Cím: Jég Angyal
Szereplők: BTS,
mint banda, egyéb kitalált szereplő
Műfaj:
Hetero, Romantikus
Figyelmeztetések: 12+,
Trágár beszéd
Ahogy közelednek az ünnepek, úgy válik
egyre komorabbá a hangulatom is, ami már nem csupán a kint röpködő mínuszoknak
köszönhető, hanem annak a töménytelen nyáladzásnak is, ami átjárja a kollégium
és az órák unalmas légkörét ilyenkor. Mindenki türelmetlen, szürreálisan boldog
és jó fej, kivéve én. Rám abban a két hét szünetben is ez a kihalt épület vár,
elvétve néhány egyéb szar életű diákkal, akik nem mennek haza ünnepelni a
karácsonyt, vagy az újévet a családjukkal, mert nem kíváncsiak rájuk, netán
nincsenek is.
- Suga
hyung, nézd, megint ott van! - bök könyökével oldalba az új fiú ebéd
közben, mire kis híján félre is nyelem a falatot. Szememet ujja irányába
vezetem, egyenesen a tőlünk két asztalra ülő, barátnőivel nevetgélő lányra.
- Ki
a faszt érdekel? - húzom el a számat. Komolyan emiatt zavart meg? Már
harmadik évemet koptatom itt, mégsem érdekelt még sosem egy csaj sem. Pont
leszarom, ki tetszik neki. Még hiperaktív, minden lében kanál, elvégre első
évét kezdte. Mondjuk, én sosem voltam ilyen. Mikor veszett ki belőlem az
életkedv? - Menj és húzd meg, mert már
kurva idegesítő vagy… - mormogom teli szájjal.
- Ne
légy már goromba vele! - veszi rögtön védelme alá Seokjin, mint minden
egyes alkalommal. Úgy unom már ezt az egészet.
- Én
adnám - nevet fel hangosan Taehyung, mivel minden szempárt magára vont a
kicsiny helységben. - Mármint azt, hogy
én, nem Kook…
-
És mi tart vissza? - sandít rá Hoseok, ezzel is heccelve a fiatalabbat.
Megint valami gazdag csitrin civakodnak,
holott bármelyik megkaphatná, mégsem mozdul egyik sem. Ez már szinte állandó. A
csajok csak úgy omlanak utánuk, és ők néha kiragadva egyet a tömegből, meg is
szerzik, de egy-egy éjszakánál sosem tart tovább a bűvölet. Nem mondom, hogy én
nem kellenék senkinek sem, ám a hírem messze jár, és hát igen… eléggé
kegyetlenül szokásom visszautasítani az ilyesfajta közeledéseket, direkt azért,
hogy mások meg se próbálkozzanak. Ennek ellenére mindig akadnak öngyilkos
jelöltek.
Éppen szokásos délutáni pihenőmet töltöm a
szobám csendes, nyugodt védelmében, mire egy ajtócsapódás azonnal visszahoz
félálmomból.
- A
kurva életbe, hogy már megint ez történik! - lép be feszülten
szobatársam, idegesen vöröses fürtjeiben matatva.
-
Beléd meg mi a ménkű ütött? - rivallok Jiminre, mert tudja jól, hogy
utálom, ha ilyenkor zajong.
- Az
a szuka a szemem láttára mászott rá valami csávóra! - veszi feljebb a
hangerőt, pedig azt hittem, már így is a maximumon üvöltözik. Remek, így a
szomszéd szobában, de megkockáztatom, hogy a szomszéd épületben is hallják
szánalmasan tiszta életének problémáit. Jimin az egyetlen közülünk, aki mindig
normális kapcsolatok ábrándjaiba ringatva magát, gondosan keres párt, majd
sokadjára is pofára esik.
- Remélem
most nem álltál neki a csávónak, mert nem húzlak ki még egyszer a szarból
- ülök fel nehézkesen, mert már biztos vagyok benne, itt nyugtom nem lesz
egyhamar.
- Nem,
de még nem vetettem el teljesen! - huppan mellém fújtatva.
-
Pedig jobban tennéd. És takaríts ki, nézd mit hagytál itt reggel! -
mutatok körbe a rendetlen szobán, minek felbujtója maga Park Jimin, aki még a
nap elején vidáman keresgélt randira ruhát magának, ezzel széthányva mindent a
parkettán. - Semmit nem találok meg ebben a kuplerájban - kapom le egy laza
mozdulattal pólómat és engedem ki ujjaim közül. - Elmegyek zuhanyozni, mire
visszajövök, rend legyen! - fogok meg kifelé menet egy törülközőt és vállamra
hajítva, kilépek az emelet beltéri folyosójára. Oda kint fagy és esik a hó,
amit végig menve a keskeny épületen jól szemügyre is vételezek. Szeretem nézni
a kint tomboló időjárást, innen a meleg rejtekből. Ám nagy ábrándozásomból egy,
a csupasz mellkasomnak ütköző dolog ránt vissza.
-
Mi a… - szisszenek fel, lenézve útonállómra, aki nem mellesleg egy lány.
Legalábbis hosszú, barna haja ezt feltételezteti velem. Hihettek a rájuk írt
számoknak - és ugyebár mért ne tehetném -, még csak gólya. Tekintetemet tovább
vezetve, valamiféle szemkontaktus reményében arcára pillantok, ám amint
észreveszi, hogy őt vizslatom, paradicsom színekben pompázó fejét elfordítva
- B…
bocsánat - ugrik hátrébb a teremtés, beigazolva gyanúmat, nemét
illetően. Végig nézve az esetlen leányzón, szemem a kezében szorongatott
tankönyveken állapodik meg. Ha szorosan magához öleli azokat az undorító,
papírra vetett okosságokat és kikerülve engem, elviharzik, mintha sose történt
volna semmi. Így jobban bele gondolva ő volt az a csaj, akire Jungkook és a
többiek úgy verték a nyálukat ebédnél. Ő is csak egy sok a közül… indulok meg
ilyesfajta és még sok hasonló gondolatokkal eredeti célom felé, a fürdőbe.
Míg testemet áztatóm a forró zuhany alatt,
fejembe kész háború dúl a következő napok tárgyainak végig gondolása miatt.
Rengeteg vizsgánk van a szünet előtt és még több beadandó házi dolgozat
feladatsorát kapjuk ki, hogy még véletlen se jusson időnk a pihenésre. Azután
meg a félévi lezárások miatt kell hajtani. Van bármi is, ami okot adna eme
időszak szeretésére?
A napok rohamos tempóban múlnak, kettőt
pislogok és már megint közelebb a karácsony. Utálatos érzés veszi át a
hatalmat, amúgy is fagyos szívem felett, amin a kint tomboló idő sem segít.
- Órák után
jössz ki a bárba? - súgja nekem Namjoom, az előadás kellős közepén. Jó, a figyelmem teljesen
más vizeken jár, mint a lent lelkesen magyarázó professzor mondandója, ám ha
ebben bárki is megmeri zavarni, nem ismer könyörületet.
- Kétlem… - vetem oda unottan,
fejemet tenyerembe hajtva.
- De ma lent
lesz mindenki - tesz egy erőtlen próbálkozást meggyőzésemre, mintha engem érdekelne, hogy
ki lesz ott, és ezt ő is jól tudja.
- Rohadt hideg
van, ha nem muszáj, inkább nem mennék sehova.
- Most abba az
öt percbe, míg átérünk nem fagysz meg. Visszafelé meg majd fűt a pia - húzza vigyorra
ajkait.
