[fic05] pocketcoffee számára || Keringőzés kettesben

Ajándékozott: pocketcoffee

Angyalka (író): Lillcso
Cím: Keringőzés Kettesben

Páros és/vagy fő(bb) karakterek: Wonho/Minhyuk (Monsta X)

Műfaj: Slice of life

Korhatár: 16+

Egyéb figyelmeztetések: Drog hatásai, erőszak

Leírás/ajánló/előszó: Wonho egy bizonyos ok miatt lekési a hátralévő keringőpróbákat, így Minhyuktól kér segítséget, ő pedig egy kicsit vonakodva, de segít neki.

- Lee Minhyuk! – csapott valaki az asztalomra, de olyan erővel, hogy utána percekig visszhangzott a fülemben. 

- Mi a fasz bajod van, Kihyun?! – kiáltottam fel, mire elnevette magát az illető. 

- Csak szívattalak. Emeld fel a segged, vége az órának, és jönnek ide valakik. – bökte meg az arcom, mire egy fintorral elfordítottam azt. 

- Néha elgondolkozom azon, hogy skizofrén vagy-e… - motyogtam, majd összeszedtem a párna gyanánt használt tankönyveimet és füzeteimet a padról.

- Miért? – kérdezte meg szórakozottan a rám váró.

- Mert idegbetegből át tudsz menni egy szerelmes tinilány szintjére, körülbelül 10 másodperc alatt… - forgattam meg a szemem, mire felröhögött. 

- Ez nem igaz.

- A faszt nem, most is ezt csinálod. Rábaszol ököllel az asztalomra, miközben alszok, aztán meg egy vigyorral a pofádon közlöd, hogy csak szívattál. – mutogattam közben a levegőbe. Teljesen érzelemmentes arccal figyelt engem. 

- Nem értem, hogy miről beszélsz. 

Halkan felsóhajtottam, majd legyintettem. 

- Mindegy. Ma maradsz keringőre? – kérdeztem meg. 

- Nem tudok – rázta meg a fejét – edzésre kell mennem. – harapott az ajkába. 

- Nem tudsz egyet kihagyni? Azért mégiscsak szalagavatóra gyakorlunk. – húztam el a számat. Szomorkásan megrázta a fejét.

- Bajnokságra készülünk, szerintem simán kicsesznének a csapatból, ha kihagyok egy edzést. – vágta rá, majd indult a szekrénye felé, ahova követtem. A folyosón már csak néhány diák lézengett, akik szintén végzősök, vagy szakkörre maradnak. Vagy esetleg éppen ráérnek, és nem sietnek sehova. 

- Hát. Sajnálattal hallom, vagy mi. – röhögtem el magam a mondatom végére. – Ki a partnered keringőben?

- Nekem Miyoung. Neked? – kérdezett vissza, miközben szedte ki a cuccát az edzésre.

- Haewon. – vontam meg a vállam. 

- Nem bírod a csajt? – ráncolta össze a szemöldökét. 

- Hát… nem a kedvencem. – nevettem el magamat. 

- Ó – lepődött meg – azt hiszem értem. – vigyorodott el. 

- Ne már, Kihyun! – vertem vállba. – Ne gondolj többet a dolgok mögé, mint ami valójában van. 

- Jólvanna’, csak tudod, hogy szeretlek szívatni. – röhögött, majd indult a kijárat felé. – Na, de mennem kell, mert már így is késni fogok. Szia! – intett egyet fél kézzel, majd ment ki a hűvös időjárásba. Felnéztem az órára. Fél három múlt két perccel. Akkor még van kábé másfél órám addig, ameddig nem kezdődik el a keringőpróba. 

Csendben felsétáltam az iskola legfelső emeletére, a könyvtárhoz. Nem szoktam könyvtárba járni, de még könyvesboltba se, de egyszer unalmamban ott kötöttem ki, és találtam egy-két könyvet, ami tetszett és érdekel. Emlékszem, hogy most is van egy, amit kinéztem magamnak. Fantasy, és az az egyetlen műfaj, ami tényleg leköt. Engem hagyjanak békén a romantikussal, krimivel, iskolai élettel, meg ezekkel az egyéb… könyvekkel. 

