[fic16] Seiya számára || Csónakom vagy

Ajándékozott: Seiya

Angyalka (író): Phae Blond
Cím: Csónakom vagy

Főszereplő: Kyungil

Korhatár: nincs

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: nincs

Leírás: Egy barátságból lett szerelem után létezik még jó kapcsolat? Mi zajlik a férfi fejében? Kyungil visszaemlékezéseiből derül fény a kapcsolat valódi mivoltára.

Fázik a lábam, rettentő módon hideg van, az ujjbegyeim vörösek. Nem érzem őket, úgy lefagytak, pedig a bundás zsebben nem kellene, hogy kikezdje a bőrömet a hideg. Nem így terveztem a karácsonyt, mégis jó szokásomhoz híven semmi sem halad a terv szerint.

- Akkor most csak úgy kidobsz, mint egy kutyát? Persze, ehhez értesz – vágtam fejéhez utolsó lehetőséggént, amit igazából gondoltam. Korábban mindig védtem, nem mondtam ki kendőzetlen véleményem, mert azt gondoltam, csak sebet ejtenék vele gyenge lelkén. De most nem volt miért visszafognom magam.

- Nem erről van szó, Kyungil. Egyszerűen csak képtelen vagyok nézni, ahogy újra és újra megbántalak, érted? – folytatta szinte ordítva. Istenem, mekkora hangja van!

- Ha nem akarnál bántani, nem foglalkoznál azzal, hogy mi volt, mert én le tudom zárni. Ha tényleg az lenne a fontos, hogy ne bánts, akkor nem akarnál lelépni az első adandó alkalommal. Segítek. Elmegyek én – mondtam végül és becsapva magam után az ajtót indultam ki a lépcsőházból.

Nem volt sosem idilli a kapcsolatunk. Azt hiszem, csak szerettem volna, ha az. El akartam hitetni vele és magammal is, hogy minden rendben volt. De a legnagyobb baj az volt, hogy nem volt soha szerelmes belém. Félt szeretni. Amint megérezte annak a lehetőségét, hogy megszeret, megijedt és hibát hibára halmozva igyekezett menekülni, én pedig nem akartam elengedni, mert ismertem. Ilyen az, mikor egy régi barátodba szeretsz fülig bele.

- Szeretlek – súgtam szájába a csók közben lehunyt szemmel. Ekkor mondtam ki neki először. Nem esett nehezemre, egyszerűen csak adta magát a vallomás. Nem jött még ilyen könnyedén soha nyelvemre ez a néhány betű. Szeretlek. Vajon neki mit jelenthet?
Lassan nyitotta fel szemeit, és az enyémbe bámult. Kis mosollyal nézett egy darabig, majd újra csókra hívta ajkaimat. Nem mondta ki, sőt, nem is reagált rá igazán. De ajkait mintha édes méreggel kente volna be, képtelen voltam betelni velük. Hogy utasíthattam volna el?

Azóta sem tudom, hogy vajon csak megszánt, vagy tényleg látott lehetőséget bennem, bennünk. Még mindig kétségek között vagyok, pedig már nincs is értelme miért kapálózni. De nem szeretem a fulladásos halált. Addig küzdök a vízfelszínen maradásért, amíg az utolsó levegőfoszlány el nem hagyja testem, és fizikailag képtelen leszek már a hullámokkal való csatára. Ő jelenleg egy mentőcsónak, és én nem akarok még meghalni. Minden erőmmel azon leszek, hogy feljussak a csónakra és megmeneküljek.

- Azt hiszed, annyire tudod, mi kell nekem? Ha tudnád, elfogadnád, hogy egyedül akarok lenni! Csak hagyj békén, és kereslek, ha hiányzol. 

- Ettől félek én is. Talán soha többé nem hallanék rólad – mosolyodtam el keserűen. Minél jobban taszít magától, annál jobban meg akarom tartani. Egymás ellen küzdünk.

A történtek gondolati felemlegetésétől csak még hűvösebb lett az idő. Nem melengette szívemet a boldog pillanatok emléke. Volt ugyan jó pár, de mindet beárnyékolta a viták éle és a szavak ereje. Még hogy azokkal nem lehet sebezni! Vajon én hányszor bántottam meg őt néhány egyszerű, rövid szóval?

Önző. Ostoba. Gyáva.

Bár járnának a buszok. Vagy bármi, amin csak feleennyire lenne hideg. Idő közben a hó is nagy pelyhekben kezdett esni. Azért indultam gyalog, hogy kitisztuljon a fejem, és meggondolhassam magam útközben, hátha rájövök, hogy mekkora idióta vagyok, és nem szelem át a fél várost érte. De az istennek sem voltam képes visszafordulni.

Mikor megismerkedtünk nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen irányba fordulhat a kapcsolatunk. Egy évvel idősebb csak nálam, és mégis úgy érzem, egy apró kisfiú vagyok, aki csak rohan az elvesztett játéka után. Annyiszor elérte, hogy magabiztosan vágjak bele elérni az álmaimat, és ugyanennyiszer tiporta porba minden önbecslésem. Abban sem vagyok biztos, hogy ennyire különleges lenne. Talán csak jókor voltam jó helyen. Vagy épp rosszkor a rosszon.

- Ne makacskodj! Ha képtelen lennél megcsinálni, akkor nem támogatnálak ennyire benne. Nem akarom, hogy hülyét csinálj magadból, egyszerűen csak tudom, hogy képes vagy rá – bíztatott mosolyogva, és azzal a lendülettel egy rövid csókot nyomott számra. Akaratlanul is elmosolyodtam. 