- Majd
meggondolom - adom meg magam, csak hogy leszálljon rólam. Ez általában igent szokott
nálam jelenteni, ám most inkább a nem felé húz a szívem. Nem tudom és nincs is
kedvem agyalni ilyesmiken.
A délután lassan telt, ami számomra inkább
előny, mint hátrány, mert nekem ezek az órák a pihenést jelentették. Jobban
mondva, jelentették volna, ha szobatársam nem lenne ekkora egy barom!
- Könyörögve
kérlek - húzom a fejemre párnámat - KURVÁRA
NE CSOSZOGJ, HA MÁR NEM TUDSZ A PICSÁDON MARADNI! - kelek ki magamból,
mert itt a szép szó már nem segít.
- De hyung,
vágod, hogy ott lesz? - siklik el ama aprócska részlet felek, hogy én megkértem valamire! Jó,
ment volna kedvesebben is, ám ha ez nem változik sürgősen, tuti kibaszom az
ablakon, az össze gondjával együtt.
- Nem baszd meg,
foggyos vagyok - rántom le fejemről a puha anyagot, ugyanis semmit nem segít abba, hogy
nyugtom legyen. Már legalább hatszor mondta el, hogy ott lesz az exe, de van
egy olyan érzésem, hogy még legalább ennyiszer el is fogja.
- Szerinted mit
csináljak? - huppan le mellém olyan hévvel, hogy azt hittem legurulok a hirtelen jött
súlyra.
- Kezeltesd
magad…
- Na, most
komolyan!
Én és a szerelmi tanácsadás? Nem
foglalkozok ilyen ostoba, betegségszerű kémiai reakciókkal. Talán még nem is
voltam soha szerelmes. Egy időben nagyon hajtottam a csajokat, szinte végig a
középiskolás éveim alatt, de amint ide bekerültem, valahogy elment a kedvem az
egésztől. Más szemmel nem is tudok nézni a másik nemre, mint amire valójában
valók. A legjobb emberhez jött…
- Legyél buzi,
azokkal kevesebb baj van - veszem elő legőszintébb nézésemet. - Vagy várj! - jut is eszembe! - Ne, mert ha rám mászol, én tuti kiheréllek!
- Nagyon vicces
vagy Yoongi - ironizál, amivel tudatja, hogy már komolyan elege van belőlem. Jimin jó
gyerek. Túl jó… Mindent halál komolyan vesz, próbál megfelelni mindenkinek és
nem az a kifejezetten szabálysértő fajta. Persze, ha valaki viszi, akkor megy,
de nem túl messzire. Becsülöm is, meg nem is, elvégre szinte semmit nem úgy
csinál, ahogyan ő valójában szeretné. Mindig az a fontos, amit más mond.
- A hyungot még
baszd mellé és talán segítek.
- Yoongi hyung - nyafogja röhejes
hanglejtéssel. - Megfelel?
- Meg. Na menj,
szedd össze magad és este fogunk neked valami szukát - tornázom fel magam
ülő helyzetbe. - De nem tervezek sokáig
maradni, úgyhogy ne hozd majd fel. A szertár mindig üres éjfél után -
emlékeztetem egy kaján vigyor keretében egy régebbi baklövésére, mikor már nem
bírt magával és egy hasonló buli után az akkori csajával ott keféltek, mert
elhagyta a szoba kulcsát. Ha részeg, szó szerint mindent elhagy. Sokszor nekem
adja a pénztárcáját, hogy legalább az meg legyen, de mikor már huszadjára jön
oda, hogy pénzt vegyen ki, sokszor a fejéhez vágom. Ekkor szokta át adni
Jinnek. Egyszer még Taehyungnál is járt, de soha többet, mert a törpe minden
pénzét elitta.
Engem ért a megtiszteltetés, hogy délutáni
divatbemutatót láthassak: by Jimin. Ha nem segítenék neki ruhát választani, még
a végén képes lenne ünneplőbe lemenni. Kinézem belőle. Annyi ruhája van, hogy
egy menekült szállást elláthatna vele, de bármit vesz fel, mindig van valami
kifogása ellene. A sokadik pontosan ugyan olyan színű, ugyan olyan fazonú
farmer után már a fejemet fogva vetődtem el. Ha így folytatódik, kivágom az
ablakon ezt a gyereket, minden cuccával együtt…
- Nincs egy
göncöm sem - sajnálkozik a ruha kupac felett. Jó ég, megint hova kerültem?
- Akkor menj
meztelenül
- Megijednének
az emberek - nevet fel, mire rávezetem unott tekintetem. Egy szál boxerben, csípőre
tett kézzel morfondírozik a tengernyi textilt vizslatva. Izmos, kigyúrt testére
nagyon oda figyel, a hajával is tud mit kezdeni, csak ez az öltözködéses dolog…
- Jah,
rájönnének, hogy lány vagy.
- Anyád a lány - veti oda foghegyről,
mitől nekem is jobb kedvem lesz egy egészen hangyányit.
- Na, az
tényleg! Gyere ide te szerencsétlen, segítek - ülök fel törökülésbe és intem magamhoz.
- Mit segítesz
rajtam, ha csak egy alsóban vagyok? - mutat végig testén hitetlenkedve.
- Igaz, akkor
megyek én… - mondok le a kényelemről és battyogok oda. - Mit szólnál… - fogok államra, tüzetesen végigpásztázva a
választékot. - Ehhez - húzok ki
egy feszülős, térdénél szaggatott, világos színű farmert - és mondjuk ehhez - mutatok fel egy
fehér, mélyen kivágott, szintén feszülős pólót. - Meg még ráveszed a türkiz dzsekidet, egy fehér vászoncipő, egy hosszú
ezüstlánc és két - három gyűrű?
- Egy isten vagy
hyung - kapja ki ujjaim közül a dolgokat és rohan az ágyához, hogy felvehesse.
- Mondj újat…
Én is magamra kaptam valami nem túl
kihívó, mégsem annyira laza göncöt, amit amint kiléptünk az épületből, meg is bántam,
mivel a hidegnek foga van és bizony nem rest belém marni. Hát igen, nem is
tudom hova tettem az eszem. Szinte lesprinteljük azt a pár sarkot, ami a
szórakozó helyig vezet, és bár a kimelegedést ugyan nem tette lehetővé, de
legalább nem haltunk szörnyet az utcán. Belépve a hely vaskeretes ajtaján,
hirtelen megcsap a meleg, a zajról és a különböző szagokról nem is beszélve.
Egy időben nagy partiarcnak bizonyultam, ám a mai elkorcsosodott világba már
más a divat, mint pár éve. A fiatalok nemét akkor tudod a legbiztosabbra
megmondani, ha megmutatja, de ugye annyira nem érdekel engem senki. Vannak
erősebb határok, de nekem az tette rá az i-re a pontot, mikor valakit fel
akartam szedni, akiről idő közben kiderült, hogy pasi. Életem egyik legcikibb
sztorija. Utána a srácok hetekig cukkoltak vele, ám még most sem múlt el
teljesen nyom nélkül ez az egész történet.
- Nézd - rántja meg a vállamat
Jimin és a tömegbe mutat.
- Nézem - keresem tekintetemmel
a bárpultot, mondjuk, ő ezt nem láthatja.
- Ugye milyen elragadó?
- Aha - hagyom rá a dolgot és
amint megtalálom a kiszemelt helyet, be is lendülök az ember tengerbe,
átverekedve magam rajtuk. - Egy
whisky lesz - szólok oda a csaposnak és kényelmesen helyet foglalok az
egyik magas széken.