Benyitottam a suli leghalkabb helyiségébe, majd leültem egy viszonylag eldugott sarokba. Azaz, elsétáltam az ajtótól számított legtávolabbi pontig, megkerestem a fantasyt, amit olvasok épp, majd felültem az ablakba, miközben bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. A lábfejemmel követtem a zene nyugtató ritmusát és elmerültem a regény világában.

Legközelebb, amikor feleszméltem, akkor már csak tíz perc volt négy óráig, így gyorsan felírtam a kézfejemre az oldalszámot, ahol félbe kellett hagynom a könyvet, majd visszatettem a helyére. Komótosan összeszedtem az összes cuccomat, majd a fülhallgató gumijával játszadozva az ujjaim között indultam el a tornaterem irányába. Az iskola szinte teljesen kihalt volt, így a lépteim nagy visszhangot keltettek az üres folyosókon. Amint beléptem a tesiterembe, a többiek zaja keltette fel a figyelmem. Nagyjából mindenki itt volt. Felmásztam a mini lelátó legtetejére, majd halkan felsóhajtottam, miközben ásítottam egyet. Kicsit lefárasztott a mai nap, és még legalább egy óra keringőre maradnom kell. A következő másodpercben bejött a mi drága ofőnk, aki egyből elkezdte összeterelni a társaságot. Azt mondta, hogy már csak három alkalmunk van gyakorolni a keringőt, mert másfél hét múlva van a szalagavató, és – hogy őt idézzem – már nyilvánvalóan mindannyian ’szörnyen izgatottak’ vagyunk. Nem akartam leamortizálni a hangulatot azzal, hogy jövök a negatív hozzáállásommal, miszerint mindenre szükségem volt, csak épp nem egy szalagavatóra. Bár az is könnyen előfordulhat, hogy holnapra már teljesen be leszek zsongva és várni fogom. Franc se tudja. 

A gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy Haewon velem szembe állt és rám mosolygott. Megpróbáltam viszonozni, majd a tanárra néztem. Azt mondta, hogy gyakoroljuk el azokat a részeket egybe, amit tanultunk az elmúlt három hét alatt. Közelebb léptem Haewonhoz, majd az egyik kezemmel megfogtam a derekát, a másikkal a kezét. 

Egyébként szörnyen béna vagyok a keringőben, viszont az megnyugtat, hogy a partnerem még rosszabb. Tudom, hogy ez egy nagyon köcsög hozzáállás. Szomorú, de igaz. 

Véletlenül rálépett a lábamra, és bocsánatot kért, mire megráztam a fejem. 

- Nem lesz ilyen vészes élőben, neked hosszú lesz a ruhád és nem fog látszódni, hogy hova lépsz. Viszont mi meg vagyunk baszva. – utaltam arra, hogy a mi lépéseink – azaz a fiúké – eléggé látszani fog, és ha rontunk – márpedig biztos, hogy fogunk – akkor az is.
Drága ofőnk elindítja a zenét, mi pedig elkezdjük a lépéseket, amiket szinte bemagoltunk az elmúlt időszakban. 

Mondanom sem kell, hogy kismilliószor rontott a társaság, Haewonnal meg velem az élen, de semmi baj. Két perc alatt meg lehet váltani a világot, hát még milyen csodát teremtünk mi másfél hét alatt. 

A kicsit elhúzódott próba végén fáradtan léptem a lelátóhoz, majd vettem fel a táskámra az amúgy is nehéz táskámat. Csekkoltam, hogy mindenem megvan-e, majd elindultam hazafelé. Azaz. Indultam volna. Ha nem futok bele az egyik gyerekbe, aki hiányzott. 

- Szia Minhyuk! – mosolygott rám Wonho. Kicsit meglepődtem, mert nem volt próbán, most pedig egyszer csak itt termett. 

- Hát te? – kérdeztem meg meglepve. 

- Dahyun itt van még? – vakarta meg a tarkóját, mire elhúztam a szám. 

- Nincs. Már a próba vége előtt elment. Edzése van, vagy nem tudom. – válaszoltam neki. – Te viszont merre voltál? – érdeklődtem kedvesen, de nem kaptam választ. 

- Tudsz segíteni a hiányzó lépésekben kérlek?

Nem akartam neki mondani, hogy reggel nyolc óta itt baszom a rezet, kurva fáradt vagyok, elegem van a keringőből meg amúgy mindenkiből, viszont szívem szerint elküldtem volna a halál faszára, hogy legközelebb időben tolja be a picsáját. De azért nekem sincs jégből a szívem. 

