kezelni.

 - A rohadt életbe… - mordult fel idegesen az idősebb, abbahagyva a mosogatást. Villámló tekintetével fordult a másik felé. – Ez is a te hibád! Miért nem bírtad megcsinálni azokat, amiket kértem tőled telefonon? Olyan nehéz lett volna egy kis rendet tartani és bevásárolni? Az Isten szerelmére Hanbin ma már Szenteste van és semmi igazi étel nincs itthon.

- Elfelejtettem, bocsánat, többet nem fog előfordulni, csak kiment a fejemből…- próbálta menteni a menthetőt, de mindhiába, mert Jinhwan pokoli dühös volt és olyankor nem tudta semmi sem lecsillapítani.

- Semmi baj, nagyon romantikus tud lenni egy karácsonyi vacsora, aminek a főfogása ramen. - a gúnyos szavak szíven ütötte Hanbint, de nem szólt semmit. Erről most tényleg ő tehetett és a barátja jogosan volt dühös. Jinhwan egy hatalmasat sóhajtott látva a fiatalabb bűnbánó tekintetét. Nem tudott rá huzamosabb ideig haragudni, hisz mindennél jobban szerette a rendetlen, feledékeny fiút. – Tudod mit? Felejtsük el! A lényeg hogy ez lesz az első igazi karácsonyunk amióta együtt lakunk, úgyhogy menjünk, díszítsük fel a fát és… ugyebár fa van? - Hanbin hirtelen elfehéredett és megnyúlt arca teljesen egyértelművé tette, hogy ők bizony semmilyen fát nem fognak együtt feldíszíteni. Jinhwan idegesen túrt a hajába, türtőztetnie kellett magát, hogy nehogy olyat tegyen amit később még megbánhat.

- Szóval se fa se étel – Jinhwan látványosan fújta ki a levegőt a száján keresztül, rákényszerítve magát hogy elővegye a nyugodt hangját - mondom mi lesz… Kim Hanbin te most kimész azon az ajtón és addig nem jössz vissza, amíg valahonnan nem szerzel nekem egy karácsonyfát. – mutatott a bejárati ajtóra az ujjával.

Hanbin szomorúan kapta magára a kabátját és kilépett az ajtón, amin alig pár perce jött be Jinhwan. Aki abban a pillanatban megbánta, hogy ilyen durván bánt a távozóval, végül is fa nélkül is túlélik, viszont Hanbinra szüksége van, hisz ő volt az egyetlen, aki igazán megértette és mindig mellette állt még akkor is mikor ilyen indulatos volt. Utána akart menni, de már nem találta a lépcsőházban a másikat. Végül visszament a lakásba és nekiállt kitakarítani azt, majd pár óra mosogatás, porszívózás, mosás és rendrakás után fáradtan dőlt az ágyba és szinte azonnal el is aludt.

A telefon csörgése keltette fel, még álomtól kómásan nyúlt a készülékért hogy felvegye azt.

- Halló?- kérdezte gyenge hangon.

- Szia, én vagyok az. - Hanbin hangját ezer közül is felismerte volna. – Kitaláltam valamit, gyere le a parkolóba. - és rögtön le is rakta, még mielőtt Jinhwan bármit is kérdezhetett volna az ötletével kapcsolatban.

Felkapott egy meleg sálat meg kabátot, és utána már rohant is a lépcsőn fellökve az egyik goromba szomszédot. Vissza sem nézett, szaladt tovább a parkoló felé. Bűntudatott érzett az egész veszekedés miatt és minél hamarabb bocsánatot akart kérni. A kifakadásának már nem is látta semmi értelmét.

Hanbint a kocsijában találta meg, beült mellé és bocsánatkérően nézett a barátjára.

- Meg tudsz nekem bocsátani valahogy? Tényleg sajnálom, hogy úgy viselkedtem, mint egy menopauzás nő. – még a kiskutya szemeit is bevetette, hogy biztosan hasson a másikra.

Hanbin elvigyorodott és a kezeivel közre fogta Jinhwan arcát.

- Eddig sem haragudtam. De tudod te milyen nehéz volt leakasztani egy karácsonyfát úgy, hogy konkrétan otthon hagytam a pénztárcámat? – Jinhwan válaszolni akart a költői kérdésre, de a másik magához húzta egy csókra ezzel megakadályozva a válaszadást. Valahogy ekkor már nem is tűnt számára olyan fontosnak a válaszadást.

Alig tíz perces kocsikázás után meg is érkeztek az egyik eldugott parkba, ahova gyakran szoktak együtt kijárni. Egy lélek sem volt rajtuk kívül, amit a sötét, a hideg meg az az aprócska tény magyarázott, hogy szenteste van. Hanbin kézen fogta és a park egy eldugott részhez vezette, Jinhwannak beletelt egy hosszú pillanatba mire észrevette a fát, amiért idejöttek. Egy feldíszített fenyő állt a parkban, amit külön neki állítottak. A színes gömböktől még szebbnek és különlegesebbnek nézett ki a karácsonyfája a sok, teljesen átlagos fa mellett. Hanbin szorosan átölelte hátulról, a fejét a másik nyakába fúrva.

- Soha nem láttam ennél szebbet. - törte meg a csendet Jinhwan.

- Én sem – nézett a másikra Hanbin, de maga sem tudta volna megmondani, hogy a fáról beszél e egyáltalán.

 Hanbin átnyújtott egy csillagszórót a barátjának, majd meggyújtotta, nem foglalkozva a tűzvédelmi előírásokkal. Így figyelték ketten csendben, ahogy a csillagszóró leég.

Leszedték az összes díszt és már a kocsi felé sétáltak vissza, amikor Jinhwannak eszébe jutott valami.

- Ha nem volt pénzed, akkor mégis honnan szereztél csillagszórót meg gömböket?

- Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak nekem jutott eszembe az élő karácsonyfa, de csak nekem jutott eszembe eldugott helyre rakni – kacsintott Jinhwanra, aki rosszallóan húzta össze a szemöldökét, mire a másik csak elmosolyodott és belékarolt. – Boldog karácsonyt idegbeteg!

- Boldog karácsonyt idióta!