[fic28] Rurunori számára || Már nincs visszaút

   Ajándékozott: Rurunori
   Angyalka (író): Noémi

   Cím: Már nincs visszaút

   Szereplők: Hyungwon, I.M

   Korhatár: 18+

 Figyelmeztetések: horror/thriller, erotikus tartalom, (enyhe) erőszak, természetfelettis-alt.dimenziós-nemtudommi, szereplők halála

  Megjegyzés: Nagyon tetszett a feladat, ami rám lett bízva, élveztem az írását! :) Mivel nekem ez a horror szerűség újdonság volt, nem tudom mennyire sikerült átadnom a kis történetnek a hangulatot. Igyekeztem a legjobbat kihozni belőle, remélem ettől függetlenül is tetszeni fog!

   Hyungwon POV

   Halk léptekkel szeltem át a gazos ösvényen, ami a régi épület mögött húzódott. A hold fénye bevilágította a kopár tájat, az apró tavacskán húzódó jégfelületet, földöntúli látványt nyújtott barna szemeimnek. Lopva pillantottam az égre, ahol a tengernyi csillag tökéletesen látszódott, a lehelletem pedig egy ködfelhőt képezett. Összesörzsöltem jéggé dermedt kezeimet, tekintetemet pedig az épületre szegeztem. A hideg ellenére az izzadság gyöngyözött homlokomon, mely eszembe juttatta, hogy miért is vagyok itt. A pulzusom hirtelen nőtt kétszeresére, és egy enyhe szédülés gyűrt maga alá, melytől bele kellett kapaszkodnom az első dologba, ami kezeim közé akadt, hogy talpon bírjak maradni. A torkom kiszáradt, a nyelés hatalmas kínokat okozott nekem. Féltem. Rettentően féltem attól, amire vállalkoztam, de már nincs visszaút. Felnőtt férfi ember vagyok, egy ilyen szituációnak nem kellene padlóra küldenie.

   Meg sem tudom mondani, mióta vágyódom arra, hogy az épület falai közt legyek, feltárva azt a kíváncsiságot, ami érthetetlen okok miatt támadt bennem. Vonzott a hely, mintha mágnesként húzna magához, láncokkal körbe tekerve, és nem engedett egy pillanatra sem szorításából. Éreztem, hogy fujtogat.

   A körülöttem lévő növények egyre inkább kezdtek látóteremből eltünni, már csak a kastélyt láttam, a végzetemet, hisz ezt nem lehet másnak nevezni. Csak azért álltitt, hogy én, bekoszoljam szentségét jelenlétemmel, felfedezzem a rejtélyt, ami benne lakozik. A lábam akaratlanul is egyre gyorsabban vitt közelebb hatalmas bejáratához, a gyomrom remegett, féltem nem fogja magában tartani a tartalmát. Olyan volt az ajtó, mint egy büszke katona, aki az élete árán is megvédi otthonát.

   Mi van... mi van ha...?

  Megráztam a fejemet, hogy eloszlassak minden kételyt, ami vissza szeretne taszítani oda, ahonnan jöttem. Már nincs visszaút. Remegő kezekkel fogtam rá a jeges kilincsre, ami a gyenge nyomásomra is egyből kinyílt. Elengedtem és az egész testemmel löktem beljebb a vaskos ajtót, ami kétségek nélkül adta meg magát nekem. Csak rám várt. Ebben biztos vagyok.

   Beletelt pár pillanatba, mire szemem hozzászokott a sötétséghez, majd a látvány, ami elém tárulkozott, levett a lábamról. Tökéletes volt. A belseje szöges ellentéte volt a kívűről látottaknak, minden négyzetcentimétere makulátlanul állt helyt. Jelen pillanatban úgy éreztem magamat, mintha én lennék ennek a kastélytanak az ura, minden az én hatalmam alatt állna.

   Eme gyönyörű képek hamar szertefoszlottak képzeletemben, a nyugtató csendet egy éles hang döntötte rommá. Az egész testemben végigfutott a borzongás, a fülem csengeni kezdett és ismét a szédülés kerített hatalmába.

   Valami különos, valami természetfeletti... Már nincs visszaút.

*

   Halk zajok egyvelege, mely fejemben egy káoszt kreáltak, majd csend. Üresség. Nem érzek, nem látok. Csak hallok.