- Látom, hogy vigyorogni akarsz, és utálom, hogy ilyen befolyásolható vagyok tőled. De talán igazad van. Lehet, hogy menni fog – gondolkoztam el, de már biztos voltam, elmegyek a meghallgatásra. Muszáj volt megpróbálnom. Ha még ő is hitt bennem, tényleg érdemes volna megpróbálnom. Csak erre tudtam gondolni.

Ha ő hisz bennem, sikerülhet.

Mosolyognom kell. Még életemben nem voltam olyan ideges, mint a meghallgatás előtt. Végig ott volt mellettem, hogy támogasson. Szükségem volt rá, és érezte. Kérés nélkül elkísért, és ő volt az utolsó, akit megcsókoltam és az első, akit megöleltem aznap. Erőt adott jelenlétével. Ha nem lenne, talán én sem tartanék most ott, ahol. Meg sem próbáltam volna az éneklést. 

És most itt vagyok, egy aránylag sikeres banda vezető tagjaként. Lemezeket készítünk, dalokat írunk, klipeket veszünk fel, koncerteket adunk és szeretnek minket. Olyan támogatást és szeretetet kapok a rajongóktól, amire soha nem is számítottam korábban. Azt mondhatnám, teljesen elégedett vagyok a jelenlegi életemmel, mégis van, ami hiányzik. Az ember társas lény. Születésétől kezdve kódolva van benne, hogy párban éljen majd, ha eljön az ideje. Célja, hogy megtalálja az igazit, azt, akivel aztán családot alapíthat és egy egységként élhet boldogságban. 

Én legalábbis mióta az eszemet tudom, nem ilyen voltam. Biztosan közre játszik az édesapám, és az, amit mesélt nekem az emberekről, a családról és nőkről, de mindig azt hittem, az teljesíti ki az ember életét, ha a karrierje a csúcson van. Ha biztos anyagi háttérrel rendelkezik és aztán jöhet minden más. Az utóbbi időben azonban megváltozott a véleményem. Azt hiszem, a pénz és a siker mind-mind fontos, de mégsem annyira, mint a támogató és szerető környezet, na meg a szerelem. Van annál szebb, mikor szeretsz, és viszont szeretnek? Nemigen.

- Tudod miért nehéz szeretni téged? Mert nem hagyod. Ha azt hiszed, túl sokat akarok adni, menekülőre fogod – mondtam, ahogy kedvenc hajtincsével játszottam. Szerettem, mikor hozzám bújt. Ilyenkor azt éreztem, igazán szüksége van rám.

- Tudod, miért akarok menekülni? Mert úgy érzem, nem érdemlem meg azt a szeretetet, amit tőled kapok. Tudom-tudom. Szerinted ez hülyeség, és nem kellene ilyesmire gondolnom. De tudom, hogy hálátlan vagyok. 

- Az vagy. De ha szeretsz valakit, nem foglalkozol egy ilyen apró hibával, mikor az összes többi részéért odavagy – nyomtam egy csókot homlokára.

Sokszor filozofálgattunk. Olyasmiket osztottunk meg egymással, amit én korábban nem tudtam mással megbeszélni. Nem csoda, hiszen a legjobb barátom volt még mielőtt bármi komolyabb is alakult volna közöttünk. Szerettem, hogy megmaradt köztünk ez a legjobb barát viszony, de ez mostanra már nem az igazi. Én igyekszem ott lenni mellette. Akkor is, ha ő már mást szeret. A mindennapok sodrásából szeretném, ha kihúzna kicsit ő is engem. Tényleg szükségem van arra az istenverte csónakra, és ez csak ő lehet, senki más. Nehéz, és talán ennél szánalmasabb dolog nincs a Földön, mégis azt gondolom, egyszer talán visszatalálunk egymáshoz.

Az ajtó előtt állva még mindig lett volna lehetőségem meggondolni magam és bármikor visszafordulhattam volna, de őrült mazochista módon inkább kopogtam. Az édesanyja nyitott ajtót, aki mosolyogva üdvözölt.

- Szia Kyungil, rég láttalak. Örülök, hogy ma ismét velünk vacsorázol – mosolygott kedvesen. Tudtam, hogy kedvel engem, szerintem is kedves nő volt. – Remélem, nem kell majd nélkülöznünk téged az elkövetkezendő családi ebédnél. 

Hamarosan ő is megjelent az ajtóban. Gyönyörű volt, mint mindig. A karácsonyhoz illően bordó színbe öltözött, ami kiemelte arca minden szépségét. Kis sóhajjal mosolyodtam el végül én is, majd egy arcra adott csókkal üdvözöltem. A fülembe súgott néhány szót. Hangjától libabőrös lettem. Bementem, és levettem kabátomat és cipőmet, megmutatva ezzel zakómat, ingemet és szövetnadrágomat. Kiöltöztem, tudtam, hogy nálunk minden karácsony alkalmával így illik. Kettesben maradtunk egy rövid időre.

- Annyira örülök, hogy eljöttél. Az adósod vagyok, Kyungil. Jinhwan nem tudott eljönni, és még be sem mutattam őt. Talán nem ez lett volna a megfelelő alkalom erre.  Tudod, milyenek a szüleim, meg lennék lőve egyedül, téged amúgy is nagyon kedvelnek. Köszönöm, hogy segítesz – hadarta gyorsan, amíg segített elvenni a kabátomat. Kést vájt korábban lelkembe, és ezzel a néhány mondatával mintha milliószor kivette, visszaszúrta és megforgatta volna bennem azt. 

- Persze, tudod, hogy rám számíthatsz. Bármikor szívesen leszek a kamu-barátod – mosolyogtam szélesen, de hamisan. Már nem vette észre, hogy ez nem az őszinte mosolyom. Mennünk kellett, az édesanyja tálalta a pulykát.