[fic29] Sárii~ számára || Mit kapok karácsonyra?

Ajándékozott: Sárii~
Angyalka (író): Yoonri

Cím: Mit kapok karácsonyra?

Páros: KyungJeong

Korhatár: 12+

Műfaj: életkép, fluff

Leírás: És így történt az, hogy életemben először – és valószínűleg utoljára – megfogadtam Jaeho tanácsát.

 

Nem voltam egy romantikus típus soha sem. Igaz, Yijeongért akár még egy lakatot is feltettem volna a Namsan-ra – pedig egyenesen ki nem állhattam az ilyesféle dolgokat - , de Yijeong teljesen más eset volt. Mégis…Azt, amit a legjobb barátom vetett fel karácsonyi ajándékként, még akkor is soknak tartottam, ha Yijeongért tettem volna.

-Nem, Jaeho, nem!-tiltakoztam azon a napon már ezredjére.

-De miért nem?-nyafogott kisgyerek módjára, kiskutya szemekkel bámulva rám, miközben karomra csimpaszkodott. Utáltam, mikor ezt csinálta. És egyre gyakoribb szokásává vált, hatalmas nyomoromra.

-Mert nem! Miért csomagolnám be saját magam, és várnám Yijeongot a karácsonyfája alatt, akár órákig, egy Mikulásjelmezben?- ezzel én lezártnak is tekintettem a vitát,s leválva Jaehotól saját lakásom felé indultam. Hogy miket ki nem tud találni ez az idióta..

Másnap ismét egy csodálatos hétfő reggelre virradtunk. A madarak csicseregtek, a Nap a tél ellenére is hétágra sütött, és…És rohadtul nem ez volt az igazság, akármennyire is reménykedtem ebben. A havas eső úgy esett, mintha egy vödörből öntötte volna ki valaki onnan fentről, az égbolt sötétszürke volt, ráadásul abban is biztos voltam, hogy délutánra, mikor elmúlik az eső, köd is várható.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal lépkedtem munkahelyem felé már reggel hétkor. Nemsokára karácsony, én pedig már másfél hónapja nem láttam Yijeongot. A karácsony eleve nem az én ünnepem volt, de a tudat, hogy talán most sem fogom látni páromat, még jobban elvette tőle a kedvem. Mert természetesen az jóval másabb lett volna, ha a törpével tölthetem ezeket a számomra átlagos, semmiben sem különböző napokat, sok-sok film, és pokróc társaságában. De biztos voltam abban, hogy ez nem annyira reális, ,mint mondjuk az, hogy Skype-olva beszélünk, mint tavaly karácsonykor is. Feltéve, ha nem megy el bulizni…Amit, persze bánnék, mert szörnyű emberekkel találkozhat ott, és bármibe belekeveredhet. Ennek a gondolatától, már ki is rázott a hideg, így inkább a kisebb gondjaimra terelgetve gondolataim löktem be munkahelyem ajtaját.

Délután öt óra körül sóhajtva nyújtózkodtam székemen, majd lazítottam meg nyakkendőmet. Nagyon haza akartam már menni, és csak aludni, de még volt vagy öt oldal a könyvből, aminek a szerkesztésén dolgoztam. Szorgosan jártak megfáradt kezeim, mikor hideg ujjak kúsztak vállamra.

-Kyungil-sshi..Menj haza, látszik rajtad, hogy fáradt vagy.-mosolygott rám kedvesen egyik feletesem, Mina. Sosem volt különösebb problémám vele, talán abból kifolyólag, hogy nem is nagyon beszéltünk eddig, pedig már két éve, ha nem több, hogy itt dolgoztam.

-Nem..Nem, már csak négy és fél oldal.-masszíroztam meg nyakam halványan mosolyogva.

-Kyungil-sshi, lehet ez úgy hangzott, mint egy kérés, de ez egy burkolt parancs volt, úgyhogy kérlek szedd össze a cuccaid, és menj haza pihenni, majd holnap lesz temérdeknyi időd befejezni a munkád.-paskolta meg testrészem, mire lemondóan felsóhajtottam, és elmentve mindent, kikapcsoltam a gépet, majd felálltam helyemről. Beletelt egy jó negyedórába, hogy összeszedjem magam, de valahogy sikerült. Elköszöntem mindenkitől, és államat sálamba fúrva léptem ki a decemberi hidegbe.

December huszonkettedike volt, én pedig még mindig nem vettem senkinek semmit. Hazafelé menet, a butikok előtt elhaladva gondolkoztam azon, hogy mégis mit is adhatnék azoknak a kevéske emberkéknek, akik számítanak – anya, apa, Yijeong, és Jaeho. Bár tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a törpével tudok találkozni, mégis reménykedtem, hogy lesz értelme neki is ajándékot beszerezni. Hazaérve csak lerúgtam cipőimet, és a konyhába siettem egy pohár vízért. Nagy kortyokban kortyolgattam a hideg folyadékot, miközben csípőmmel nekitámaszkodtam a konyhapultnak. Fejembe ezer, meg ezer gondolat cikázótt összevissza, ezzel kis híján nekem egy borzasztó fejfájást okozva.

