[fic04] Zsófi számára || I can fly if I am with you

   Ajándékozott: Zsófi
   Angyalka (író): Moncsi

   Cím: I can fly if I am with you
   Fő(bb) karakterek: Chanyeol, Yeji (OC)
   Műfaj: hetero, romantikus
   Korhatár: 12+
   Egyéb figyelmeztetések: trágár beszéd

Rövid szundikálásomból egy hangos zaj szakított ki. Legurultam a kissé kényelmetlen kanapéról, nagy puffanással érkeztem a szőnyegre. Sikerült a földet is megfejelnem. Remek produkcióm után ijedten néztem fel, hogy megtudjam mi az isten történt.

- Crong! Croooong! - ordított a nappaliban körbe-körbe rohangáló kisfiú. Hatalmasakat pislogtam rá, hirtelen nem is tudtam hová tenni a szituációt.

- Myung, te mégis mit csinálsz? - érdeklődtem kíváncsian. Megállt egy pillanatra, rám meredt. Elgondolkodott, majd apró ajkait szóra nyitotta.

- CRONG! - kiáltott rám, majd felmászott a kanapéra és ugrálni kezdett rajta. Feltápászkodtam a talajról, az apró gyermek rögtön a karjaimba ugrott. A lendületétől majdnem elestem, de sikerült megtartanom magam.

- Mennyi Pororo-t néztél, te gyermek? - nevettem fel halkan.

- Cro... Crong - morgott válasz gyanánt. Mutatóujjammal aprót koppintottam az orrára.

- Crong, kérlek visszaadnád az édes kis Myungot? Kicsit szeretnék vele beszélni, jó? Aztán majd visszatérhetsz ám! - mosolyogtam. Őszintén szólva kicsit féltem a reakciójától, de reméltem, hogy ez majd használ. Becsukta a szemét, kicsit megrázta magát. Nagyon aranyosan játszotta el a kis szerepét.

- Yeji, már én vagyok! - Vigyorgott szélesen. Nyakamba csimpaszkodott, kicsit szorosabban húzott magához.

- Ugye nem csináltál semmi rosszat, amíg kicsit aludtam? - Rögtön megrázta a fejét, a tabletjére mutatott.

- Megnéztem egy csomó Pororo részt! És képzeld, Crong végig olyan rosszcsont volt! De ő a kedvencem. Olyan akarok lenni, mint CRONG! - Az imádott karaktere nevét a fülembe ordította.

- Jaj, kérlek ne nehezítsd meg a munkámat – kuncogtam. - Inkább azt mondd meg nekem, hogy mit szeretnél vacsorázni.

- Kimbap, kimbap, kimbap! - lelkesedett rögtön. Mindig hasonló volt a reakciója, ha étel került szóba. Mosolyogva bólogattam. Kerestem a tabletjén egy újabb részt a kedvenc meséjéből, majd nekiálltam az apróság által különösen kedvelt fogásnak.

Kicsit kevesebb, mint egy óra múlva szóltam neki, hogy elkészültem, s ő abban a pillanatban rohanni kezdett az étkezőbe. Felkapaszkodott az egyik székre, majd fülig érő szájjal várta, hogy elé tegyem a tányérját.

- Jó étvágyat kis manó - mondtam, miközben az asztalra helyeztem a vacsit. Gyorsan betömte, hiába szóltam rá, hogy ne habzsoljon. Voltak dolgok, amiben nem hallgatott rám, ez remek példája volt. Miután végzett, bementünk a fürdőbe. Engedtem neki vizet a hatalmas kádba, kérésére habfürdőt is tettem bele. Nagyjából fél órán keresztül pancsolt a barack illatú „felhőben”. Fantáziája igen élénk volt, néha azt játszotta, hogy ő egy repülő, vagy éppen sas, de sárkány is szóba került. Mikor már kicsit kihűlt a víz, kiszállt belőle. A pihe-puha köntösében osont a szobájába, ahol felvette a már előre kikészített pizsamáját. Kivételes alkalom volt, nem kellett vele hadakozni, szó nélkül mászott az ágyába. Nyakig betakartam a pokróccal, leültem a fekvőhelye melletti fotelba. Felolvastam neki egy esti-mesét, melynek az első pár bekezdése után már el is aludt. Nyomtam a homlokára egy puszit, majd halkan kimentem a szobájából, vissza a nappaliba.