   Hallom, ahogy valaki láncokat rendezget. Hallom, ahogy valaki a gyufát gyújta meg, majd elhajítja. Ahogy, a bőr végigsiklik az emberi testen. Ahogy egy halk kuncogás hagyja el valaki száját. Majd nem hallok többet.

   Nem látok, nem hallok. Csak érzek. Érzem, ahogy valaki a láncokat csuklóm köré csavarja. Érzem, ahogy valaki a forró viaszt hideg, meztelen testemre folyatja. Ahogy a bőr –nadrág- két lábam közé csúszik, szétfeszítve azt. Ahogy az ajkak nyakamra tapadnak. Majd nem érzek többet.

   Nem hallok, nem érzek. Csak látok. Látom, ahogy valakinek a kezében fényes láncok feszülnek, elvezetve saját testemhez. Ahogy a  bőrnadrágot viselő valaki egyre messzebb lépked tőlem, hátizmait felfedve előttem. Ahogy azok az ajkak hirtelen szemem elé kerülnek, gúnyos mosolyt formálva. Majd nem látok többet.

   Forró, puha, kényelmes. A körülölelő takaró nyújtotta számomra mind ezt ágyamba. Megborzongtam, ahogy álmomra gondoltam, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy azon a helyen egy ilyen dolog megtörténhet. Lassan kezdtem nyitogatni pilláimat, de a korom sötétségben egyszerűen nem láttam semmit. Kezemet kivettem a takaróm alól, hogy a kislámpához nyúljak, egy kis fény érdekében, dea kemény tárgy helyett, egy selymes bőrfelülethez értem. Óvatosan kezdtem el tapogatni az idegen dolgot, gyengéden simogattam, majd egy kicsit rászorítottam.

   Egy kéz... De mégis, miért és mikor?! Talán... részeg voltam előző éjjel? – fordult meg a fejemben ez az idióta gondolat.

   -Vagy még mindig álmodok? – motyogtam magam elé, de jobb lett volna, ha meg sem moccanok. Az az ismerős kuncogás ismét megütötte fülemet, a legkegyetlenebb érzéseket ölve belém. Nemálmodtam? A valóság lenne maga a rémálom? Menekülnöm kellene? Azt hiszem... már nincs visszaút.

   Changkyun POV

   Imádom nézni a gyönyörű embereket, de gondolom ezzel mindenki így van. Nem kell bemutatnom azt az érzést sem, amit birtoklási vágynak hívunk. Valaki elnyomja magában, míg másoknak teljesen eluralkodik az életében. Én az utóbbiak közé tartozom. Megtehetem. Megtehetem, mert hatalmamam van. Megtehetem, mert uralom az elmét. Nem tud ellenállni, nem tud szabadulni. Egy csapdába kerül, ami becsapja a gyönyörűeket, éles karmaim közé belökve. Így lett Ő is.

   -Hyungwon – suttogtam fülébe a lágy szavakat, de Ő csak továbbra is fényforrás után kutakodott. Tökéletesen hallottam szívverését, ami lehetetlen tempót diktált, szint úgy mint az enyém. Ellenben az Övével, én izgatott voltam a bekövetkező események miatt. A vágy, az erotika ott izzott véremben, fejemben pörögtek az események, a testem minden egyes pontja láncreakcióban volt. Még többet akarok belőle, még tovább akarom Őt. Az év minden napján, hogy a magányosságot kiűzze elátkozott világomból. – Hyungwon – ültem mögé, tenyeremet pedig lapockájára simítottam. – Gyönyörű sima bőr, selymes barna haj, telt ajkak, kisolgozott, megformált izmok.

   Pontosan az én ideálom. Nekem teremtették, a képzeletem formázta, csak én érinthetem. Teste remegett az érintésem alatt, úgy éreztem, hogy mindjárt felgyulladok. Alsó ajkamat beharaptam, kezemet felvezettem a nyakára, körülkulcsoltam azt és finoman megszorítottam. Meg sem moccant... félt. A gyomrom bukfencezett egyet, látásom pedig homályosult. Vajon ezt hívják első látásra szerelemnek? Jaj Changkyun, te feledékeny... Ujjaim egyre görcsösebben szorultak nyakára, majd odahajoltam és jéghideg bőrén végigszántottam forró, nedves nyelvemet.