Minek jöttem én ma ide? Az ivás már rég
nem boldogít. Utoljára akkor volt izgalmas, mikor általánosban a mosdóban
csináltuk, majd részegen mentünk órára. Van bőven mit felednem, de ez lenne már
a megoldás? Tényleg el akarom én felejteni azt, amiért az vagyok, aki? Rengeteg
fájdalmas emléket halmoztam fel az évek során, ám én már belefáradtam a
menekülésbe.
- Parancsoljon - koppan mellettem egy
pohár, a kért itallal.
- Kösz - teszem mellé az árát
és felkapva a törékeny üveget, azonnal le is húzom. Ez volt az első, amit
követett egy második, harmadik és végül a hetedik. Szembe fogok nézni velük, ha
eljön az ideje, viszont az még koránt sem most van!
- Hyung,
segítened kell - löki meg valaki a vállamat, a hangja viszont elárulja, hogy rohadtul nem
KELL segítenem. Ahányszor a közelembe jön, csak szarul sül el minden, mint
például a ma estém. Tökre otthon kellene most aludnom, ehelyett ebben a patkány
lyukban rohadok, teljes magányomban, rengeteg idegennel körülvéve. - Kérlek, csak most az egyszer - mászik
személyes terembe én meg már eleve azt sem tudom merre vagyok arccal.
- Mit akarsz? - horkantok fel és
arrébb húzódok, mielőtt nagy szédülésem közepette megtalálom fejelni.
- Gyere gyorsan - fonja rövidke ujjait
csuklóm köré és lerántva a székről futásnak ered. Köpni - nyelni nem tudok, nem
hogy még leordítani a fejét, így minden koncentrációmat a talpon maradásra
szentelem, azzal sem törődve, hogy hova visz ez az őrült. Még csak messze sem megyünk,
a tömegen átfurakodva egy kis körbe állt helyen lefékez, én meg vállammal
véletlen neki megyek. - Hyung -
néz rám könyörögve és elenged. Mi van? Mit keresünk itt? Ködös tekintetemet
körbe futtatva a sötétben, meg is látom a baj forrását. Közvetlen előttünk 5-6
megtermett gólya lökdös egy lányt és úgy játszanak vele, mint a kutyák.
- Taehyung és
Hobi lejöttek? - hajolok füléhez, hogy mindenképp hallja, amit kiabálok. Ráérek
kérdezősködni, ki tudja, mióta megy a műsor, nem kell sietni. Már itt vagyok…
- Le - ugrál egyik lábáról a
másikra, mint valami kattos gyerek.
- Akkor hívd ide
őket - vágom zsebre kezeimet és indulok meg a fiatalok felé, Jimin meg már el
is tűnik a semmibe. Most jön a leckéztetés, amit minden évben meg kell ejteni,
ugyanis a frissek azt hiszik, itt ők a királyok, csak mert bekerültek, nekem
meg feladatom ismertetni a hierarchiai rangsort. - Hé! - lököm arrébb az egyiket, ezzel felhívva magamra a figyelmet.
Ittasan kicsit mogorvább vagyok, mint általában, így most nem zacsipacsipartizunk,
lecsapom, aki ugatni mer.
- Mi van? - fordul felém az
illető. Engem meglátva egy gúnyos mosolyt villant és kihúzza magát, ezzel is
hangsúlyozva a köztünk lévő legalább tíz centi különbséget. - Kopj le törpe - mér végig lenézően.
Bátran kijelenthetem, hogy nyugodt és megfontolt ember vagyok, de említettem,
hogy részegen könnyű felbaszni?!
- Törpe? - vonom fel egyik
szemöldökömet és öklöm olyan erővel találkozik a srác hasfalával, hogy még én
is beleremegek, ő meg nagyot puffanva elvágódik a földön. Utálom, mikor a
magasságommal piszkálnak.
- Te meg mi a
faszt képzelsz?! - bök karon egy másik - gondolom a vezetőjük - és már az össze engem
vesz célba. - Szerezz magadnak kurvát,
taknyos - köpi felém szavait.
- Mi az, hogy
taknyos? - veszem fel pöffeszkedő testtartását. Jöhetnének már a többiek, mert oké,
hogy van erőm, de ezek jócskán többen vannak. - Kell a fasznak a csajotok
- Akkor meg
mégis mi a rákot akarsz?!
Tényleg, mit is? A lány már rég lelépett,
amint tehette, ráadásul a közönség is csak gyűlik. Az igazgató tökre ki lesz
akadva, hogy megint én parádézok, pedig az utóbbi időkben kifejezetten
meghúztam magam.
- Egy e - kezdeném, ha nem
vágna közbe valaki.
- Hyung - lép mellém egy magas,
oldalra zselézett, fekete hajú, kajla gyerek. - Mi folyik itt?
- Ismered őt,
Kookie? - képed el az előttem terpeszkedő colos.
- Aha, egy
harmadikos haverom - terül el egy őszinte, vidám mosoly arcán. Haverok? Mindegy, inkább
kussolok és várok, mert rohadtul fáj a fejem, nincs kedvem majrézni.
- Na ne mond,
hogy ez a törpe harmadikos! - kacag fel jókedvűen, én meg erős késztetést kezdek
érezni, hogy felmossam vele a padlót.
- Suga - támaszkodik meg
vállamon lihegve Hoseok.
- Csak hogy itt
vagytok! - nézek hátra.
- Suga? - szörnyed el egy másik
srác az előttünk álló csürhéből - Az a
Suga? - válik jéggé. - Min Suga
- nyel egy nagyot.
- Az a nevem - jelenik meg valami
önelégült féle képződmény mimikámon.
- Baszki srácok - tántorodik meg a
colos is.
- Na mi van? - néz körbe Taehyung. -
Ezeket kéne elintézni? - bök
rájuk, mire mind hátrébb lép párat. Úgy fest a hírem azért elég nagy, a bandáé
meg mekkora lehet hozzám képest? Legalább nem kell most lefárasztanom magam.
- Csináljatok, amit
akartok, én itt végeztem - vonok vállat és hátat fordítva nekik, egyszerűen elhagyom a terepet. Az
emberek úgy válnak szét jöttömre, mintha mérgező lennék, pedig semmit nem
tettem. Ez megnyugtat…
Elég volt mára a “buliból”, amúgy sem
élveztem. Azt hiszem nem gond, ha most szép csendben lelépek és kialszom ezt az
újabb szar napot. Felrántva az üvegajtót, a hideg kíméletlenül mar minden
meztelen bőrfelületemre, ezzel segítve kijózanodásomat. Végig ropogtatva
gerincem, összedörzsölöm a kezeim és elindulok. Két lépésnél viszont nem jutok
messzebb, ugyanis egy furcsa, nyekergő hang megállásra késztet és a forrás
irányába pillantva, a megmentett lányt vélem felfedezni, amint a szórakozó hely
falánál kuporog a hideg, havas földön. Hogy lehet valaki annyira hülye, hogy
ilyen öltözékbe jön ki a minuszokba?! A nyaka, az egész keze, de térdtől lefelé
még a lába is kilátszik! Szánalmas látványt nyújt, ahogy térdeit átölelve,
lehajtott fejjel rázkódik. Sötét, hosszú haja, előre bukva teljesen eltakarja
az arcát, ám biztos vagyok benne, hogy nem csak a hideg miatt remeg. Hogy lehet
valaki ennyire védtelen és törékeny? Ezért utálom a lányokat… Egy dologra jók,
semmi másra, mert csak a baj van velük! Hahh, van nekem szívem? Ja, kőből…
Levéve az amúgy sem túl vastag kabátomat,
nesztelenül mellé lépkedek és óvatosan mögé vezetve, a vállára teszem, hátha
ezzel kicsit segíthetek rajta, majd mellé guggolok. Félve pillant fel rám, ám
amint arcát meglátom, szinte fejbe talál a felismerés. Ez az a lány, akire a
fél banda veri a nyálát! Ő jött nekem a múltkor! És most őt mentettem meg...