- Persze. – fojtottam el egy halk sóhajt, majd indultam meg vele a tornaterem felé. 

- Sokat vettetek? – mentünk be a terembe, majd vágtam le a táskámat földre. 

- Hát – gondolkoztam el egy másodperc erejéig – kábé annyit, mint mindig. Azaz nem valami sokat, de azért… azért van pár lépés. – szedtem elő a telefonomat, hogy megkeressem a táncolásra alkalmas zenét. Ugyanis jó gyerek létem végett letöltöttem a zenét. 

- Először mutasd meg, hogy mit tanultatok, ne zenére. – kérte meg, ahogyan ledobta a táskáját a földre, az enyém mellé. 

- De azokat tudod, amiket eddig vettünk? – néztem rá. Bólintott egy aprót, miszerint tudja. – Akkor… - emlékeztem vissza arra, amit ma vettünk – itt tartottunk. – álltam be a pozícióba. Mindössze egy bajom van az egésszel, hogy nem vagyok teljesen tisztában a lányok lépéseivel. Na, meg a fiúkéval se. Tökre némán állt velem szemben mozdulatlanul, és csak figyelt. 

- Fogd meg a derekamat. – léptem egy kicsit közelebb hozzá, mire az egyik kezét a derekamra helyezte, a másikkal pedig megfogta a kinyújtott kezemet. Mivel kicsit lent volt a keze, így megfogtam, és rendesen a derekamra helyeztem. – Ez itt a derekam. – mondtam halkan, majd mutattam meg neki a lépéseket. 

- Itt ide teszem a lábam, ugye? – kérdezte meg. 

- Ja. Olyasmi. Én valahogy úgy jegyeztem meg, hogy amikor én lépek a bal lábammal, akkor te a jobbal. – mondtam. Őszintén szólva kurvára fogalmam se volt róla, de sebaj. 

- Oké, asszem’ értem. – mondta. 

- Zenére mehet? – szedtem elő a telefonomat a zsebemből, várakozó tekintettel nézve rá. 

- Persze, próbáljuk meg. Ha nem fog menni, akkor megpróbáljuk majd megint. – kuncogott fel. Miközben megkerestem a zenét, láttam, hogy mennyi az idő. Fél hatot mutatott a telefonom. Halkan felsóhajtottam, majd elindítottam a zenét és visszadugtam a hátsó zsebembe a telefonomat. Ő újra megfogta a kezemet és a derekamat, de megint kicsit lent volt a keze. Halvány mosollyal az arcomon tettem feljebb egy kicsit a kezét. 

Nem ment olyan szerencsétlenül elsőre se, de azért párszor még elpróbáltuk. 

Ez eltelt még legalább egy ötven percbe. 

Egy picit már nagyon fáradt voltam. Odamentem a táskámhoz, majd felvettem a vállamra. 

- Merre mész haza? – kérdezte meg mellém érve. 

- Sulitól jobbra indulok el, és csak sétálok. Nincsen annyira messze. – vontam meg a vállamat, előszedve a fülhallgatómat. 

- Akkor elindulok veled. 

Hát, nem kértem, de nekem így is jó. Fél füllel zenét hallgattam, és mivel ő se szólalt meg, ezért nem erőltettem a beszélgetést. Amikor elhagytuk a második sarkot, ő befordult. 

- Nekem van… van még egy kis dolgom. – vakarta meg a tarkóját. – Majd holnap találkozunk. Szia, és köszi, hogy maradtál segíteni! – intett mosolyogva, majd indult el a buszmegálló felé. 

- Szia. – mondtam halkan, majd mentem tovább az egyenes úton. Innentől számítva kábé egy tizenöt perc alatt értem haza. Fáradtan szenvedtem le a cipőmet a lábamról, majd mentem be a szobámba. Ahogy észrevettem anyukám még mindig nem volt itthon. Lehúztam a pulcsimat, amit a földre dobtam le, felvettem egy pizsamagatyát és felsőt, majd bedobtam magam az ágyamba. Az ölembe húztam a laptopomat, de csak annyira, hogy megnézzem a fejleményeket a közösségi oldalon, meg az üzeneteimet. Néhány üzenetem volt, az is mind Kihyuntól.