   -Miért? Miért... pont én? – suttogás közben hangja remegett, az elmémbe pedig belégett csodálatos lágy hangja.

   -Örökre hallani akarom ezt a gyönyörű hangot. Be kell valami csodának töltenie ennek a komor épületnek falait – a mondat végére fogaim közé csíptem bőrét, mire felszisszent. Izgató.

   A gyertyát meggyújtottam, hogy lássam meztelen testének minden egyes bőrfelületét, saját magamat kínozva ezzel az egésszel. Csak egy másodpercre hunytam le szemeimet, de az éppen elég volt arra, hogy irányírsam.

   A szél hangosan süvített, az ágak karcolták az ablaküveget, de a szoba izzott. Hangom mélyen csendült fel, ahogy egy dalt kezdtem el dúdolni, a közben pedig velem szembe kerülő fiú tekintete megváltozott. Ragyogott, csak úgy mint az enyém.

   -Hyung, mit kell mondanod? – keltem fel az ágyról és odálltam a szekrény elé, hogy beledobjam ruhámat. Vártam a válaszát, de az egyszerűen nem érkezett meg, így egy kissé aggódva fordultam feléje, de kellemes csalódás ért, mert itt volt előttem. De akkor hogy nem hallottam lépteit?

   Nem bírtam tovább várni.

   Megszüntettem a köztünk lévő távolságot, hogy azokat a csábos ajkakat végre megízleljem. Nem kellett csalódnom. Lassan vettem birtokba azt, de nem sokáig türtőztettem magamat. Kezemet hajába vezettem, nyelvemet erőszakosan dugtam át szájába, mire mind a ketten belenyögtünk a csókba. Lassan kezdtem el hátra fele tolni, mivel egy esés következtében nem szerettem volna padlóra kerülni. Az Ő kezei sem tétlenkedtek, azokat fenekemre vezette és erősen markolt rá, újabb nyögést kicsalva belőlem. Tudtam, megmondtam, hogy Ő az, ki kell nekem.

   Zsibbad a fejem, zsibbad mindenem. Elértünk ahhoz a ponthoz, ahova irányítottam magunkat, majd hangos kattanásokkal tettem meg az utolsó lépéseket. A szememet ismét lehunytam, majd vártam. A láncok csörögni kezdtek, néhány kétségbeesett nyögéssel kísérve.

   -Mit művelsz velem, hm?

   -Beteljesíttetem veled minden vágyamat édesem, szóval kérlek engedelmeskedj nekem, különben szarabbul jársz – a mondat végére az az apró kis mosoly is letörlődött szám sarkából. A hangom komor volt, de én nem annak szántam, egyszerűen csak az előttem lévő kétségbeesett tekintet váltotta ki belőlem. Bár még így is meglepő nyugalma, de azt hiszem, ezen nem kellene csodálkoznom.

   -Szeretem a... – haraptam el a mondat végét és ujjamat végighúztam kidolgozz mellén, mellbimbójánál pedig megálltam, majd szorosan fogtam két ujjam közé. – Fájdalmat. De ne aggódj, ma finom és óvatos leszek, lásd milyen úriember vagyok.

   Szavaimra csak elfintorodott, majd büszkén hajtotta fel fejét, amit én engedély megadásának vettem, -nem mintha kellett volna az egedélye- és körmeimet megismertettem a bordájával. Gyengéden haladtam végig köldökéig, ahol néhány kört rajzoltam köldöke köré, majd az alhasán húzódó szőrcsík mentén húztam végig mutatóujjamat. A libabőr egész felsőtestét kirázta. Tekintetem lejjebb siklott, így örömittasan tudatosult bennem, hogy férfiassága mereven néz felfelé.

   -Tudtam, hogy tetszeni fog – követeltem tőle csókot, amit most nehézkesebben szereztem meg, mint az előbb. Tökéletes az is, ahogy csókol, az energia, a vágy, -mert érzem, hogy benne van, kíván- amit belead, lenyűgözve engem teljesen.