Sóhajtva vetődtem le a kanapéra. Telefonomról megtudtam, hogy még csak fél tíz volt. Ez olyan szempontból pozitívum volt, hogy nem kellett szenvednem Myunggal, hogy aludjon, de így nem igazán volt már dolgom. Viszont haza sem mehettem... Bekapcsoltam a televíziót, egy romantikus vígjátéknál sikerült megállnom, azzal próbáltam lekötni magam. Nagyjából fél éve szinte minden napom így telt el. Kora délutántól késő estig ebben a hatalmas házban kellett vigyáznom Park Myungra. Örökmozgó, makacs, mindig kitalált valami rosszaságot, amivel az őrületbe tudott kergetni. Ennek ellenére is igazán a szívemhez nőtt a kisfiú, bár elvileg semmi sem kötött hozzá. A bébiszitterje voltam. Sokkal több időt töltött velem, mint vér szerinti szüleivel. Az anyja túl fiatalnak érezte magát egy gyerek felneveléséhez, az apja pedig Dél-Korea egyik leghíresebb bandájának tagja volt. Neki egyszerűen nem volt rá ideje, hiszen az idol-lét nem járt túl sok szabadidővel. Nem akart szülővé válni, de becsúszott, és nem tudta máshoz passzolni Myungot. Hat éve alatt már megszámlálhatatlanul sok pesztonkája volt. Egyiküknek sem tetszett, hogy szinte nem is volt pihenőnapjuk, ezért pár hónap után az elég magas fizetés ellenére is felmondtak. Őszintén szólva megértettem őket. Tényleg fárasztó ez az egész, rengetegszer fordult már meg a fejemben, hogy lelépjek. Úgyis lenne más a helyemre, aki hosszú órákon keresztül pesztrál egy virgonc kölyköt nap, mint nap. De túlzottan aggódtam Myung miatt. Az apjának fogalma sem volt arról, hogy az éppen aktuális dajka mégis hogyan bánik kisfiával. Nem is igazán volt köztük semmilyen kapcsolat. Elkeserített az egész, de ennél többet tényleg nem tehettem.

Gondolatmenetemből a hangosan nyikorgó ajtó szakított ki. Szemeim kipattantak, felültem a díványon. Kezemmel megfésülgettem a hajamat, megdörzsöltem a szemeimet és nyújtózkodtam egy nagyot. Felálltam, az előszobába mentem.

- Szia. Minden oké volt ma? - érdeklődött az éppen kabátja cipzárjával bajlódó személy.

- Szia. - Válaszul csak bólogattam. Fáradt voltam, aludni akartam, elég késő is volt már. Az akasztókhoz mentem, s a kabátomért nyúltam.

- A kurva életbe már, hogy nem megy ez sem! - mondta kicsit hangosabban a kelleténél. Felé pillantottam. Az apró kocsi beakadt az anyagba, a húzózár ezáltal meg sem mozdult. Csak össze-vissza rángatta, nem jutott előrébb. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Odaléptem hozzá.

- Ezzel nem fogsz semmire menni, Chanyeol. - Kiszabadítottam a becsípett bélést, majd könnyedén oldottam meg a problémáját. - Nem vagy te egy kicsit túl feszült?

- Te meg nem ütöd kicsit túl sok mindenbe az orrod? Egyáltalán ki kért meg, hogy segíts? - förmedt rám.

- Bocs, legközelebb végignézem, ahogy széttéped a kabátodat, rendben? - forgattam a szemeimet, majd öltözni kezdtem.

- Miért is vagy még itt? Már elaludt a gyerek, nem? - lepakolta a cuccait, belebújt a mamuszába.

- Sokszor fel szokott kelni, ha egyedül találná magát, valószínűleg teljesen kétségbe esne. Bár igazad van, ezt nem tudhatod. Nem ismered túlzottan a saját fiadat. - Egy lépéssel ott termett előttem, a fejem mellett beleütött a falba. Összerezzentem.

- Takarodj innen. Most! - kiáltott rám. Szó nélkül bújtam bele a bakancsomba. Vagyis próbáltam, de mivel fűzős volt, nem ment ilyen egyszerűen. A lépcső felől recsegés hallatszott. Felnéztem, Myung szemeit dörzsölgetve lépkedett le.

- Mi történt? - kérdezte egy ásítás közepette. - Apa! - virult fel rögtön, mikor meglátta Chanyeolt. Odarohant hozzá, szorosan átkarolta a lábát. Az előbb említett személy lehajolt hozzá, s karjaiba vette.

- Semmi, semmi. Csak Yeji rálépett a lábamra, ezért kiabáltam. - A csöppséghez lágy, kedves hangon beszélt.

- Ja, így volt... - fintorogtam. Miután a lábbelimet sikerült magamra varázsolnom, felálltam.

- Miért mész el Yeji? - nézett rám lebiggyesztett ajkakkal a fiú. - Olvass nekem még egy mesét, kérleeek! Apával együtt! - pislogott nagyokat.

- Mennie kell haza, mert várja a családja. És aludnia is kell. Késő van már, Myung - hárította Chanyeol.