Kihyun: Hazaértél már?

Kihyun: Hahóóó.

Kihyun: Minhyuk, te narkós állat, írj amikor otthon vagy.

Felröhögtem az üzeneteken, majd válaszoltam neki.

Minhyuk: Most értem haza…

Kihyun: Hogyhogy?

Minhyuk: Wonho késett, és szabályosan a próba végére ért oda. Megkért, hogy segítsek neki a hiányzó lépésekben, és hát… maradtam.

Kihyun: De cuki gyerek vagy te :D

Minhyuk: Jajj már, ne legyél ilyen. xd Inkább mesélj te, mi volt az edzésen?

Kihyun: Nem sok. Ugyanaz, mint eddig. Csak most megint tovább kellett maradni.

Minhyuk: Remélem, hogy komolyan nyerni fogtok, ha ennyit szopat titeket az edző. :/

Kihyun: Hát még én. Már csak a röpi iránti szeretetem tart a csapatban :D

Minhyuk: Legalább az tart. :DD

Minhyuk: Te, ne haragudj, de olyan szinten fáradt vagyok, hogy szerintem elmegyek aludni. Szevasz.

Kihyun: Hali!

Sose értettem, hogy hogyan lehet neki annyi energiája, hogy reggel felkel, végigszenvedi a napot, elmegyek egy több órás edzésre, és aztán elalszik kettőkor. Nekem egyszerűen nincsen ennyi energiám, na meg nem vagyok kávéfüggő. Vagyis… az vagyok, de nem hat a koffein. Úgyhogy más energiaforrás után kell kutatnom.

Felhúztam az államig a takarót, oldalamra dőltem, összegömbölyödtem, majd lehunytam a szememet. Pár percen belül olyan mélyen aludtam, hogy felőlem bomba is robbanhatott volna mellettem, azt se vettem volna észre.

- Ma is van edzésed? – pillantottam Kihyunra. Elvigyorodott, majd megrázta a fejét. 

- Hála istennek nincs. Beteg lett az edző, és mára nem tudott keríteni egy helyettest. Így tudok maradni keringőpróbára. – mondta. 

- De hát te amúgy is perfektül keringőzöl, én a helyedben hazamennék. – röhögtem el magam, és indultam a tornaterem felé. 

- Hát, azért jó lenne egyszer megnézni a felállást, hogy mi a helyzet. – mondta egy mosollyal az arcán.

Beléptünk a tornaterembe, ahol alig voltak bent a többiek, mert még volt negyedóra a kezdésig. Elterültem a lelátó egy alsó fokán, és néztem ki a fejemből. 

- Van fánkom, kérsz? – nyújtotta felém az egyiket Kihyun.

- Nem kérek, köszi. – ráztam meg a fejemet. 

Amíg ő evett, addig én szememet lehunyva próbáltam feltölteni az energiáimat, de nem sikerült. Pláne amikor az éppen érkező Changkyun rávágott egyet a combomra, mert szerinte poénos volt. 

- Kurva anyád… - morrantam fel, majd ültem fel. 

- Én is szeretlek. – tárta szét vigyorogva a kezét. Kihyun felröhögött a történteken. Az ő egyik tök jó haverja volt ez a gyerek. Amikor elment, durcásan néztem a mellettem ülőre. 

- Nem értem, hogy miért barátkozol ezzel a gyerekkel. – morogtam. 

- Ha néha félreteszed a fáradtságod és jókedved lesz, akkor rájössz, hogy amúgy nem akkora pöcs. Csak néha. – vonta meg a vállát. A többiek is beözönlöttek, és végignéztem az évfolyamon. Wonho megint nem volt itt, ami gondolom, hogy nekem plusz minimum egy óra itt maradást jelent. Már csak egy alkalmunk van ezen kívül gyakorolni a keringőt, így mindenkiben ott van egy kicsit az idegesség, kivéve Kihyunban. Elvégre ő tökéletesen tud keringőzni, gyerekkorában megtanították rá. 

