Angyalka (író): Seiya
Főszereplő: Doojoon
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: nincs
Leírás: Minden karácsonyi csoda egy véletlennel kezdődik, olykor elég egy aprócska botlás is. De ha van, aki elkap, akkor talán nem is baj.
- Oppa! - libbentem be
bátyám szobájába, ahol aztán zavartan megtorpanok. Nem tudtam, hogy itt van
egyik haverja. Ráadásul pont Doojoon...
- Szia! - köszön
mosolyogva a vendég fiú, míg bátyám csak érdeklõdve néz rám, hogy mit
szeretnék.
- Szia - motyogom.
- Baj van? - kérdezi Yoseob,
mire aprót bólintok.
- Namjoon lemondta az
estét - mondom, mire felszisszen.
- Máris keresem az
öltönyömet - mosolyog rám nyugtatólag, mire bólogatok egy sort. Lehet, hogy
ciki lesz egy picit, ha a saját bátyjámmal megyek, de nem zavar. Szeretem õt,
és egyedül semmiképp sem szeretnék menni.
- Nem lesz kellemetlen,
ha veled megy? - jegyzi meg Doojoon. Mindketten felkapjuk fejünket, én
elpirulok, ahogy meglátom, hogy a fiú mosolyogva néz rám. Mindig ez történik,
ha rám mosolyog, de nem tudok ellene mit tenni. Helyes mosolya van.
- Egyedül még rosszabb
lenne - vonja meg vállait Seobie. - Különben is, egy óra múlva kezdõdik. Jut
eszembe, te már készen vagy? - néz rám érdeklõdve bátyám és erõsen végigmér,
ahogy köntösben álldogálok ajtajában. Erősen szorítok, hogy Doojoon ne kövesse
a példáját, de még így is akaratlanul is szorosabbra fogom magamon a puha
anyagot.
- Még nem teljesen -
válaszolom zavartan.
- Én elkísérhetném -
szólal meg megint, mi pedig újfent rákapjuk tekintetünket.
- Biztos van jobb dolgod
is - vélekedik Yoseob, mit ne mondjak, jogosan. De hogy Doojoon legyen a
partnerem a karácsonyi bálon? Érzem, hogy gyomrom megremeg a gondolatra és el
is vörösödök. Az túl sok lenne...
Zavaromban ruhámat igazgatom,
ahogy a gyönyörű ruhás lányok és fessen kiöltözött fiúk között sétálunk a fehér
és piros lufikkal feldíszített tornateremben. Legtöbben még csak az asztaloknál
beszélgetnek, de már egy kisebb tömeg táncol a tánctéren a lassan körbe forgó
diszkógömb alatt. Az ezernyi színben minden varázslatosabbnak tűnik.
- Szerintem így is elég
gyönyörûen áll rajtad a ruha - jegyzi meg Doojoon mosolyogva, mikor sokadszorra
simítok végig a szoknyán. Remélem maszkomtól nem látja, ahogy elvörösödök. Úgy
örülök, hogy maszkos bált szervezett az iskola... Enyhít zavaromon.
- Köszönöm - motyogom
halkan. A fiú elmosolyodik, s kezét felemelve kér táncra. Gyomromban pillangók
kezdenek el repdesni, lábaim pedig majdnem felmondják a szolgálatot. Ma már
másodszorra. Istenem, nem lesz ez így jó...
- Nem tudok táncolni -
tudatom a fiúval, hátha el tudom õt tántorítani, de nem. Talán még emlékszik
arra, hogy Yoseob bálján már táncoltunk. Így hát kénytelen vagyok kezemet félve
övébe helyezni és hagyni, hogy a táncparkettre vezessen. Maga felé forgat, majd
másik kezét derekamra helyezi. Fülig vörösödök, amit már félõ, hogy õ is
észrevesz. Csak remélni tudom, hogy nem. Felvesszük a zene ritmusát, õ pedig
magabiztosan vezet, tökéletesen végrehajtva a lépéseket, míg én csak próbálom
követni. Bár tudok táncolni, vele nem. Ahhoz túlságosan is az az ember, aki
több, mint barát. Mondjuk, inkább Yoseob barátja, mintsem az enyém, akármennyit
is szoktam én is velük lógni. Az a sok év nem szokott számítana, sokkal jobban
érzem magam velük, mint a korosztályommal.