- De nekem ő is a családom, akkor miért hagy itt? - Szemei könnybe lábadtak. Meglepetten néztem Myungra. Felém nyújtotta karjait, szinte átmászott hozzám. - Ne menj el, kééérlek! - pityergett halkan. - Ha te nem vagy itt, nem tudok aludni.

- Jaj, manó... - simogattam kis fejét. Tanácstalanul néztem az apjára, aki csak megrántotta a vállát. - De hát elaltat az apukád, az nem lesz sokkal jobb? - Csak megrázta a fejét. Láttam a velem szemben álló férfin, hogy egy világ omlott benne össze. Minden érzelem kiült az arcára. Se szó, se beszéd, a saját hálójába viharzott. Myungot visszaküldtem a saját szobájába amíg levetkőztem, majd én is követtem. Még mesét sem kellett olvasnom, nagyon rövid idő alatt visszatért álomországba. Felsóhajtottam, kimentem a helyiségből.

Vonakodva bár, de Chanyeol lakrésze felé vettem az irányt. Láttam rajta, hogy mennyire mélyen érintette, amit saját gyermekétől hallott. Szinte remegő kézzel kopogtam be hozzá. Beszélni akartam vele, pedig tényleg semmi közöm nem volt a családi életükhöz. Választ nem kaptam, de valami megmagyarázhatatlan okból túl bátornak éreztem magam, s lenyomtam a kilincset. Lassan, kimérten  nyitottam be. Az eddig önmagát mindig erősnek mutató férfi most borzalmasan védtelennek tűnt. Térdét felhúzva, összekuporodva ült ágyán éjjeli lámpája halvány fényében. A nyílászáró nyikorgására felkapta a fejét, de csak egy pillanatra.

- Most azért jöttél, hogy jól kiossz, mennyire szar szülő vagyok? - kérdezte halkan, alig hallhatóan. Nem válaszoltam. Mivel nem üvöltötte le rögtön a fejemet, közelebb merészkedtem hozzá. Leültem az ágya szélére. Egyikünk sem szólalt meg jó pár másodpercig.

- Ugye tudod, hogy Myung imád téged? - törtem meg a csendet. Gúnyosan felnevetett. Nem akartam megvárni, míg beszól valami igazán kedveset, így inkább folytattam a monológomat. - Viszont az tény, hogy keveset vagy vele, ezáltal nem érzi annyira biztonságban magát a közeledben. Nem hibáztatlak. Nem mondok semmi rosszat rólad. Csak arra kérlek, hogy gondolkodj el azon, mi igazán fontos az életedben. Mert ha továbbra is ennyire előtérbe helyezed a munkádat... A fiad úgy fog felnőni, hogy te nem is leszel igazán részese az életének. - Nem néztem rá. Nem mertem. A padlót fürkésztem folyamatosan. Számítottam rá, hogy hangját felemelve fog hazaküldeni, vagy esetleg kirúgni. Ehelyett csak halkan szipogni kezdett.

- Annyira nehéz ez, Yeji. Én nem is akartam apuka lenni, érted? Egyszerűen így alakult, és csúnyán fogalmazva a nyakamon maradt... Nem tudom még így hat év után sem kezelni a helyzetet, nem is érzem magam elég érettnek egy ilyen feladatra... - Akadozva, bizonytalanul beszélt. Tényleg eléggé ki lehetett borulva, ha a nem rég történtek után nekem nyílt meg.

- Nincs rossz élete, mert az anyagi részét biztosítani tudod a dolgoknak. De ez már nem elég, Chanyeol... - Félénken fordítottam felé a fejemet. Kezeivel szemeit törölgette. Nem akarta, hogy ennyire gyengének lássam őt. Nem mondott semmit, csak lassan bólogatott.

Ez volt az első alkalom, mikor még azután is ott maradtam, hogy Chanyeol már a házban tartózkodott. Szokatlan volt. Mindig csak pár mondatot váltottunk, amik általában Myunggal kapcsolatosak voltak. De ettől a naptól kezdve ez megváltozott. Miután hazaért, mindig maradtam pár órát beszélgetni. Egyre több téma jött szóba, egyre felszabadultabbak voltunk egymás társaságában.

- És drága Yeji... - húzta kaján mosolyra ajkait. - Mikor volt utoljára szexuális élményben részed?

- Yaaa! Semmi közöd hozzá! - Megfogtam az éppen kezem ügyében lévő kispárnát és hozzádobtam a fiúhoz.

- Ugyan már. Csak kíváncsi vagyok - dobta vissza nevetve.

- Miért érdekelne téged ilyen? Én sem kérdezgetlek a nőügyeidről - forgattam szemeimet.

- Ez amolyan tabu téma, vagy mi? Ennyire prűd vagy? - húzogatta szemöldökeit.