Látszólag ő is megismert, mert zavartan pillant le és húzza újra össze magát.
Egy ideig szótlanul figyelem, ám ha ezt sokáig folytatjuk még, mind a ketten
ide fagyunk, az fix!
- Fel tudsz
állni? - egyenesedek ki és elé tornyosulva nyújtom a kezem, de ő nem fogadja el,
inkább feláll egyedül. Makacs nőszemély… Ám amint megteszi az első lépést,
térdei megrogynak, én pedig reflexből kapom felé kezemet, így még pont sikerül
elkapnom, mielőtt elterülne. A tekintete ködös, mozgása ingatag. Mennyit
ihatott eddig? Jobb lesz, ha haza kísérem, mielőtt kinyíratja magát. - Melyik koleszba laksz? - eresztem el,
amint biztos vagyok benne, hogy egyedül is talpon tud maradni. Tudom melyikbe
van és még az emeletet is! Csak világosítom neki szándékaimat. Hogy én mikor
lettem ilyen nagylelkű, az örök rejtély marad, pedig itt is hagyhatnám a rákba
és haza mehetnék végre aludni.
- Nehm - nyel egy nagyot és
kezeit széjjelebb tárva, ő.. fogalmam sincs mit csinál, annyira azért én sem
vagyok tiszta, hogy mindent megértsek. - Kell a she… segítséghed -
leheli maga elé.
- Oh - vigyorodok el és
szinte érzem hogy törnek le arcomról a jégcsapok. - Akkor jó szórakozást - fordulok meg és vállam felett intve,
elindulok haza felé. Hát fogok én neki könyörögni? Érdekli a bánatot mi van
vele…
- Hé, várj! - szólal fel és szinte
hallom, ahogy kapkodja a lábait, de leszarom, megyek tovább. - Vhárj már! - próbálkozik tovább.
Kezeimet zsebembe csúsztatva húzom kicsit össze magam, mert már komolyan
szétfagyok! Hogy a picsába lehet ilyen hideg?! - Nem hallasz?! Várj meg! - ragadja meg felsőm hátulját, mire
megtorpanok. Egyik szemöldököm felhúzva fordulok felé, hogy megtudjam, mégis mi
olyan fontos, de ő csak térdeire támaszkodva piheg. Egyáltalán nem mentem
gyorsan, ő mégis meg akar halni egy kis sétától… Fura szerzet, annyi szent.
- Nos? - sürgetem. Könnytől
csillogó szemmel felpillant rám és abban a szent minutumban görnyed össze és
taccsol egyenesen a cipőmre. - A kurva
életbe! - rántom el lábamat, de addigra már mindegy. - Ez most komoly?! - túrom hátra
idegből tincseimet és mérgesen a kabátom ujjával száját törölgető lányra
meredek, mire ő elneveti magát. - Most
meg mi van?!
- Olyan vagy… - hosszan
elgondolkodik. Szerintem nem vagyok kíváncsi a válaszára. Se rá. - Mint egy ovis - kacag, mutatóujjával
felém bökve. Ezt vajon mi lelte? Szerintem azt se vágja, hogy hol van, csak úgy
lézeng. Egy gyereket vettem a nyakamra, mikor Jimin a tömegbe rángatott.
- Szóval… - köszörülöm meg a
torkom, mire végre elhallgat. - Hol
laksz?
- Daegu… ban? - mered a távolba.
- Ohh, öcsém - csapom magam homlokon.
- Na gyerünk - indulok meg
előre, mert már lassan egyáltalán nem érzem a testemet és jó lenne, ha nem
okádna le megint ez a lány. Már majdnem két egész sarkon is túl vagyok, ám
valahogy furcsán üresnek érzem magam, illetve a környéket. Hamar leesik, hogy
miért. Az a szerencsétlen még szinte egy egész sarokkal lejjebb van tőlem! - Édes istenem, gyere le! - vánszorgok
vissza a bódult állapotban lévő fiatalhoz és megragadva anyagba burkolt
csuklóját, húzni kezdem, ügyelve, nehogy elessen.
- Nya~ - nyűglődik, de ezzel
max annyit ér el, hogy még inkább felidegesít. - Fiú~
- Nem tudnál egy
kicsit csöndben maradni?!
- Olyan goromba
vagy - vágja be a durcit.
Talán eddigi életem egyik legnagyobb
áldása, hogy a hátra maradt pár sarkot sikeresen letudtuk… csendben. Ha azt nem
számítjuk, hogy még legalább négyszer rókázott, akkor szerencsésnek is
mondhatom magam. Sietősen betrappolva az éjszaka kellős közepén a többnyire
nyugodt kollégiumba, idegesen nyomkodtam - inkább csapkodtam - a lift
hívógombját, egészen míg meg nem érkezett. Betámogatva az ingatag lányt, a
harmadik emeletre mentünk.
- Melyik a te
szobád? - nézek körül a kétfelé ágazó folyosón.
- Kétszáz…? - emeli fel fejét és
látszik, hogy nagyon erősen gondolkodik.
- A harmadikon
vagyunk - eresztem le vállaimat, idegesen kifújva a levegőt.
- Jah - kapja kezét szája elé.
Nem tudom eldönteni, hogy most a feltörő hányást, vagy a nevetését akarja
vissza tartani. - Arra - bök
végül az én szobámmal ellentétes irányba.
- Akkor gyere - csippentem össze a
kabátot és kezdem el húzni. - Melyik
az?
- Azt hiszem…
- Hiszed, vagy
tudod? - rivallok rá, mert már tényleg nem bírom sokáig.
- Hé~, nyugi már - nyávogja, valami
fülsértően magas hangon.
- Mond már! - kiáltok rá, mitől
összerezzen és máris tovább áll jókedve.
- Az - bök szomorúan a
316-os ajtóra.
- Köszönöm - cibálom oda. Egy
ideig türelmes vagyok, unottan topogok, míg a percek egyre csak telnek, de
mikor már jelentős ideje nem történik semmi, kezd forrni az agy vizem. - Na?
- Hm? - néz fel rám
ártatlanul.
- A kulcs…
- Ja, az nincs - ránt vállat.
- Hogy mi?!
- Zsebem sincs - nevet fel. Na jó, én
most nyírom ki. Mi az, hogy nincs kulccsa?! Hát akkor mégis hogy a pöcsömbe
jött el?! És miért?! És mi van?! Csak nyugi… kitalálok valamit. Vagy várjunk,
nem is! Ez nem az én gondom, igaz? Hát oldja meg ő!
- Jó éjt’ - teszek egy 180 fokos
pördületet és indulok meg.
- Hé, most hová
mész? - kiabál utánam.
- Mi az, hogy
hová? - lesek hátra vállam felett. - Hát
haza!
- Nem hagyhatsz
csak így itt!
- Pedig épp azt
teszem - vigyorodom el kétségbeesett arca láttán. Há’ hülye vagyok én, hogy majd
egy idegen kiscsajt tutujgassak? Még mit nem!
- Kérlek… - halkul el. - Ne hagyj… egyedül - szipog, mire
akaratlanul is megtoppanok.
- Hagyj lógva - haladok tovább és már
a saját szobámnál vagyok, mire újra megszólal.
- Azért…
köszönök mindent - motyogja lehajtott fejjel és könnyei nagy cseppekben hullanak a földre.
