[fic23] Theo számára || Csak hinned kell!

Ajándékozott: Theo
Angyalka (író): ZeloHope
Fő karakter: Nu’est Ren, az ő szemszögéből
Stílus: hetero
Korhatár: 12

Csak hinned kell!

Hűvös esték voltak, kint tombolt a szél, még csak az ősz végét jártuk, de a jeges szellő már akkor megcsapta arcunkat, s pirosra festette azt. Aznap előtti este is ugyanígy telt, így sajnos a szél süvítésétől nem nagyon tudtam aludni, szóval úgy döntöttem, hogy a következő napom a kedvenc kávézómban kezdem, s már most megrendelem a télire tartogatott forró csokit tejszínhabbal a tetején, amit úgy szeretek. Így is tettem, miután reggel felvettem a kötött pulcsim, és a fekete szövetkabátom el is indultam. Minden olyan békés volt, az utcán mondhatni csönd uralkodott, hiszen még korán volt és a hideg miatt az emberek nem nagyon szeretnek kimozdulni otthonról. Bementem hát a kávézóba, s miután megrendeltem a kívánt italom leültem a szokásos helyemre az ablak mellé, s onnan figyeltem a történéseket. Láttam, hogy egy anya tér be a boltba a kislányával. Nagyon aranyos volt, szemeim még látszott az álmosság, de valószínű iskolába készülhettek. Még az anya rendelt, a kislány odafutott hozzám, amin nagyon meglepődtem. Egy kis dobozt nyújtott át nekem. Csak néztem rá meglepődve, aztán az anyukájára, aki észrevette, mi is történt és gyorsan odafutott a lányához.
- Nara már mondtam, hogy ne zavard meg az embereket. -szólt a körülbelül 7 éves kislányhoz. – Nagyon sajnálom, már az utcán kiszúrta magát és mondta, hogy milyen helyes, és meg akarja ismerni. – kért tőlem bocsánatot.
- Aggodalomra semmi ok.- mondtam kicsit megzavarodva, miközben a lányra tévedt szemem. – Nagyon szépen köszönöm, te is nagyon aranyos vagy. – s megsimítottam az arcát mosolyogva, mire zavarba jött és az anyja kabátja mögé bújt.
- Még egyszer sajnálom, és további szép napot! – szólt még vissza a középkorú nő az ajtóból. Nagyon aranyosnak gondoltam a lány gesztusát, feldobta a napom, s a történések végére még a várva várt italom is megérkezett így megkönnyebbülten dőltem hátra a székembe, s elgondolkodtam az életen. Mindenki csinált már ilyet, nem olyan jó szokás néha, hiszen van, hogy teljesen alaptalan, olykor szürreális dolgok jutnak az ember eszébe. De ott ülve visszagondoltam, hogyan is kezdődött minden, a gyakornoki évek, a fanok kedvességei, esetleg a rosszindulatú kommentek. Valljuk be, sokan nem szeretnek, hiszen a kinézetem nem hétköznapi, emiatt sok bántó dolog történt már velem. Megszóltak, hogy lányos vagyok, amikor pedig a Good bye bye videóklipünk kijött, akkor a sok támogató komment között ott voltak az olyanok is, hogy: „Azt hiszi, így férfiasabb lett? Még így is átáramlik nőiessége.” S még ehhez hasonlók. Igaz engem ezek a dolgok különösképpen soha nem érdekeltek, hiszen ez vagyok én, az vagyok, aki szeretnék lenni. Én irányítom az életemet. Gyorsan el is hessegettem hát ezeket az emlékeket, s úgy döntöttem, sétálok kicsit, hiszen ma nem volt se próba sem megbeszélés, így gondolom, minden tag pihen egy kicsit. Elköszöntem hát az ott dolgozóktól és a part felé vettem az irányt. Leültem egy padra, az óceán sós illata megcsapta orrom, s rájöttem, hogy még nem nyitottam ki a nekem szánt kis dobozkát, így nagy izgalommal nekikezdtem. Egy aranyos kis fehér dobozban volt, amit szívecskék díszítettek. Mikor kinyitottam egy hógömböt találtam benne egy felirattal „Minden a helyére fog kerülni, csak hinned kell benne”. Kicsit elgondolkoztam, vajon a kislány tényleg nekem szánta? Az igazat megvallva reménykedtem, hogy a dolgok tényleg jóra fordulnak, hiszen volt most egy kisebb összeszólalásom Baekhoval a következő albumunkon lévő egyik számunk szövegét illetően. Nagyon szeretem az összes tagot és rossz érzéssel tölt el, ha én összeveszek valakivel vagy esetleg ők egymással, de szerencsére ez nagyon ritka.  Sajnos otthon sem olyan mesés most a helyzet, hiszen minden családba lépnek fel problémák és remélem, hogy mielőbb meg is oldódnak. Ahogy ott ültem tűnődve észre sem vettem, hogy egy kutyus szaladt oda hozzám, csak a kezét felém lóbáló kisfiúból jöttem rá, aki hozzánk is szaladt.