Habár szinte senkinek sem vallottam volna be, de hiányzott a törpe. Hiányzott, hogy alacsony, vékony testét magamhoz ölelhessem. Hogy halljam csodálatos nevetését, hogy lássam gyönyörű mosolyát.. Maga a lénye hiányzott. Bár nem csoda, másfél hónap nagyon hosszú idő, főleg Yijeong nélkül. Végül csak sóhajtva elrugaszkodtam a márványlaptól, és szobámba botorkáltam. Mint minden áldott – vagy épp ez  esetben áldatlan – este.

A huszonharmadika csak eltelt. Monoton volt, de motivált a tudat, hogy másnaptól már januárig szabadság. Ugyanúgy, mint előző nap, délután ötkor keveredtem ki a szerkesztőség épületéből. Szerencsére tegnap már lelkiekben felkészültem arra, hogy ma bizony muszáj lesz ajándékokat vásárolnom, így a lakásomhoz vezető út helyett egy nagyobb pláza felé vettem az irányom. Beérve megborzongtam a hirtelen jött melegtől, de gyorsan túltettem magam a klímaváltozáson, és azonnal egy papírírószer boltot céloztam meg. Mivel Jaeho grafikus volt, neki egy 72 darabos ceruzakészletet vettem, amit mosolyogva csúsztattam szatyromba, és robogtam tovább egy ékszerboltba, hogy nőnemű szülőmnek is megvehessem ajándékát. Miután már egy karkötőt is magaménak tudhattam, tovább nézelődtem, míg édesapámnak nem találtam egy órát. Úgyis tönkrement neki.

Viszont Yijeong…Sehogy sem jutott eszembe, mit vehetnék neki. Talán magamhoz hívhatnám? Nem, a szülei biztos nem engednék le, pont szentestére. A végén még tényleg az lesz, hogy becsomagolom magam, és felutazok Szöulba, hogy meglepjem…Bár, dobozként ez igencsak nehéz lenne. Sóhajtva ráztam meg fejemet hülyeségemen, és tehetetlenül csettintettem egyet nyelvemmel. Mégis minek örülne egy 20 éves?.. Nagy elmélkedésemből  telefonom rezgése szakított ki. Rögtön nagy mosoly kúszott arcomra, ahogy elővéve a készüléket megláttam, hogy éppen fejtörésem tárgya az üzenet feladója, de ez a mosoly lehervadt arcomról, sőt, még el is sápadtam, mikor megláttam, mit is tartalmaz az üzenet.

„Húsz perc múlva legyél a vonat állomáson.YJ”

Azt hittem, ott rögtön kapok szívrohamot. De hát…Nem úgy volt, hogy nem együtt töltjük a karácsonyt? Nem is volt ezen nagyon időm elgondolkozni, ugyanis miután megerőltettem kicsit agyamat, rájöttem, hogy a vonatállomás legalább harminc percre van innen, autóval. Halkan elkáromkodtam magam, majd gyorsan zsebre vágva telefonomat rohantam kifele.

Hát, szerintem, olyan idegesen, mint én, még senki sem ült egy taxiban húsz percet. A sofőr olyan szinten dühös lett folytonos nyaggatásomtól, hogy a végén már tényleg kicsit túllépte a sebességi határt, de engem ez nem zavart, hiszen mégiscsak Yijeongról volt szó.

Az állomásra érve rásóztam a taxisra egy összeget, majd, mint akit kergetnek, úgy futottam be. A panelen az állt, hogy a szöuli vonat öt perc múlva érkezik, a hatos peronon. Az az öt perc pont elég volt arra, hogy megtaláljam a hatos peront, és rendezzem magam. Kezeimet zsebembe csúsztatva doboltam lábammal izgatottan, miközben vártam, hogy Yijeong megérkezzen. Nem, fogalmam sem volt, hogy honnan jött neki az, hogy lejön hozzám, de őszintén szólva, egyáltalán nem bántam. Hiányzott, rég nem láttam, és így még magamat sem kellett becsomagolnom semmibe. Kis késéssel ugyan, de begurult a jármű. Az addigra már teljesen normális tempóban dobogó szívem ismét őrült módon kezdett el kalapálni. Nem telt bele két percbe sem, máris kiszúrtam kis törpémet a tömegben. Mikor észrevett, arcára egy széles vigyort varázsolt, és az embereket kikerülve sietett felém. Mikor mellkasomnak csapódott, és vékony karjaival átölelte derekam, rájöttem, hogy igazából sokkal jobban hiányzott, mint hittem. Szorosan öleltem magamhoz, és mély lélegzetet véve fúrtam arcom puha tincsei közé.

-Hogyhogy csak így jöttél?-mormogtam hajába.

-Karácsonyi ajándék. Baj?-hallottam mormogó hangját mellkasom körül. Elmosolyodtam.

-Te sosem vagy baj. Hiányoztál.-motyogtam kicsit eltolva magamtól.

-Na igen…Másfél hónap hosszú idő.-mosolygott fel rám. Csak helyeslésként bólintottam,majd megfogva kezét elkezdtem kihúzni az épületből.-És…Mit kapok karácsonyra?-szólalt meg kíváncsian, egy kis idő múlva, mikor már az este kivilágított utcákat róttuk a lakásom felé.

-Engem.-pörgettem végig a választási lehetőségeimet gyorsan.

És így történt az, hogy életemben először – és valószínűleg utoljára – megfogadtam Jaeho tanácsát.