Ahj, most komolyan?! Egy gyerekkel nincs ennyi gond!
- Gyere - túrok mélyen nadrágom
zsebébe, saját kulcsaimat keresve.
- Tényleg? - kapja fel fejét.
- Igyekezz,
mielőtt meggondolom magam…
- Köszönöm - kiált fel és kezd el
szaladni felém. Hahh, kikészülök…
Remegő kezekkel ugyan, de sikerül valahogy
bejutnunk, így már nem is tűnik olyan elveszettnek ez az egész. Szörnyen álmos
vagyok, kikészített ez a nap. Nekem már legalább egy órája itt kéne durmolnom,
de nem, még csak most értem haza! A megszokott délutáni pihenőm is elmaradt
Jimin miatt! Nem mellesleg miatta van most itt a csaj is. Ha haza ért tuti
megkapja a magáét… majd reggel, ám most van jobb dolgom is.
- Az ott a te
helyed - mutatok a kanapéra, elhaladva mellette, mintha csak egy kutyának
mondanám. Becsörtetek a szobánkba és a szekrényt feltépve kirángatok belőle egy
pokrócot és egy nem használt párnát. Természetesen nem az enyémek közül.
Levágva az ülőgarnitúrára, mint aki jól végezte dolgát - mert ugye azt is
tettem - leporolom magam. - Jóéjt
- hagyom magára, mielőtt megszólalhatna. A fürdőbe gyorsan valami kényelmesebbe
öltözve azonnal az ágyba vetem magam és szerintem fél perc sincs, de már durmolok.
A kellemes ébredés ezúttal is elkerül.
- Hyu~ng! - ordít imádott
szobatársam.
- Taka’ - húzom fejemre
paplanomat.
- Suga~! - landol valami
felettébb nehéz az oldalamon. - Kelj
fel! - paskolja meg az anyag alá rejtett fejemet.
- Mi a fasznak? - fordulok meg, hogy
leguruljon rólam ez a pöcs.
- Tudod mekkora
egy görény vagy? - morog, közvetlen mellém érkezve.
- Ezt pont te
mondod? - dünnyögöm álomittas hangon, minél távolabb húzódva tőle, még némi
pihenés reményében.
- Mert én mit
tettem?! Te vagy az, aki megkúrta a csajt, akit én stoppoltam!
- Mi van?! - ülök fel olyan hirtelen,
hogy bele szédülök.
- Láttam, hogy
itt volt. Nemrég ment haza…
- És szerinted
én megdönteném azt a…?! - nem tudtam mit mondjak rá. Egyáltalán nem volt csúnya lány, sőt! De akkor
sem! - Csak haza kísértem, mert
szerencsétlen azt se tudta merre van arccal, erre nem volt nála a szobakulcs!
- Persze hyung,
tudod kinek meséld be… - kel fel mellőlem és tántorog kifelé.
- Rohadtul
de neked kellene bocsánatot kérni! - kiáltok még utána, majd idegesen
elvágódva alszom tovább. Gyerekek…
Azon a sértődöttségen, amivel engem illet
Jimin már lassan egy hete, csak nevetni tudok. Sokkal nyugodtabbnak tűnik az
életem így, mivel nem zaklat folyamatosan, alig van itthon és még a szája sem
jár folyton, de azért mégis csak a barátom, valamilyen szinten hiányzik.
Ez azért szemet szúr a többieknek is…
- ChimChim, mi
lelt téged? - böki oldalba Taehyung az említett személyt.
- Mi lelt volna? - húzódik tőle
távolabb, megelőzve egy következő “támadást”
- Már napok óta
olyan vagy mint egy havibajos kiscsaj - vigyorog Jimin képébe, aki csak morogva
elfordul. Az egész ebédlő, de talán még az épület is teljesen kihalt. Rajtunk
kívül csak 1 - 1 gyerek lézeng céltalanul ezekbe a kora délutáni órákban.
Tegnap óta szünet van, sokan haza is mentek már, ám Karácsonyig még van három
nap. A banda fele is lelépett, ha mást nem, ma reggel.
- Azt hiszi,
hogy meghúztam a szukáját - hajtom államat tenyerembe és unottan vizslatom a civakodó párost.
- Azt, amelyik
Kookie-nak is tetszik? - szólal fel mellőlem Hoseok.
- Azt…
- Gratulálok
haver! - nyújtja ki karját felém, arra várva hogy lepacsizok vele eme csodálatos
hír hallatán.
- Hagyjál már te
is… Egy ujjal nem nyúltam hozzá!
- Ohh - döbben meg egy percre.
- Egy pillanatra már azt hittem, hogy
visszaszálltál a nyeregbe.
- Még mit nem.
Csak haza kísértem, de nem volt nála kulcs, így a kanapénkon aludt.
- Chim, ha erről
van szó, szerintem csak át kéne hívnod és beszélni vele - próbálja menteni a
menthetőt Tae.
- De azt sem
tudom melyik az ő szobája - keseredik el, ahelyett, hogy gondolkodna egy kicsit.
- 316
- Na látod.
Menni fog ez, csak ne légy ilyen betolyi…
A sötétzöld pléddel letakart kanapén
ücsörögve, már legalább fél órája várom, hogy történjen valami a filmben, de
már majd’ elalszom ettől a rengeteg izgalomtól, melyet egyenlőre még ép
elmémnek be kell fogadnia. A film leírása szerinte ez egy rendkívül fostaós, az
év egyik leg ijesztőbb horrorja. Nos igen, mióta elkezdődött, remegek az
unalomtól.
A megszokott környezetemből kiszakítva,
úgy érzem magam, mint akit egy kórházba dugtak. Minden világos, csillog és
sehol egy elejtett papírzsebi, széthagyott alsó nadrág, vagy ott fejetett ételmaradék.
Tökre undorító a hely, az illatokról nem is beszélve. Még akkor sem volt
ennyire tiszta a kéró, mikor beköltöztünk. Tényleg nagyon igyekszik a törpe.
- Kopogtak! - pattan fel mellőlem
olyan hévvel, hogy már majdnem megijedek. Komolyan, ez volt a mai legparább
szituáció, pedig egy állítólagos horror film kellős közepén tartunk!
- Hát nyisd ki - dőlök hátra
kényelmesen elterpeszkedve.
- Jó, de hogy? - toporog idegesen.
- Hát… oda mész,
lenyomod az kilincset és meghúzod maga felé - mutogatom végig az egészet.
- Még mindig
nagyon vicces vagy hyung - igazgatja a haját, s végül beengedi a vendégét. Ügyet sem vetve rájuk
figyelem tovább a képernyőt, várva a halálra rémülést.
Nem tudott érdekelni, hogy a két fialat
mellém telepedett, de még a pusmogást is elnéztem, hisz vissza kaptam a
barátomat. Jó, ez még tőlem is elég buzisan hangzik, még ha csak fejben is…
Ám itt Jiminen kívül más nem ismer engem ilyen jól. Igaz, hogy még csak
másfél éve rontja az életemet, de ennyi idő összezártság bőven elég volt
ahhoz, hogy minden lényegeset megtudjunk a másikról. Nem taglaltam neki az
egész szánalmas múltamat, ahogy ő sem untatott a sajátjával, viszont amit kell,
azt tudunk a másikról. Ő ma megy haza a családjához, így mindenképp fontosnak
érezte még az ünnepek előtt megismerni a lányt, nekem meg teljesen mindegy
volt, a lényeg, hogy végre nem fúj rám egy félreértés miatt.
- Momo, én
mindjárt jövök - tápászkodik fel Jimin végig simítva a lány lábán és kimegy a szobából.