   Farka pont jó méretű volt, olyan, amit még én is szívesen magamba fogadnék, de most nem azon van a sor. Majd egyszer. Ez most az én köröm, az én játékom. A mérete tökéletesen illett kezembe, érintésemre pedig hatalmasat nyögött a levegőbe. Megszorítottam és mozgatni kezdtem rajta kezemet, de a számmal sem tétlenkedtem. Nyakát vettem célbe, amit itt-ott megharaptam, majd erősen szívni kezdtem. Sóhajai már most megsűrűsödtek, félelmet okozva nekem azzal, hogy ennyitől el fog menni. Inkább elengedtem a tagját és az én, szintén kő kemény farkamat nyomtam az Övének. Iszonyat jó érzés volt, aminek hangot is adtam. Keményen akarom. Most.

   A vágyam, a fantáziám ma egyáltalán nem úgy működött, mint szokott, mert a láncok látványa, mellyel csapdába ejtettem, taszított. Gyorsan eloldoztam, mire megkönnybülten nézett rám Hyung. Erősen markoltam meg haját, és annak a lendületével löktem rá az ágyra, amin teljesen elterült. Már minden vérem a farkamba lüktetett így türelmetlenül másztam föléje, ujjaimat szájába nyomtam, amik körül nyelvévevel játszadozni kezdett. Sírba visz. Teljesen kikészít. Megfogtam lábát és kijjebb feszítettem, hogy kényelmesen beférkőzzek közéjuk.

   -Sietned kell. Kifogok törni. Küzdök már ellened.

   Tudtam, hogy mire gondol, de igazából nem érdekelt. Így is úgyis az enyém lesz szüzessége, az már mindegy hogy milyen úton. A lényeg az enyémen van.

   Meggondoltam magamat. Hirtelen teremtem szája előtt, egyenesen péniszemmel nézett farkasszemet és minden finomkodást mellőzve nyomtam bele szájába. Forró és tökéletes. Nyelvével makkomat kényeztette, melytől meg-meg rándult a lábam, szívem pedig szerintem már túlműködésben lejárt. Egy ideje. Egyre mélyebbre fogadta hosszomat minden nehézség nélkül, majd csípőmet mozgatni kezdtem, hogy még mélyebbre nyomjam neki. Tökéletes nyelvmunka. Pár perc után húzódtam el Hyungwontól, hogy négykézlábra állítsam, így formás hátsója leírhatatlan látványt nyújtott. Körmeimet belemélyesztettem bőrébe, szétfeszítettem fenekét, hogy nyelvemmel odaféejek. Nyelvemmel végignyaltam bejáratán, mire egész teste megremegett. Nyelvemmel eljátszadoztam körülötte, hangos nyögéseket kicsalva belőle, én pedig dagadtam a büszkeséggől. Felegyenesedtem, kényelmesen elhelyezkedtem a helyemen, csípőjére fogtam mind a kettő kezzem és mindennemű figyelmeztetés nélkül kezdtem el magamat belé tolni. Tudtam, hogy fáj neki, hogy nincs ellazulva, de a kielégülés vágya annyira kínzott, nem volt tovább türelmem. Neki már úgy sincs innen menekvés. Ahogy nekem sincs.

   De a magányomból megmenekülhetek.

   Hyungwon POV

   Fáj kegyetlenül fáj, de még is élvezem. Valami nem hagy szabadulni, teljesen megnémított, a külvilágnak azt a látszatot adva, hogy a lehető legnagyobb élvezettel pucsítok neki. Időközben teljesen elmerült bennem, ami még nagyobb kínokat okozott nekem, és akkor találtam meg azt a repedést, amin ki tudtam törni.

   -Hagyd... abba... – a szavak méregként égették a torkomat, a testem remegett a szobában uralkodó fagyosságtól, alig éreztem ujjaimat. Azonban a kínt hátsómban annál inább. Tempója sebes volt, semmi érzékiesség nem volt benne, ez inkább egy öt perces, -gyorsan megbaszlak, aztán viszlát- menetnek hatott. – Nem érted? – hangom ezúttal magabiztosabb volt, mire lökésein lassított is, és mélyített azokon. Csípőjével valami különleges dolgot varázsolt, mert az az égető kín csökkeni kezdett, valami egészen földöntúlit adva ezzel minden porcikámnak. Talán élvezném? Talán az mégis én voltam?

   Tarkómat cirógatta, úgy segítve engem az ellazulásban. Ez a gyerek vagy nem ember, vagy nagyon érti a dolgát. Vagy csak én nem vagyok még mindig magamnál. Szédülök.