Az ofő megint megpróbálta összeszedni mindenki életkedvét, de nem nagyon sikerült neki. Inkább elkezdte a tanítást. Mindenki megkereste a párját, és megkerestem a szememmel Dahyunt, hogy ott van-e mellette Wonho. Hátha időközben megérkezett, de nem. Dahyun egyedül álldogált, és amikor meglátta, hogy figyelem, akkor elmosolyodott, és intett párat. Visszamosolyogtam rá, majd a saját partneremre koncentráltam. Megfogtam Haewon kezét és a derekát, majd az ofőre figyeltem, hogy menjenek a lépések. 

Megint ugyanazt tanultuk, mint tegnap, és csak nagyon keveset tettünk hozzá. Elvileg ez volt az utolsó kis darab és így teljes volt a koreográfia. Innentől már csak gyakoroltunk. A tánc után még annyit mondott, hogy néhányan az évfolyamról megszerveztek nekünk egy bulit egy szórakozóhelyen, és oda fogunk elmenni együtt. 

Mindenki szedte össze a cuccát, én pedig előhúztam a telefonomat, mert kaptam egy üzenetet. Wonhotól érkezett.

„Tudsz ma is maradni?”

Hát persze. Hogyne. Nyilván. Na, mindegy.

„Megoldom.”

Kihyun csendben figyelt. Megráztam a fejemet. 

- Menjél csak, én maradok segíteni Wonhonak.

- Okés. Kitartást. – mosolyodott el, majd indult el hazafelé.

Leültem a lelátóra, majd addig csak bámultam az előttem lévő padlót. Pontosan ugyanakkor érkezett meg, mint előző alkalommal. 

- Szia. – mosolygott rám. Egy kicsit nyúzottnak tűnt, sötét karikák húzódtak a szeme alatt. 

- Halihó. – mosolyodtam el halványan. – Ma nem tanultunk valami sokat. – keltem fel, és szedtem elő a telefonom. – Egyébként hogyhogy késtél? – kérdeztem meg, mert biztosra tudom, hogy múltkor se mondta el, és én pedig kíváncsi voltam, hogy miért késhet… 

- Lényegtelen. – mondta egy könnyed mosollyal az arcán. Ha nem akarja, én nem firtatom. Megvártam, míg leveszi a kabátját, és leteszi a lelátó legalsó fokára. Odaálltam elé, majd megfogtam a kezét, amit a derekamra nyomtam. Ő megfogta a kezemet, majd összekulcsolta az ujjainkat, amiket először nagyon furcsálltam, de nem igazán zavart a későbbieknek. Erre ő csak villantott egy apró vigyort, majd megkérdezte, hogy mik a lépések. 

- Nincsen már sok. Mutatom. – kezdtem el onnan, ahonnan abbahagytuk. Végigcsináltam a tánc számára kiesett részét, majd ügyesen megcsinálta utánam. 

- Ennyi? – lepődött meg. 

- Aha. Mondtam, hogy nincsen sok. – nevettem fel. – Csináljuk meg zenére. – szedtem elő a farzsebemből a telefonomat, majd indítottam el a zenét. A kezét újra megfogtam, majd elkezdtünk táncolni. Körbe-körbe forogtunk, tökre koncentráltam, de akkor kiestem a ritmusból, amikor megéreztem a hátamnál a falat. Teljesen meghökkentem, de ő csak elvigyorodott, és az istenért se ment volna hátrébb, amikor így is elég közel volt hozzám. Ehelyett még közelebb jött, és ajkaiba harapva figyelt engem egy apró mosollyal az ajkain. Elengedte a derekam, majd összekulcsolta a másik kezünket is, és óvatosan a fejem mellé nyomta őket. Nagyon durván volt bennem egy ’miafasz’ érzés, de nem tudtam eltolni, nem volt bennem annyi lélekjelenlét. Odahajolt hozzám és szinte bennem rekedt a levegő.

Óvatosan végighúzta az orrát a nyakam vonalán, mire megborzongtam. Felnézett rám, majd felkuncogott, és elengedett. Még annyit láttam, hogy a lelátóhoz megy, gyorsan felkapja a dzsekijét, és eltűnik a szemem elől. Mindössze egy kérdés járt a fejemben. 

Ez mégis mi a fasz volt?!

Gyorsan felszedtem a cuccomat, majd elindultam haza. Nem tudtam ezt hova tenni. Ő most úgy próbált közeledni felém, hogy…

Ne már. Tuti nem. Nem is ismer, meg ilyenek… nem lehet belém szerelmes. 