Tehát Momo… Izgi.
Annyira sablonod ez a film, hogy már
szinte fizikai fájdalom nézni, ám nem adom fel, kitartóan várom az izgalmakat.
Igen, most a fal mellett bújkál a baltás gyilkos, mert ugyebár ez minden napos.
Miért nem mondjuk bicskával? Nem, a balta az igazi. Megy fát hasogatni… És ja,
már fel is bukkant a gyanútlanul totyogó, magas sarkús, nagy, piros kalapos
nőcske. Körül sem néz, egy tök kihalt utcán minek is, ugye? Ki hinné, hogy a
sarkon valami pszichopata várja. Ezért félnek annyira az emberek. Még a végén
valaki tényleg véghez is viszi, annyira unja ezeket a szarokat. Már csak egy méter.
Már csak fél. És… csatt.
Azt hittem ott maradok, úgy berosáltam,
mikor a mellettem ülő megugrott. Egy kecses nyújtózkodásnak imitálva
rángásomat, hangosan kifújva a levegőt dőlök vissza. Szinte érzem, hogy vibrál
az egész kanapé, annyira remeg a csaj. Kezeit ökölbeszorítva emeli ajkaihoz és
egy nagyot nyelve tekintetét a televízióra vezeti. Amint egy kis vérszerű dolog
is látszik, pillantását a falra szegezi, menekülve a rémisztőnek még nagyon jó
szándékkal sem becézhető képsoroktól. Annyira esetlen és gyámoltalan… megint.
Már majdnem késztetést érzek rá, hogy megvédjem. Na jó, a majdnemtől még messze
állunk, elvégre én Min Yoongi vagyok, még szép, hogy nem zárom a karjaim közé,
csak hogy ne féljen egy ilyen szar vígjátékszerű cucctól.
- Who! - lendítem felé
hirtelen kezeimet, mire felsikkant és eldőlve, kidüllesztett szemekkel, zihálva
mered rám. Hangos bevetésem még a jó isten sem tudná bent tartani, annyira
vicces volt a reakciója, ám ő ezt már annyira nem díjazza.
- Akkora egy
pöcs vagy - egyenesedik ki, szinte köpve felém szitok szavait.
- Most
megbántottál - törölgetem nem létező könnyeimet, drámaian eljátszva sértődöttségemet.
- Mi történt? - szalad be a szobába
Jimin és feszülten alaposan körbenéz.
- Semmi! - áll fel a csaj. - Nem lehetne elmenni valahova?
- De - bólint meglepetten
haverom. - Hova szeretnél?
- Bárhova, csak
el innen!
Elfogadva a tényt, miszerint elbasztam
Jimin randiját, vidámat köszönök el tőle az este és térek végre igaz nyugovóra.
Se idegesítő emberek, se idegesítő szobatársak, se senki, aki megzavarhatna. És
hogy mi ebben a legjobb? Még csak fel sem kell kelnem reggel! Jó, így most az
jöhet le sokak számára, hogy egy lusta dög vagyok, semmi több, pedig ez nem így
van! Nem tehetek róla, hogy fárasztó az életem, amit többnyire nem is hagynak
egész évben kipihenni! Folyton csak a tanulás, a hajtás, a munkák, a bulik,
minden ami csak eszébe juthat egy egyetemistának, én meg majdnem mindent - erős
túlzással - el is végzek, ahogyan azt illik. Na meg ha tehetném ezt az egész okádék
ünnepet átaludnám, ahogy van. Csak idegesítenek a boldog arcok, a rohadt
feldíszített fák és a sütik tömkelege. És hogy mi ennél is rosszabb? A szünet
után visszatért diákok picsogása a karácsonyról és az újévről. A családjaikról
és az ajándékokról. A bulikról és bármiről, ami ezzel kapcsolatos. Aki itt
marad, többnyire elég letargikus és szomorú, így ha én éppen nem is vagyok az,
letör az ilyenek látványa. Tehát igen, ezerszer jobban járnék, ha át tudnám
aludni az egészet úgy ahogy van!
Ez viszont majdhogynem lehetetlen. 24.-én
délután tájékán már a gyomrom fülsértő korgása késztet engem kimozdulásra, még
csak nem is maga az éhség érzete. Túl jó illatok lengik be a kollégiumot ahhoz,
hogy kihagyjam a mai ebédet. Az itt dolgozók igyekeznek nekünk a lehető
legszebbé tenni az ittartózkodásunkat, mert elég egyértelmű, hogy mit jelent
az, ha valaki nem megy haza ilyenkor. Jó, lehet ezer meg ezer verzió, a lényeg
viszont ugyan az.
És természetesen férfi vagyok, a hasam
szent. Egy egyszerű szürke melegítőt alsót magamra aggatva, egy fehér pólóba és
sötét kék papucsomba elindulok gyalog le az ebédlőbe. Három emelet battyogás
közben az illatok egyre csak erősödnek, amik tudat alatt sietésre ösztökének,
míg nem futásba torkollik az egész.
Az étkezde elég kihalt a megszokotthoz
képest, maximum tizenöt, húsz fiatal van szétszóródva a hatalmas térségben.
Mindenki egyedül, csendbe fogyasztja az ételét. Elvéve az ünnepi étket a
konyhás nőtől egy számomra kényelmes asztal után kutatva a legszélső sorban egy
ismerős arcba botlok. Basszus, hogy is hívták? Ez is azt jelzi, hogy nem ártana
néha oda figyelnem arra, amit mások mondanak. Az asztal szélén való tökölésemet
észre véve, sötét, érzelemmentes tekintetét rámvezetve máris rossz ötletnek
gondolom, hogy én itt lefékeztem. Nem! Nem futamodhatok meg. Egyáltalán mit
akarok tőle? Semmit… csak jó, hogy végre ismerek is valakit az ittmaradtak
közül.
- Szia M… Momo! - jut eszembe hirtelen.
- Hello - suttogja maga elé.
- Szabad? - mutatok a vele
szemben lévő székre. Nem válaszol, csak vállat rántva fordul újra a hatalmas
ablak felé és mered a semmibe, így én igennek véve helyet is foglalok, tálcámat
csöndesen az asztallapra helyezve. Szép halkan falatozni kezdek - zabálni - és
egyre csak azon feszengek, hogy hova lett a lány, akit eddig mutatott? Mert
hogy aki itt van most, az tuti nem ő. Jó persze, biztos valami nyomós oka van,
amiért ilyen, de mi? Nekem is lenne, mégsem vágom be a depit. - Min gondolkodsz?
- Hm?
- Min
gondolkodsz? - teszem fel újra a kérdést, holott tudom jól, hogy hallotta. Egy nehézkes
sóhajt megeresztve fordul irányomba, mintha csak nekem tenne szívességet
jelenlétével. Na azt lesheted kisanyám. Inkább érezd magad te kurva
szerencsésnek, hogy legalább egy icipicit felkeltetted az érdeklődésemet! Ha
továbbra is ilyen lekezelően fog viselkedni, hamar meg fogom ezt unni…
- Semmin - túr bele pálcikájával
a levesbe, melynek tetejére már kiült az olaj, ezzel jelezvén, hogy teljesen
kihűlt az étel.
- Miért nem
mentél haza? - kérdezek rá kertelés nélkül, nem törődve a ténnyel, hogy valószínűleg
sebeket tépek fel vele, na meg úgysem fog válaszolni rá. Eleve egy rohadt nagy
szívás ez a nap.