- Kényelmetlenül érzed
magad? - kérdezi egy idõ után a fiú halkan, egy pillanatra sem elvétve az
ütemet. Én viszont annál inkább, hogy kérdése hallatán kis híján felbukok saját
lábamban. Somolyogva kapja el derekam másik karjával is. Kínosan érzem magam, s
szégyellem, hogy ilyen béna vagyok.
- Ezek szerint igen -
nevet fel röviden, mire tovább növekszik szégyenérzetem. Még ki is nevet.
Kedvem lenne sírni is, de Seobie sokat szenvedett sminkemmel. Igen, bátyus
sminkelt ki, nekem nem mennek az ilyen fajta dolgok, ő meg a színházi szerepei
miatt hozzá van szokva és ügyes. - Gyere, kimegyünk egy kicsit a friss levegõre
- mondja, majd kezeimnél fogva gyengéden húzni kezd az erkélynek kialakított
rész felé. Hagyom, hogy csinálja, el vagyok foglalva azzal, hogy ne sírjam el
magam. Fáj, hogy kinevetett. Nem tehetek róla, hogy az õ közelében így
viselkedek... Egyszerûen... Nem tudok másképp. Az persze más, amikor ott vannak
körülöttünk a többiek, de így nem...
Kiérünk a gyönyörûen
feldíszített és kivilágított részre, de a fiú nem áll meg, tovább vezet az
iskola kis parkja felé. A kicsit sötétebb rész egyáltalán nem szimpatikus, õ
pedig kénytelen megnyugtatni, hogy nem az egyik bokorba akar vinni csúnya
dolgokat mûvelni, hanem csak a szõkõkutat keresi. Egy fokkal nyugodtabban, de
jóval vörösebben hagyom, hogy vezessen.
Nem sokkal késõbb már a
szökõkút peremén ülök, miközben Doojoon zakóját ledobva, feltûrt ingujjal
csinál valamit a kúttal. Kicsit aggódva nézem. Remélem, nem esik baja. Mégis,
úgy tűnik, hogy tudja, mit csinál. Valószínűleg az ő idejükben még működött
rendesen, bár szerintem lehet a hideg miatt van leállítva. Nem igazán szoktam
erre a részre járkálni.
- Mindjárt jó lesz -
villant rám egy mosolyt, mintha csak olvasna gondolataimban.
A fiúnak tényleg igaza
lesz. Pár perc telik el csak, mikor a kút végre mûködésbe lép, s bekapcsolnak
az apró, fehéres fényű ledek is benne. A szökőkút kis környezetét is
bevilágítja, fényük meg-megcsillannak a lassú pelyhekben hulló havon. Szinte
eltátom a számat, annyira szép ez az egész. Doojoon kimászik a kútból, csurom
vizesen. Ledobja maszkját, s megrázza fejét. Hajából a vizcseppekbõl bõven
kerül rám is, de csak nevetni tudok. Mikor azonban a fiú mellém ül, levegõt is
elfelejtek venni, nemhogy nevetni.
- Levehetem? - kérdezi,
én pedig csak egy aprót tudok bólintani, holott örülök, hogy legalább a maszk
elfedi pirulásomat. Doojoon óvatosan veszi le rólam a maszkot, vigyázva hajamra
meg hogy ne karmoljon meg esetleg. Közben fokozatosan elpirulok, s így ahogy
lekerül rólam a türkizkék maszk, le is hajtom fejemet.
- Aranyos vagy, ha
zavarban vagy - tudatja velem mosolygós hangon, mire döbbenten kapom rá
tekintetem. Tovább pirosodok, de nem bírom levenni róla szemeimet. - Tudod, Yoseob
elszólta magát még két hónapja - mondja halkan, mire értetlenné válik
tekintetem. Mit mondhatott neki? A fiú elmosolyodik, nekem pedig egy szörnyû
gondolat férkõzik agyamba. Ugye nem...? Felpattanok, s elfordulok tõle.
Szemeimbe könnyek szöknek, de most végig is folynak arcomon. Hogy tehette?
Komolyan elárulta neki a saját bátyám, hogy mit érzek iránta? Tényleg képes
volt megtenni?
Halkan súgja nevemet a
téli estébe, miközben érzem, hogy mögém áll. Kezeivel végigsimít karomon, majd
összekulcsolja ujjainkat. - Szeretlek - súgja fülembe, s másik karjával
derekamat átölelve ad egy puszit hajamra. Ajkaim félénk mosolyra húzódnak,
miközben megfordulva mellkasába rejtem arcomat. Szeret…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése