[fic17] Hagu számára || Ellentétek

Ajándékozott: Hagu
Angyalka (író): Trixi
Cím: Ellentétek
Páros: Navi (VIXX)
Műfaj: romantikus
Korhatár: +18
Leíárs/ajándló/előszó: "egyetlen egy ember, akihez megállás nélkül képes lett volna napokon át beszélni: az ő ellentettjéhez. Kiskoruktól kezdve kiéleződött a kettejük közt lévő különbség, viszont ez volt az, ami olyan különlegessé tette kapcsolatukat"


Megjegyzés: a *-os idézet Kosztolány Dezső - Halotti beszéd c. művéből van

Az élet tele van ellentétekkel. Ezek lehetnek fogalmak, tárgyak, képek, érzések, pillanatok, megfoghatatlan jelenségek, pillantások, képletek, színek, társadalmon belüli rangok, valamint emberek. Sokan próbálták megtörni az ellentéteket: egy bizonyos sablonra alakítani mindkét tényezőt, hogy ugyanolyanok legyenek, ne különbözzenek, veszítsék el egyéniségüket. Viszont azok, akik ezekkel próbálkoztak elfelejtették, hogy bár két dolog azonosnak tűnhet, még sem lehet ugyanaz. Vegyünk néhány példát. Kezdjük a játékbabákkal. Látszatra mindegyik ugyanolyan: tökéletesen megformált test, kifésült, szőke haj, szép smink, legújabb ruhákkal és kiegészítőkkel. Viszont, ha a festék csupán egy milliméternyire kerül arrébb a következőleg legyártott babán, az már régen nem ugyanaz. De ha még a dobozban egyformának is tituláljuk őket, amint kikerülnek onnét az ő képük már gazdájukét fogja tükrözni. Lesznek olyan játékok, amelyek megőrzik látszólagos tökéletességüket és szinte érintetlenül ragyognak a szobában. Lesznek olyan játékok, akik pár hétig érdekesek, utána viszont a tökéletes külsőre por és érdektelenség telepszik, ami kioltja a játék igazi mondanivalóját. És lesznek olyanok, akik bár nem tartják meg a világ által elvárt tökéletességüket, de annak azok lesznek, akik őket olyanná tették, amilyenek. De íme, egy másik példa: járólapok. Ha a 2016-os évben veszel egy bordó járólapot, ugyanazt 2017-ben már nem fogod megtalálni. Lehet, hogy ugyanaz a márka, a név, a szín, de az árnyalat, az igazi lényege más lesz. Ha egyszer sikerült valamit megalkotnunk, próbálkozhatunk azzal, hogy még egyszer egy pontosan ugyanazt visszahozzuk, de ez nem fog sikerülni. Főleg, ha emberekről beszélünk. Hiszen,

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”.*

Megpróbálhatunk valakit „tökéletessé” tenni, de ezen törekvés elveszi azt, amit személyiségnek, léleknek hívunk. Márpedig egy ember lelkét nem szabad elvenni, mert azután nem marad más, mint poros és boldogtalan üresség, ami előbb vagy utóbb felfalja a lélektelen testet. A legnagyobb ilyen formáló erő a társadalom és a média. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy kihelyezzenek egy példát mindkét nem elé, azzal a céllal, ha mindenki ilyen lesz, akkor egy élhető, elfogadható és békés világban tudunk élni. Viszont elfelejtik, hogyha megszüntetik az egyént, elveszik azt, ami emberré teszi az embert, a fejlődés megáll, minden romokban lesz. Ha belegondolunk, minden aktuális trend elvesz belőlünk valamit, ha megrögzötten követjük. Úgy érezzük, hogy hozzánk teszi a világ minden tudását, igazi egyéniség lesz az ember, viszont, ha a trend változik, az egyén is. És ezzel nem ér el semmit mást, mint azt, hogy kaméleon legyen belőle, aki folyton változtatja a színeit, nem képes megtalálni azt, aki ő maga igazán. Szomorú dolog ez. Viszont vannak olyanok, akik, ugyan nem tudatosan, de ragaszkodnak valamihez. Legyen ez egy ruha, vagy egy eszme, lényegtelen, ők biztosak lehetnek abban, hogy megtaláltak már valamit, ami ő maguk. Ami a részük, azzá teszi őket, akik. Viszont ezeket a valamiket nem szabad megzavarni. Hiszen, ahogy minden zokninak van egy párja -amit néha ugyan elvesztünk, de később, az ágy alól, mosógép mögül megtalálunk- úgy minden embernek és az ő… „valamijüknek” is vannak párjaik. Általában ellentétnek tekintjük őket, viszont ez olyan, mint a yin és a yan: nem létezik az egyik a másik nélkül. Így hát, íme egy újabb példa erre az egész „az ellentétek vonzzák egymást” dologra.