El kéne ezt mondanom egyáltalán Kihyunnak? 

Felsóhajtottam, majd inkább magamban tartva a gondolataim, aggályaim és kétségeim lépkedtem az utcán a sötétedő ég alatt. Szinte éreztem az illatát, és jajj nekem. Talán szeretném még egyszer átélni? Nem is tudom. 

Amint hazaértem, anyukám ott várt a nappaliban.

- Szia Minhyukkie! – köszöntött anyukám mosolyogva. Megpróbáltam viszonozni a kedves köszöntését, de nem ment valami ügyesen. – Baj van? – ijedt meg egyből, hiszen mindig mosolyogtam akárhányszor megláttam őt. 

- Nincsen, minden oké, csak fáradt vagyok. – sóhajtottam fel és indultam a szobámba fel. 

- Biztos? – kiáltott utánam.

- Persze, kérlek ne aggódj. – mosolyogtam rá, majd csuktam be magam után. 

Tényleg minden rendben van? Hát, ezek után nem hiszem.

Az elmúlt egy hét konkrétan egy szenvedés volt. Akárhányszor Wonho a közelembe érkezett, elbújtam Kihyun háta mögé, mint egy kisgyerek. Ha egy légtérben kellett vele lennem, mindig elfordultam, és ha tehettem, akkor nem szóltam hozzá.

Végre valahára elérkezett a szalagavató napja. Innentől kezdve letudhatom az egészet, aztán nem kell aggódnom semmi miatt az ég egy adta világon. Jó, ott van még az érettségi, de csak meglesz a kettes. Az mindenkinek meg szokott lenni.

Suliba beérve már sok szülő ott volt és diák is. Mindannyian szépen fel voltak öltözve, a lányok a hosszú ruháik végével szívtak, mert majdnem mindenki rájuk lépett. Én a kezemben szorongatva a zacskót amiben a ruhám volt igyekeztem elérni az öltözőbe, hogy ott át tudjak öltözni. Még szép, hogy nem jöttem ebbe. Hát megfagytam volna odakint. 

Beléptem az öltözőbe, majd lassan felvettem a ruhákat. Felhúztam az inget, az öltönyt meg a hozzátartozó nadrágot. Pár másodperc múlva Kihyun nyitott be. 

- Siess, mert nemsokára kezdünk. – mondta. 

- Te, nagyon paraszt dolog az, ha ebben a cipőben táncolok keringőt? – néztem le a lábamra, amin a fekete adidas cipő volt. 

- Eléggé. De kit érdekel, csak gyere már. – fogta meg a karom, és kezdett el húzni kifelé.
Átvágtuk magunkat egy kisebb tömegen, majd elértünk a tornaterembe, ahová konkrétan mindenki volt. Leültünk az osztályok számára fenntartott helyeken, majd vártunk. 

- Hány óra? – kérdeztem meg türelmetlenül, miközben nézegettem a szarul megkötött nyakkendőmet. 

- Hét lesz két perc múlva, de hogy van megkötve ez a nyakkendő, bazdmeg… - morogta, és megkötötte rendesen. 

- Nem értek az alkalmi öltözethez, na. – vágtam rá, majd a tömeget kezdtem figyelni. Megfagyott bennem a vér, amikor megláttam… azt az illetőt. Azaz Wonhot. A hajának a végét befestette kékre, és nem akartam beismerni, de iszonyatosan jól nézett ki. Szerintem rajta felejthettem a tekintetemet, mert Kihyun meglökött. 

- Mi lelt téged? – vigyorodott el, majd kereste a tekintetemre irányuló személyt. Amikor megtalálta, akkor megkérdezte. – Ti ketten? 

- Mi van? Hagyjál már. – ráztam meg a tincseimet. 

- Tudod, hogy elmondhatod. – kezdett piszkálni. 

- Nyugi van, Kihyun, ha lesz valami, elmondom, na. – zártam le a témát, mert már amúgy is kezdődött az előadás. 

Először az igazgató mondott egy kisebb beszéd-szerűséget, de senki nem figyelt oda, így próbálta a lehető leggyorsabban lezavarni az egészet. Ezután mindenki felállt és elkezdte keresni a partnerét. Odamentem Haewonhoz, majd beálltunk a sorba.