   Élvezem.

   Testem alatta hevert, forrón és izzadtan, szája az enyémmel egybeolvadva. Tenyerével ismét nyakamat szorította, én pedig hajába kapaszkodtam még nagyobb biztonságért. Csípőjével egy gyors táncot járt, így férfiassága olyan helyre is elért, amiről még csak álmodni sem mertem, hogy ekkora élvezetet nyújt. Fejemet oldalra fordítottam, hogy a kikívánkozó hangok elvesszenek a kastély némaságában. Az arcát nyakamba temette, ismét meg-meg szívva azt. Férfiasságom kemenyén feszült hasunk között és éreztem a beteljesült, de még nem akartam, mert ezek a csodálatos érzéseket minden pillanatban érezni akarom. De úgy néz ki Ő nem így gondolta, mert lelassult, mély lökései közben rámfogott, hogy kezébel is a csillagok közé hajszoljon. Minden egyes mozdulatánál eltalálta azt a pontot, minden egyes mozdulatával azt éreztette velem, hogy mi szeretkezünk, különleges érzelmeket kiváltva belőlem. Szemeimet lehunytam, testem megremegett, éreztem, ahogy végterméke szétárad bennem, majd rögtön követtem én is, szinte sikonytam a nevét.

   A légzésem szabálytalan volt, erőtlennek és fáradtan éreztem magamat, viszont annál inkább boldognak. Tudtam, hogy ide kell jönnöm. Tudtam, hogy itt a végzetem, de most valami nem volt rendben. Kinyitottam pilláimat és ránéztem a döbbent fiúra, aki időközben felült.

   -Te honnan tudod a nevemet?

   -Hiányoztál. Most már nem mozdulok mellőled, kérlek te se tűnj el.

   -Tudod, hogy innen nincs visszaút.

*

   Fülledt nyári délután a kisgyermekek legkedveltebb időpontja egy kis jégkrémhez, vagy esetleg strandoláshoz. Az önfeledt kacagásuk, mely az idősebb korosztályt is mosolygásra készteti, és bebizonyîtja nekik, hogy szülőnek lenni, már pedig jó.

   Kisgyermeknek lenni már pedig jó.

  

   De mindig vannak kivételek.

   A játszóterek is közkedveltek a kicsiknél.

   A nap már nyugovóban volt, narancssárgává varázsolta a környéket, jelezve, hogy ideje hazamenni.

   -Changkyun! Lökd gyorsabban a hintát! –kiabálta az idősebbik legjobb barátjának. – Még gyorsabban!

   -De Hyungwon – nyafogott a kisebbik. – Hát leszakad a karom – kezdett el pityeregni. – Löködjél te, én vagyok úgy is a kisebb, meg könyebb.

   -Egész nap csak hisztizel, nem csodálom, hogy anyudéknak is elegük lett belőled és kiraktak –mondta felfújt arccal. – Lökj még párat és én jövök – azonban nem érkezett válasz. – Changkyun? Changkyun ne szórakozz, tudod, hogy félek a kastélytól. Ha már ragaszkodtál ahhoz, hogy idejöjjünk maradj is velem! Changkyun...?

   Kiszállt a hintából, hogy körülnézzen, de szokás szerint a környék néma volt. Se egy madárcsicsergés, se egy bogár. Semmi. Remegve indult meg a fák közé, szemében könnyek gyűltek és ujját kezdte tördelni. Retteget. Szája kiszáradt, úgy érezte, mintha a legnagyobb téli hidegben állna kint. A száraz fű ropogott a talpa alatt, majd megállt. Úgy érezte figyelik. Úgy érezte ma valami tragédia fog történni. A némaságot egy éles hang törte meg, melyet egy gyermek sikolya követett.

   Retteget. Iszonyúan retteget. Megfordult a hang irányába, mire lábai megremegtek és térdre esett.

   A hinta nem volt üres.

   Changkyun még sem tűnt el.

   Tudja, de képtelen elhinni. Tudja, hogy oda kellene mennie segíteni, de a lábai kővé váltak, száját néma sikolyra nyitotta, könnyei az egész arcát eláztatták.

   Csak pár lépés és megmentené. A lábai megindultak.

   Csak két másodperccel kellett volna elöbb indulnia. Akkor a sötét alak elment volna.

   És Changkyun élne.