Itt van ő. Hangos nevetése és beszéde szinte az egész helyet bejárja. Ha van valaki, aki biztosan jól érzi magát, az ez a fiú. Barna haját itt-ott zöld csíkok ékesítik, egy színű szürke pólója felett bőrdzsekit viselt, mindehhez egy koptatott kék farmert és tornacipőt. Viszonylag sok ember vette körül, mindkét nemből pont megfelelő számú képviselő volt jelen. Mindenki beszélgetett mindenkivel, néha egy ember kötötte le az egész társaság figyelmét, de volt, hogy minden jelenlévő teljesen máshova figyelt. A középpontban most éppen ez a fiú volt. Cha Hakyeon. Születéstől kezdve nem csinált semmi mást, mint beszélt, nevetett, beszélt, idegesített másokat, beszélt, mások idegeire ment, beszélt, még egy kicsit nevetett, beszélt, barátokat szerzett, és ha még nem említettem volna, akkor még egy kicsit talán beszélt is. Ha valakit hasonlíthatunk a napsugarakhoz, akkor az ő volt. Mindegy, hogy kinek milyen gondja volt az életben ő mindig ott volt és meghallgatta a panaszát az adott személynek. Nem számított, hogy nem tudott segíteni, mindig azt állította, hogy „már ha csak meghallgat valaki, az is enyhít a fájdalmon”. És milyen igaza volt. Egy idő után kiérdemelte az emberek bizalmát és az ezzel járó szeretetét. Ám mint mindenhol, az élet ezen területén is nem egy olyan ember volt, aki kiakarta őt használni. És hát miért ne tennék meg? Megkapják a tizenötperc hírnevet, majd amint elegük van a rivaldafényből, elhagyják. Ez nem újdonság senki számára, hisz az emberek életében legalább egyszer történik ehhez hasonló. Általában megbocsátó személy volt, tehát szívesen beszélgetett még ezek után is ezekkel az emberekkel, viszont egy dolog volt, amit mindig a szívére vett, bántotta, és legszívesebben sírni tudott volna tőle. Mások viccesnek tartják, hogy az alapnál egy kicsivel sötétebb a bőrszíne, így sokszor volt a gúnyolódások középpontjában. Sok becenevet kapott az óvodában és általános iskolában, amiktől mindig szomorú lett, és alig tudta bármi vagy bárki is felvidítani. Általában mindig a tánchoz fordult. Bár nem profi táncos, mégis úgy érzi, ha csak annyit megtehet, hogy a kedvenc zenéjére kreáljon egy aprócska koreográfiát akkor a lelke megtisztult.

Kim Wonshik. Hakyeon úgy nevezett teljes ellentéte. Ha volt valaki, akit általában senki nem hall beszélni, az ő. Nem szótlan ő, de még csak nem is szégyenlős vagy néma. Szimplán nem pazarolja olyan emberekre az idejét, akikről tudja, hogy egynap eltűnnek az éterbe. Plusz, van egyfajta fóbiája is. Gyermekkorában dadogott. Szinte alig beszélt a gyerekekhez, hiszen ők mindig kinevették gyengesége miatt. A felnőtteket nem szerette, a szülein kívül persze, mert úgy gondolta, hogy elvannak telve maguktól és az élet tapasztalataiktól, holott, megesett ő maga bölcsebb döntést hozott, mint egy-két felnőtt. Viszont volt egyetlen egy ember, akihez megállás nélkül képes lett volna napokon át beszélni: az ő ellentettjéhez. Kiskoruktól kezdve kiéleződött a kettejük közt lévő különbség, viszont ez volt az, ami olyan különlegessé tette kapcsolatukat. Wonshik ismerte a barnahajú minden lépését, mozdulatát, nyelvjárását, viccét, cselekedetét, álmát, bánatát, örömét, gondolatait, démonjait és titkait. Mások nehezen viszonyultak ahhoz, hogy amikor Hakyeon úgy gondolja, hogy megérdemlik az ütést, gyengéden megütögette őket, viszont Wonshikot már ovis koruk óta „bántalmazza”. A két fiú abban fogadott, hogy aki kibírja egy napig pisilés nélkül, az bármikor megütheti a másikat. Hakyeon nyert, habár ezután az incidens után fél napig csak pisilni járt, és még este is bepisilt, de! Nyert. Bármikor megüthette barátját, ezzel együtt bármikor hozzáérhetett. Így hát valahányszor „verekszik” barátja, nevetnie kell ezen a vicces emléken.