Végül nem ment nagyon rosszul a tánc senkinek se. Nem is volt hosszú. Mi ennyivel lezavartuk a szalagavatót. Néhányan odamentek rokonokhoz, nekem viszont nem tudtak eljönni a szüleim, így rohantam átöltözni. Megint átküzdöttem magam a tömegen és az öltözőbe belépve hevesen emelkedő mellkassal igyekeztem némi oxigént juttatni a szervezetembe. Az ott hagyott cuccaimhoz léptem, majd újra magamon érezhettem az ismerős tépett farmert és nagyméretű pólót. Felhúztam a pulcsimat is, majd indultam meg a szekrények felé, hogy tegyem el a cuccaimat. Lustán bevágtam a pici szekrénybe a ruhákat, majd ültem le egy padra, ami a folyosón volt. Ott vártam a többieket, de aztán az is lehet, hogy mindenki elindult már. Előhúztam a telefonomat, majd írtam egy sms-t Kihyunnak.

„Merre vagy?”

„Gyere le az aulába, a legtöbben itt vannak már, nemsokára indulunk.”

Fogtam magam, és elkezdtem szedni a lábaimat az előtér felé. Amikor leértem, végignéztem a két osztályon, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek Wonhora is. Észrevette, hogy figyelem, így egy apró mosolyra húzta az ajkait, mire kénytelen voltam elkapni a fejemet. Zavarba hoz. Pedig nem kéne…

- Megvan mindenki? – nézett körbe Dahyun. Gyorsan összeszámolt bennünket, majd elindultunk. Hangosan mentünk az utcán és mindenki megbámult minket. De szerintem elnézték nekünk amolyan ’végzősök és élvezik az életet’ nézéssel. 

- Te meddig maradsz? – kérdezte Kihyun, az éjjeli várost nézegetve séta közben. 

- Nem tudom. Attól függ, hogy mennyire ütöm ki magamat. – röhögtem fel, mire megrázta a fejét. 

- Menthetetlen vagy, Lee Minhyuk. 

Ezután beléptünk a szórakozóhelyre, ami pont olyan volt, mint az összes többi. Dübörgött a zene, sok ember táncolt és ivott egyszerre, a maradékuk pedig valamit szívva ült az egyik sarokba. Én egyből leültem a bárpulthoz, majd körbenéztem. Figyeltem az embereket, akik teljes beleéléssel táncoltak a parketten. Rendeltem valamit inni, és mikor megkaptam a kezembe fogva a poharat néztem a többieket. A legtöbbünk ott táncolt, akiket nem láttam, gondolom kint voltak. 

Amikor már éreztem, hogy kezd hatni az alkohol, akkor felálltam, és elindultam megkeresni Kihyunt. Nem láttam sehol, ezért hívni akartam, de ki volt kapcsolva. Halkan felsóhajtottam, majd kinéztem a szórakozóhely elé. Ott se volt. 

Visszamentem a bárpulthoz, majd ugyanott elfoglaltam a helyemet. Nyúltam a poharam után, amiben az italom volt, és beleittam. Úgy bámultam magam elé, de kezdtem magam… furán érezni. Szédültem, fényeket láttam magam előtt, és szabálytalanul gyorsan kezdett verni a szívem. Összeszorítottam a szemeim, de nem lett jobb, sőt. Megéreztem, ahogyan valaki a hátamnak simul és az egyik kezével végigsimít a derekamon, a csípőmön, majd végül a combomon is. Nem tudom ki volt az, de elég erőszakosan markolt rá a nemességemre. El akartam tolni magamtól, megkérni, hogy bárki is, hagyja abba, de úgy éreztem magam, mint egy darab puding. Az illető elkezdte csókolgatni a nyakamat, miközben megpróbált a lábamra állítani, de nem járt túl sok sikerrel. Kezdtem nagyon komolyan kétségbeesni, de hála istennek valaki elrántotta tőlem. Ijedten kapkodtam levegő után. Nem láttam, hogy ki volt az… 

Fél perc után valaki a tenyerei közé fogta az arcomat. Alig hallottam a hangját és láttam az arcát, de az illatát felismertem. 

- Minhyuk, jól vagy? – kérdezte meg tőlem. Elkezdtem rázni a fejemet. Megpróbált segíteni a járásban, de alig akart nekem sikerülni. Éreztem, hogy felvette a testemet a karjai közé, majd úgy vitt ki az utcára. Innentől végleg kiesett minden.