- Akkor előbb mondd el te! - néztem rá durcásan. Én naiv azt hittem, hogy ezzel le tudom zárni a dolgot, de nem éppen így lett. Chanyeol rögtön válaszolt.

- Hát... Mióta Myung anyjával szétmentünk, egyszerűen nem voltam képes senkit sem közel engedni magamhoz. Próbálkoztam egy ideig egy éjszakás kalandokkal... De nyilván nem volt az igazi. Aztán már az időbeosztásom sem engedte, hogy ilyenekkel foglalkozzak. De remélem a közeljövőben sikerült megtalálnom azt a lányt, akire vágyom. Testileg és lelkileg is szükségesnek érzem már. - Nem kertelt, tényleg csak azt mondta, ami épp a fejében volt.

- Voltak már hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de valahogy egyik sem volt igazán jó. Semmilyen téren. - Bár nem kérdezett rá újra, úgy érezem helyénvalónak, ha én is válaszolok.

- Úgy tűnik elég elbaszottak vagyunk ilyen téren - rázta a fejét mosolyogva.

- Meglehet - nevettem fel halkan. Furcsa volt valakivel ilyen nyíltan beszélgetni. Nem szoktam hozzá.

- És érezted már magad igazán szerelmesnek? - Ez a kérdése talán jobban meglepett, mint az előző.

- Kötődtem már, de nem hiszem, hogy az szerelem lett volna. Te?

- Nem tudom... Mit nevezünk egyáltalán szerelemnek? - meredten bámult maga elé.

- Ezt nem tudom neked definiálni. De ha szerelmesek vagyunk, azt biztosan tudjuk, nem? Én így gondolom... Persze lehet , hogy ez hatalmas hülyeség - nevettem fel kínosan. Elfeküdtem az ágyon. Elég álmos voltam, konkrétan megmozdulni sem volt kedvem. Pedig későre járt, ideje lett volna hazaindulnom. Chanyeol is elterült. Baromi közel voltunk egymáshoz. Elég nagy volt az ágya, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy szándékosan, vagy véletlenül sikerült így összehoznia. Oldalára feküdt, fejét megtámasztotta a karjával, s arcomat kezdte fürkészni.

- Csak nem álmos vagy? - kérdezte, mikor ásítottam egy nagyot.

- De, lehet, hogy egy kicsikét az vagyok. Szóóóval... Kéne mennem. Vagy perceken belül itt fogok elaludni.

- Azzal nem lenne semmi gond - vigyorgott. - De akár haza is vihetnélek.

- Azt mondjuk megköszönném - pislogtam rá nagyokat. Nagy nehézségek árán kimásztam az ágyból, az előszobába vettük az irányt. Amíg én a csizmám fűzőjével szenvedtem, a „sofőröm” kiállt a garázsból az autójával. Perceken belül én is követtem őt. A kocsinak támaszkodva várt rám.

- Hölgyem. - Kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Ó, köszönöm, Uram – egy pukedlizés után beültem. Elnavigáltam a lakásomhoz, viszonylag gyorsan sikerült odaérnünk. Bár ez annak is köszönhető volt, hogy a sebességkorlátozást nem mindig tartotta be a vezetőülésben tartózkodó „úriember”.

- Vigyázz magadra, jó? - mosolygott szelíden. Bólintottam egyet, majd az ajtó felé nyúltam. A mellettem ülő személy megfogta a csuklómat, ezzel megakadályozva távozásomat.

- Chanyeol? - pillantottam rá meghökkenve. Kézfejét arcomra vezette, végigsimított járomcsontomon. Nem szólalt meg egyikünk sem. Lefagytam fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, de velem ellentétben ő bizony cselekedett. A köztünk lévő távolságot egyre csak csökkentette. Ajkaimat lágy csókra invitálta. Nem volt túl heves, óvatosan kóstolgattuk egymás ajkait. Gyomromban egy új, még sosem tapasztalt érzés keletkezett... Azok a bizonyos pillangók... Miután elhúzódott, félénken tekintett rám.

- Én tényleg el akartalak kerülni. De minél jobban próbálkoztam, annál nehezebben ment. Valami számomra is megmagyarázhatatlan okból meg akartalak ismerni. Borzalmasan vonzódtam hozzád. Myung rengeteget beszélt rólad, állandóan arra buzdított, hogy te legyél majd a feleségem. Mindig csak kinevettem, hogy ne mondjon badarságot. De mikor először bejöttél hozzám beszélgetni azután is, hogy ellöktelek magamtól... Minden kétségem elszállt. Te voltál az egyetlen hosszú idő után, aki törődött velem, akivel normálisan tudtam beszélgetni. És azt hiszem... Érzek valamit irántad. - Nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom. Elmondhatatlanul boldoggá tett vallomásával. Kis mosollyal fürkésztem tekintetét, majd lassan újra megcsókoltam...