- Hakyeon, minden rendben? – Wonshik alig hallhatóan tette fel a kérdést a fiúnak, aki telefonját bámulta, majd egy másodperc alatt lefagyott az arcáról a mosolya. Nagy levegőt vett és megpróbálta elfelejteni, amit üzenetbe kapott. „Haszontalan vagy”. Ismét egy újabb személy, aki levált tőle. Nem is az bántotta, hogy egyel kevesebb barátja van, hanem azt, aminek nevezték. Túl sokszor érezte magát fölöslegesnek, így valahányszor valaki ezt megemlíti, teljesen összezuhan.

- Szerintem én most hazamegyek. – motyogta.

- Megyek veled. – pattant fel Wonshik vele egy időben.

- Maradj csak, megleszek én egyedül.

- De én nem. Na, nyomás, Hínár. – veregette meg a fekete hajú fiú a barnahajút.

- Megmondtam már, hogy ne hívj így! -zsörtölődött a „Hínár”.

- Akkor ne festesd úgy a hajad, hogy annak nézzen ki.

- Akkor mégis milyenre kéne? Szürkére?

- Igen. Szexi lennél vele.

- Utálom a humorod. – forgatta szemeit.

- Nem vicceltem. – fékezett le Wonshik mélyen a másik szemébe nézve. Hakyeon nagyot nyelt és elgondolkozott egy pillanatra.

- Siessünk haza. – jelentette ki, mielőtt bármi butaságot mondhatott volna.

- Átmenjek? – válaszként csak egy apró bólintást kapott.

A szoba ismét sötét. Az alapból mindig világos és boldogságot, örömet, vidámságot sugárzó szobára ismét rátelepedett a sötétség, a nyomorúság és a kétségbeesés. Tulajdonosának hangulatát ez a szoba mindig tökéletesen tükrözte. Amikor ajtaja nyitva volt, a szíve is, de mikor zárva… akkor éppen táncolt. Vagy sírt. Valahányszor hullani kezdett szeméből a sós folyadék azt mondta nem azért sír, mert szomorú, hanem azért, mert ideges. Holott ezzel mind szüleit, mind magát becsapta. Fájt neki, valahányszor egy ember kisétált az életéből. Még egy olyannal nem fog találkozni, különleges volt, de még sem eléggé. Viszont most magáról beszél, vagy a személyről, aki elhagyta? Erre soha nem kapja meg magától a választ.

- Valaki megint kritizálta a bőrödet? – Wonshiknak hirtelen nem jutott más eszébe, ami ennyire kikészíthette volna a fiút, de ő csak megrázta a fejét, ezzel elérve, hogy egy-két könnycsepp Wonshik karján lendüljön. – Hát akkor?

- Youngjae…

- Mi van vele?

- Elment.

- Hova?

- Nem tudom. De messzire. Minél messzebb az életemből.

- Na és? Amúgy sem bírtam.

- Te senkit ne bírsz.

- Ez nem igaz. Azaz Eunji lány egész aranyos. Meg… Hyuk! Őt például tök sokszor ütöd.

- Ez az, már két ember.

- Lehet van az négy is. – húzta ki magát büszkén. – Mit írt Youngjae?

- Azt, hogy haszontalan vagyok… -suttogta. Mikor kimondta ezt az egy mondatot úgy érezte, hogy a szíve majd’ megszakad. Az egész világ ellene van, biztos benne. Ha ez nem így lenne, akkor miért hagyta volna itt még egy személy? Miért nem jó soha senkinek?