Egy ágyban ébredtem. Fájt a fejem és hányingerem volt. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Már csak azért se, mert valaki visszanyomott engem a matracba.

- Ne ülj fel. – mondta halkan Wonho. Halkan felsóhajtottam, de igazából örültem, hogy ő volt itt velem, és hogy valószínűleg nála voltam. 

- Mi történt tegnap? – kérdeztem meg. 

- Gondolom beletettek az italodba valami partidrogot. Még az a jó, hogy ott voltam én is. – hunyta le a szemét. 

- Köszönöm. Nem akarok belegondolni, hogy mi lett volna, ha te nem… - morogtam. 

- Ugyan. – mosolyodott el. – Ez a legkevesebb. 

Innentől kezdve egész nap vele voltam. Vigyázott rám, és segített, de éreztem már, hogy jobban vagyok. 

- Ez már csak a másnaposság hatásai, ne aggódj. – kuncogtam, majd húztam fel a saját ruháimat. Aranyos volt és addig elfordult. 

- Meg így utólag is köszi azért, hogy maradtál velem keringőzni. – mosolygott. 

- Hát, van mit – röhögtem fel – Legszarabb perceimben kaptál el, így tényleg a mázlid az egyetlen oka annak, hogy segítettem. 

- De legalább segítettél. – állt fel mellőlem, majd ment ki a konyhába. – Kérsz inni? – nézett rám vissza. 

- Nem, köszönöm. – pattantam fel, majd mentem utána. 

Leültem addig a konyhaasztalhoz, és onnan figyeltem, hogy mit csinál. 

- Egy valami elárulnál? – kérdeztem meg. 

- Mi lenne az? – ült le mellém. 

- Miért késtél a próbákról? Hiába kérdeztem, nem mondtad el, viszont… érdekel. – mondtam halkan. 

Újra megjelent a gondterhes arckifejezése, de végül megszólalt. 

- Az édesanyám kórházban van. Csak a keringőpróba ideje alatt lehetett meglátogatni, és arra az esetre, ha meghalt volna, ott szerettem volna lenni vele. – gyűltek könnyek a szemeibe. 

- Sajnálom. – csusszantam közelebb a székemmel hozzá, és öleltem át. Szorosan húzott magához, de nem bántam. 

- Elvileg rendbe fog jönni. Reménykedem benne. – törölte meg a szemeit, majd mosolygott rám. 

Amikor már lassan idő volt, hogy menjek, felajánlotta, hogy elkísér engem. Együtt sétáltunk a fokozatosan sötétedő utcán, néma csendben, amit én törtem meg, amikor a lakásunkhoz értünk. 

- Köszönöm, hogy elkísértél engem, és hogy tegnap segítettél nekem. – mosolyogtam rá. 

- Ne már. – nevetett fel. – Nem kell megköszönnöd. 

- De akkor is. – mondtam halkan. 

- Hétvégén eljönnél velem valamerre?

Szóval most ez egy burkolt randi akarna lenni? Hm. Hát legyen. Adok neki egy esélyt, ha már a mi kis keringőpróbánkon így zavarba tudott hozni. Egyébként is kezdtem érezni valamiféle vonzalmat iránta. 

- Persze. – nevettem fel halkan. 

- Szuper. – kuncogott, majd odahajolt hozzám, és nyomott két apró puszit az arcomra. – Majd látlak holnap. Szia! – intett, majd indult vissza az otthona felé. 

Halványan pironkodva álltam a lakásunk előtt, majd egy kis idő után mentem be. Boldog voltam.

Azon a szombaton volt az első randink, ami egész jól sikerült. Onnantól kezdve gyakrabban találkozunk, több ideig, és szerelmes lettem belé. Néhány randi után pedig megkérdezte, hogy leszek-e a barátja, én pedig igent mondtam. Egy hónap után, amikor az anyukáját kiengedték a kórházból, bemutatott neki. Ő semmivel nem ellenezte azt, hogy együtt legyünk. Rá egy hétre én is bemutattam Wonhot a szüleimnek. Szerintem mára már jobban szeretik őt, mint engem.

Lehet, hogy mégse bántam meg, hogy maradtam neki keringőt tanítani.