- Te miért? - jelenik meg egy kis
életszerű jel az arcán, örülve magának, hogy most aztán visszavágott nekem. Nincs
mit titkolnom, nincs mit szégyelnem és halál unalmas a történetem, szóval ezt
cseszheti.
- Apámnak már új
családja van, ezért nem kíváncsi rám, az alkoholista nagyszüleimre meg én nem
vagyok - veszek be egy nagy falat pulyka húst a számba mondatom végén.
- És édesanyád?
- Meghalt már
több mint tizenöt éve.
- Ohh, részvétem - szomorodik el. - Hogy halt meg? - Nem semmi a csaj.
Látszólag ő sem rejti véka alá kíváncsiságát, mert erről nem illő csak úgy
társalogni. Mondjuk nekem tényleg mindegy…
- Apáhm
meghöltfhe - motyogom teli szájjal.
- Hogy mi? - kerekednek el szemei
és szinte átesve a kis asztalon hajol hozzám közelebb. - Akkor hogy lehet új családja?
- Előzetesbe
volt csak, mert nem tudták rábizonyítani.
- És akkor te
honnan tudod?
- Mert láttam az
egészet. Egy szépnek induló téli napon anyával a piacra mentünk - kezdek bele
mesélésembe, minden kérés nélkül. - Hazafelé
segítettem neki cipelni a szatyrokat, de mivel még eléggé kölyök voltam,
apróságokon kívül sok mást nem bírtam el. A házhoz érve valami nagyon nem
stimmelt a környékkel. Eléggé esett a hó, így tisztán látszott, hogy melyikek
azok az autók, melyek nemrég érkeztek az utcánkba, mivel a régebb óta ott
parkolókat és több centiméteres fehér paplan takarta. Még mindig tisztán emlékszem
anyám ijedt arcára, mikor meglátta, hogy nyitva van a házunk ajtaja -
masszírozom meg orrnyergem, teljesen a múltba merülve. - Tudta, hogy nem apám az, elvégre ő kint volt
külföldi úton dolgozni, és a sok ismeretlen jármű is arra sejtetett, hogy nagy
a baj. Anya elvette a szatyrokat és arra utasított, hogy bújjak el az udvarba.
Tétlenül néztem, ahogy bemegy a házba. Akkor még nem fogtam fel mi van, egy
izgalmas játéknak tűnt az egész. Amint beért, a szatyrok hangos földetérésére
figyeltem fel és izgatottan másztam az egyik közeli fához, hogy onnan
figyeljem. Hat, vagy hét férfit láttam, semmi többet. Megragadták a törékeny
nőt és az egyik szobába rángatták. Kintről követve őket, a hálószobájuk ablaka
alatt lévő farönkre felmászva figyeltem és hallgatóztam. A vékony üvegrétegnek
hála mindent tisztán hallottam. A suta kis fejemmel nem igazán értettem mi van,
de apám megjelenése tisztává tette a képet. Mint kiderült, az a rohadék valami
bűnszövetkezet feje és a nem kicsi vagyonára fáj valakiknek a foga. A
családjával akarták zsarolni, de ő kemény legénynek érezte magát és egy
lövéssel simán végzett édesanyámmal. Engem letagadott és minden értékét magával
víve távozott az országból, mintha soha nem is lett volna itt. Engem később a
rendőrök az utcán találtak meg és már egyenesen a nagyszüleimhez vittek, mert
mint kiderült, már előre át voltak íratva a nevükre - zárom le
történetem egy rosszalló fejrázással.
- Jézusom - kapja kezeit szája
elé. - Ez szörnyű - leheli
elhűlten maga elé. - Én annyira
sajnálom - kezd el erősen gondolkodni, de hamar rájövök, hogy mi a nem
megy.
- Yoongi - mosolyodok el a
valótlan tényen, hogy én most elmondtam neki a nevemet. Mondjuk én is tudom az
övét és nem is titok, elég sokan ismernek az iskolából. Azt hittem ő is…
- Yoongi - ismétli. - Hogy tudsz ezzel együtt élni?
- Már
beletörődtem… - nyúlok a következő tányéromért, hogy az azon helyet foglaló táplálékkal
is eggyé válhassak. Úgy fest jobb kedvre derítettem, vagy legalábbis nem olyan
letört már, mint eddig, így talán kicsit rendeződtek fejében a dolgok. - Akkor most te jössz.
- Ohh, ha te a
tiedre azt mondtad, hogy unalmas, az enyémen el fogsz aludni - kuncog fel, minden
boldogságra utaló gesztust mellőzve.
- Tégy próbára.
- Hát jó. A
szüleim már réges rég elváltak és az anyám az öcsémet vitte, apám meg a
nővéremet, én viszont nem kellettem senkinek, így folyamatosan passzolgattak át
egymáshoz. Nem tudod mekkora megkönnyebbülés volt ide bekerülni - De, pontosan tudom.
- Tehát ha nem muszáj, még az város
közelébe sem megyek.
- Daegu, igaz? - kérdezek rá
váratlanul.
- Honnan
tudod? - fut át egy pillanatra rémültség az arcán.
- Csak megérzés - kacsintok rá. - Egyébként ott születtem. Szép hely.
- Az…
- Na és miért
nem kellettél otthon. Csúnya kislány voltál? - kezdek bele, amihez a legjobban értek.
Nem mondom, hogy ez szándékos szemétkedés, inkább csak játékos csesztetés.
- Hahh - húzza fel az orrát. -
Nagyon is szép gyerek voltam!
- Hiszi a piszi - nevetek fel.
- Te biztos
szebb voltál - tölti meg a légkört iróniával.
- Naná! A plussz
kilóimat és a pufi arcomat leszámítva - fújom fel két “pofazacskómat” a régi
énemet imitálva.
- Bolond vagy - nevet már ő is,
amitől valami furcsa melegség jár át, pedig rohadt hideg van ám! Momo ajkai már
teljesen hidegek és én is alig érzem az ujjaimat, de ez eddig fel sem tűnt.
- Az lehet, de
jól áll…
- Hát hogyne - törölgeti kibuggyant
könnyeit. Annyira aranyos így. Meg akarom ismerni.
- Nem akarsz még
mesélni a gyerekkorodról? Érdekel milyen érzés csúnyaként felnőni - teszek egy lépést azon
az ösvényen, melyet már évek óta nem érintett talpam. Egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy a helyes utat járom e, ám hogy máshogy derülne ki, ha nem
indulok el? Nem is tudom utoljára mikor éreztem ezt a kényelmetlen, idegesítő,
bódító hatást…
- Ahhoz neked
kéne mesélned - veszi fel a kesztyűt, készen állva a velem való szócsatára.
- Nem bánom,
viszont nem mehetnénk akkor fel? A szobánkat már úgyis ismered, idelent meg
mindjárt fagyhalálban részesülünk mindketten - dörzsölöm össze tenyereimet,
nyomatékosítva előbbi érvemet.
- Nem bízom
benned - méreget összeszűkített szemekkel.
- Nem is kell,
csak gyere már - állok fel
Nem volt szükség további magyarázkodásra,
otthagyva a részemről teljesen kitisztított étkészletet, ami az övéről már
egyáltalán nem mondható el, elindultunk a lifthez. Míg vártuk a felvonó
érkezését, lopva jobban szemügyre vettem a didergő lányt. Egy bézs színű trikót
viselt, rajta egy nagyszemű, kötött, ezüstös hosszú ujjúval. Fogalmam sincs mi
a neve, elől gombos genyó. Ezen kívül egy rövid, fekete nadrág és egy fehér
tornacipő volt rajta.