- Nagyon sajnálom, remélem nem zavarta meg. – kezdte bocsánatkérését.
- Dehogy is, nagyon aranyos kiskutya, hogy hívják? – kérdeztem miközben az állatot simogattam, ami nagyon játékosnak tűnt.
- Sammy a neve, apukámtól kaptam mielőtt elment a katonaságba.
- Ohh értem. Nagyon aranyos, s látom, nagyon szereted, s csak ez számít. – néztem kedvesen a fiúra, aki végül pórázra kötötte a kutyáját és elfutott. Igen, a katonaság. Egyszer mindenkinek be kell vonulnia. Mivel a tagokkal mind egy évben születtünk kivéve Aaront, jó lenne, ha egyszerre vonulnánk be. Nagyon szeretem a bandát, ők a második családom. Mivel az idő hűvös volt, így hazafelé indultam, mikor megcsörrent a telefonom, Baekho volt az, amin kicsit meglepődtem, de azt mondta, menjek fel hozzá, így hát így is tettem. Kicsit félve kopogtam az ajtaján a veszekedésünk miatt, s mire lenyugodtam volna már nyílt is az ajtó.
- Szia, gyere be. – invitált be, s miután levettem a cipőmet a nappaliba mentünk, ahol mondta, üljek le, s már kezdte is. – Figyelj, nagyon sajnálom a múltkori dolgot, elfelejtettem, hogy ez mindegyikőnkről szól, és nem lehetek önző. Remélem nem haragszol rám. – tágra nyílt szemmel hallgattam végig.
- Dehogy haragszom, már nagyon rosszul éreztem magam ezek miatt, és örülök, hogy jóra fordult a helyzet. – erre ő megkönnyebbülten sóhajtott, s kérdezte ne rendeljünk e valamit, amire igent bólintottam. A délután egy felét nála töltöttem, ettünk, beszélgettünk, s a szöveget néztük át, hol lehetne rajta javítani. Nagyon jól éreztem magam, de sajna el kellett mennem, hiszen volt még egy kis elintézni valóm. Elköszöntem hát tőle is, s elindultam lefelé a lépcsőn. Útközben egy sms érkezett a banktól, hogy ráutalták a fizetésünket, ami jobb pillanatban nem is jöhetett volna. Már említettem, hogy otthon most problémák vannak. A probléma az, hogy egy számlát nem tudnak a szüleim kifizetni és ezért a bank kiküldött hozzájuk egy embert, hogy fizessenek, mert így is elmaradásban vannak. Gyorsan be is ugrottam a bankba és átutaltam az összeget szüleimnek, hiszen nagyon fontosak számomra és nem akarom, hogy rossz életük legyen. Ezután végre haza értem, s leültem a kanapére miközben bekapcsoltam a TV-t és pont a kedvenc műsorom ment rajta. Eszembe jutott hirtelen a hógömb az üzenettel „Minden a helyére fog kerülni, csak hinned kell benne”. Mintha valamiféle varázsgömb lenne. Ismét nagy gondolkozásokba estem, s mire feleszméltem már besötétedett odakint. . A szerencsés dolgoknak köszönhetően úgy éreztem, valamit adnom kell a kislánynak, akitől kaptam az ajándékot. Így hát gyorsan leugrottam egy játékboltba remélve, hogy még nyitva van. Még este 8-ig lehet vásárolni, így bementem, s megpillantottam egy gyönyörű babát, ami épp oly aranyos volt, mint a leánykas megvettem. Így hát betértem ismét a kávézóba, ahol megkérdeztem a pincért, nem e ismerni a délelőtt itt járt anyát a gyermekével. Szerencsére ismerte, így elmondta a címüket, így ezután úgy döntöttem holnap reggel fel is adom postán egy kis szöveggel, ami így szól: „Nagyon szépen köszönök mindent, nem is tudod mennyit segített ez a hógömb. Ezzel a kis ajándékkal szeretném kifejezni hálám”. A borítékba még 5 db jegyet is adtam a közelgő koncertünkre, hiszen szerettem volna találkozni még vele, hogy élőben is elmondhassam ezt.  Már későre járt, így hát elmentem lefeküdni, és a hógömböt az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényre raktam, s onnan még egyszer rápillantottam. Csak hinnem kell. Hinnem és remélnem, hiszen remény és hit nélkül nincs értelme az életnek. Hiszem, hogy a banda sikeres lesz és népszerűbb, s remélem, hogy sikerül elnyernünk első díjunkat. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a fejem, s láttam magunkat a színpadon, ahogy a fanok értünk ujjonganak, s éreztem a felénk áramló szeretetüket. Csak hinni kell, s nem adni fel a reményt, hiszen ha jó dolgokra gondolunk, elűzve a negatívakat, jó dolgok is történnek majd velünk.