- Ő meg egy faszkalap. – jelentette ki Wonshik, majd két karja közé fogta Hakyeont. Pár percig így maradtak, és hallgatták a barna hajú szipogását, majd Wonshik lépett egyet. Állánál fogta a fiút, s úgy csókolta meg. Nem kapkodott el semmit, ilyenkor nem volt szabad. Gyengéden kóstolgatta az idősebb ajkait, egészen addig, amíg az nem adott valamilyen jelzést neki, hogy mehetnek a következő szintre. A jelzés most nem volt más, mint a legtermészetesebb reakció egy ilyen helyzetben: visszacsókolt. Wonshik igencsak meglepődött ezen, hisz az első lépése barátjának sosem ez. Mindig, mindig valami olyan, amivel megérintheti és nem egy ilyen… hirtelen lépés. Csókjuk az idő múlásával mélyült, egyszer csak azt vették észre, hogy nyelvük heves csatája közben lekerült mindkettejük pólója, valamint Wonshik Hakyeon fölött tornyosult.

A fiatalabbik lefelé kezdett haladni, szájról a nyakra, nyakról a kulcscsontra, kulcscsontról a mellkasára egészen nadrágjának gombjáig. Elégedetten szemlélte a viszonylag nagy dudort a nadrágon, amit pár másodperccel később kiszabadított onnét. Nem várt sokáig, tudta, hogy barátjának most arra van szüksége, hogy érezze valaki törődik vele. Hazugság lenne, ha azt mondanánk, hogy Wonshik sosem kezelte úgy Hakyeont, mint egy milliárdokat érő vázát, agy egy aprócska állatot, amelyik bármelyik pillanatban meghalhat, ha rosszul ér hozzá. Ma is ugyanilyen volt. Egy csepp erőszakosság nem volt benne, a másik férfiasságát apró csókokkal hintette be, ezzel egy időben combját is cirógatva. Mindig is nehezére esett visszafogni magát, annyira szerette a barnahajú ízét, bőrének tapintását, nyöszörgéseit, izzadtság cseppjeit, de leginkább azt, amikor nevén szólítja. Volt egy-két alkalom, amikor elszaladt vele a ló, ám olyankor mindketten vadabbak voltak és megállíthatatlanok.

- Won-Won-Wonshik, siess, kérlek. – dadogta Hakyeon, gyakorlatilag a párnába, viszont a másik így is tökéletesen meghallotta és tágítani kezdte. Sikosítót nyomott mind ujjára, mind partnerére. Óvatosan helyezte fel első ujját, amire válasznak egy elégedett sóhajt kapott. Miután a többi ujjainál is hasonló reakciók érkeztek felé, péniszére helyezte az óvszert és hasonló gyengédséggel, mint eddig, és hatolt be Hakyeon testébe. Mindkettőjükből jóleső nyögések törnek fel, ahogy a fiatalabbik mozogni kezd, majd egy idő után ritmusuk összehangolódik és közösen segítik egymást a cél felé.

- Annyira gyönyörű vagy. – lehet, hogy klisés volt, amit mondott, és már vagy ezerszer hallotta ezt a másik tőle, de… erre volt igazán szüksége. Hogy valaki, akiben megbízik, akit szeret és tisztel azt mondja neki, hogy szép. Hogy nem haszontalan, van értelme a létezésének.

- Tényleg így gondolod? -kérdezte könnyes szemekkel, rekedtes hangon.

- Hakyeon, szerinted itt lennék, ha nem így gondolnám? -bár kérdésre sosem válaszolunk kérdéssel, még is elért vele mindent, hogy az idősebb jobban érezze magát. Habár a szeme még mindig könnyekkel volt teli, mégis mosolyogva vonta közelebb magához kedvesét és tapadt ajkaira. Ez a csók, bőrüknek intenzívebb érintése kellett ahhoz, hogy elrepítse őket a csodák földjére. A bizsergés egész testüket átjárta: fejük tetejét, ujjaikat, ajkaikat, lábaikat, hasukat, talpukat egészen addig, amíg teljesen el nem érte őket az orgazmus varázslatos érzése.

- Holnap csinálunk valamit közösen? -cirógatta meg Hakyeon kedvese haját.

- Mit szeretnél pontosan csinálni? – ölelte át Wonshik.

- Hmm… mit szólnál hozzá, ha elmennénk a tengerhez? Olyan régen fürödtünk egy jót. Meg, ha már ott vagyunk, ehetnénk kagylókat meg rákot. Úúú, lehetőleg valamilyen levest is együnk. Bár, ha belegondolok a tengerparton finomak a fagyik is…

- És ha mindegyikből kapnál?

- Tényleg? Megérdemlem?

- De még mennyire, pici Hínárom. És így még a barátaidnak is köszönhetsz. – kijelentésére szimplán egy szemforgatást kapott. Meg csókot. Természetesen azt is kapott.