Beérve a birodalmamba, már jóval romosabb
az egész hely, mint pár nappal ezelőtt. Na igen, ez van ha egyedül maradok. Én
takarítani? Na az esélytelen! Ráadásul itt sincs sokkal melegebb, a fűtést
lekapcsoltam, mielőtt lementem volna.
- Ülj csak le,
mindjárt hozok valami takarót - sietek be hálónkba, hogy két paplan felkarolása
után, visszamehessek Momohoz. - Tessék
- nyújtom át az egyiket. – Nézz, amit
szeretnél, egy perc és jövök - adom még kezébe a távirányítót és már
haladok is tovább a konyhába. Szinte semmit nem evett az ebédből, így
kedveskedni szeretnék valamivel. Pf… Én és a kedveskedés. Hát mindjárt hányok
magamtól! Két bögrét előkapva öntök beléjük tejet és míg a mikróba melegednek,
feltúrom az össze szekrényt. Nem találva semmit, reménytvesztve battyogok a
hűtőhöz és felrántva ajtaját, áldom is barátom hülye fejét. Az a barom mindig
gondol rám! Egy tál lefóliázott sütit hagyott nekem, pedig direkt szóltam, hogy
én nem eszek ilyeneket.
Vissza már az elkészített kakaókkal és
édességgel tértem. A saját bögrémet és a tányért lehelyezem a kanapé előtti kis
asztalra, a másikat meg Momo felé nyújtom.
- Köszönöm - veszi el reszketeg
kezekkel, a teljesen bebugyolált lány.
- Mi nézünk? - helyezkedek mellé és
papucsomat lerúgva, felhúzom lábaimat és magamra tekerem a takarómat.
- Valami
karácsonyi filmet. Ilyenkor szinte csak ezt adnak - magyarázza, szemét le
sem véve a képernyőről.
- Te szereted az
ilyeneket? - figyelem, ahogy szinte már-már ámulattal lesi az eseményeket.
- Nem igazán.
Sőt, kifejezetten utálok minden ilyesmit, de most kedvet kaptam hozzá - görbül fel szája széle
egy egészen kicsit. - Miért, baj?
- Dehogy, akkor
nézzük ezt.
A film valami giccses, szerelmes, éppen
csak karácsonyi vacak. A csaj és a pasi egy bevásárló központban botlanak
egymásba és onnan együtt folytatva útjukat szép lassan megismerik a másikat,
majd egymásba szeretnek és történik minden, ahogy egy hasonló kaliberű
romantikus vígjátékba szokott. Akármennyire is unalmas a szál, próbálom nézni,
de még így sem kerüli el a figyelmem, hogy jó fél óra elteltével is még mindig
remeg Momo. Én már egyáltalán nem fázom, sőt…! Lehet, hogy beteg?
- Gyere ide - emelem fel karomat a
takaróval együtt és kinyújtva invitálom közelebb a remegő lányt. Nagy
meglepetésemre oda is araszol hozzám, majd oldalával teljesen enyémnek simulva
a köztünk lévő takaróval együtt, boldogan szusszan ahogy ráterítem az én
felemet és a nyakamba hajtva fejét nézi tovább a tévét. Ő teljesen zavartalanul
viselkedik, míg az én testembe mintha áramot vezettek volna és úgy ver a
szívem, hogy félő, nemsokára kiszakad bordáim fogságából. Ez az érzés egyszerre
rossz és felemelő. Elgyengít, mégis mindennél több erőt ad. Én nem akarok
fogást magamon, nem akarok gyenge pontot, nincs szükségem olyan személyekre,
akik nem tudják megvédeni magamat. A legnagyobb félelmem, hogy kötődjek
valakihez. - Azért Jiminnek ha lehet,
ezt ne említsd! - húzom fájdalmas fintorba arcomat.
- Nincs köztünk
semmi - húzódik összébb. - Megbeszéltük,
hogy ez nem menne, mivel ő mér annyira… hogy is fogalmazzak…
- Gyerek - mondom ki helyette az
igazságot, mert szerintem attól félt, hogy előttem nem tehet semmilyen rossz
megjegyzést rá, csak mert a haverom.
- Igen
Miért érzem magam ettől szörnyen
megkönnyebbültnek? Nem akarom ezt… Már egyáltalán nem tudok a filmre figyelni,
egyedül a mellettem szuszogó lány birtokolja elmém teljes valóját. Még mindig
érzem, hogy remeg, így szorosabban magamhoz húzom és bár próbálok lelkileg
távol maradni tőle, pedig tudom, ezt a csatát már réges-rég elvesztettem.
- Yoongi - költözik fülembe egy
felettébb vékony, bátortalan hang.
- Hm?
- Neked van
barátnőd? - Nagyon kell fülelnem, hogy meghalljam amit mond és nem is biztos, hogy
jól értem, így eleinte nem is tudom mit válaszoljak.
- Nincs
- Miért? Hisz
olyan helyes vagy… - Megint az a számomra idegesítő, hozzám túl őszinte mosoly kúszik
ajkaimra. Sokan mondták már és tisztában is vagyok vele, de ezt így tőle
hallani valahogy… jól esik. De amúgy, miért is nincs? Oh, hát mennyi érvet
tudnék felsorolni rá? Ám egyik sem valami kielégítő válasz lenne.
- Gondosan
megválogatom, hogy kire szánok időt, energiát és főleg érzéseket - vázolom fel a
valóságot úgy, hogy semmi konkrét ne legyen benne. Mielőtt még rákérdezne ennek
okára, hozzá teszem: - És ennek most
örülök is.
- Miért? - kapja fel a fejét és
egyenesen a szemembe mered.
- Mert ha nem
így lenne, akkor nem tehetném meg ezt - hajolok hozzá közelebb és közelebb, míg
nem már csak milliméterek választanak el minket, ám nem áll szándékomban
eltüntetni azokat. Nekem akarom beleerőszakolni egy olyan szituációba, ami neki
kellemetlen lenne, így várok, hogy ő tegye meg a lépést. Felismerve a
helyzetet, arca teljesen elvörösödik, de nem habozik sokat, bezárva a köztünk
lévő távolságot tapasztja puha párnáit az enyémekre. Ugyan annyira félek és
bizonytalan vagyok, mint ő, viszont én vagyok a férfi, nekem kell uralnom a
helyzetet. Számat lassan szétnyitva, nyelvemet alsó ajkára vezetem, finoman
megízlelve az érzékeny bőrfelületet és bebocsátást kérek, amit szinte rögtön
meg is kapok. Félénken viszonozza csókomat, de nekem így is rengeteget jelent.
Testemmel kicsit eltávolodva tőle, térdeimet magam alá húzom és egyik kezemet
tarkójára vezetem, hogy még véletlen se szakadjon meg nyelveink tánca, míg őt
ledöntöm a kanapéra és nagyon lassan fölé támaszkodok. Apró és törékeny testét
közre zárva ereszkedem rá, de nem engem teljes súlyom, könyökeimen tartva magam
mélyítem játékunkat. Kifulladásig faljuk egymást, szinte úszva a mámorba és
mind a ketten vigyorogva válunk el, levegőért kapkodva. Ez a pillanat csak a
miénk és ezt senki nem veheti már el. Nem akarok úgy élni, hogy félek a
megbánástól és nem akarok többé a csigaházamba gubbasztani attól tartva, hogy
valaha ember módjára kellene viselkednem. Egyetlen pillanat, mégis egy egész
életet kész megváltoztatni.
- Ez az eddigi
legjobb Karácsonyom! - fúrja csillogó íriszeit az enyémbe és tudom, ennél őszintébb dolgot még
sosem közöltek velem.
Nekem is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése