[fic10] TT számára || Angyal a pokolból

Ajándékozott: TT
Angyalka (író): Kim SooMi
Cím: Angyal a pokolból
Páros és szereplők: Zelo x Heerin (kitalált szereplő) (említés szintjén Monsta X I.M és EXO Sehun)
Műfaj: dráma, mindennapi élet (minimális sci-fi)
Korhatár: +16
Figyelmeztetés: egy-két véres jelenet, és enyhe agresszió
Leírás: Mi történik ha a szívedet elrabolja egy olyan lény, akinek a fajtáját eddig megvetetted? És mi van, ha ez a lény igazából nem is olyan tökéletes, mint ahogyan azt te hitted? Seo Heerin maga sem meri beismerni magának, számára is érthetetlen érzéseit, míg el nem veszíti a legfontosabbat az életében.

Már majdnem kiköptem a tüdőmet a rengeteg beszívott jéghideg levegőtől. A lábaim már alig bírták erővel, de muszáj volt futnom. Mindjárt ott vagyok - gondoltam magamban és megszaporáztam lépéseimet. Már láttam az épületet magam előtt, és egy utolsó nagy lépéssel beestem a nyitott kapun, mellettem pedig egy kéz lendült a levegőben.

-          Tizenkét perc és huszonhét másodperc. Nagyszerű Heerin, sikerült a javítás, megkapod a jobb jegyet - biccentett elismerően a tesitanárom.

-          Kö-Khöszönöhm - lihegtem levegő után kapkodva a hideg földön végig feküdve.

-          Menj be, és zuhanyozz le, meg ne fázz! - nyújtotta kezét, amit megragadva felálltam, és próbálva egyenletesen lélegezve besétáltam az öltözőbe.

Amilyen gyorsan csak lehetett lezuhanyoztam a forró vízben. Nyugodtan és békésen léptem ki az öltöző fürdőrészéről, de ahogy felpillantottam a falon lévő órára, minden izmom egyszerre ugrasztotta testemet a ruháim felé. Villámsebességgel öltöztem fel és a tesiruhámat csak úgy beleszórtam a zsákomba, majd az iskolatáskám pántját megragadva fellendítettem hátamra, miközben már kifelé rohantam - már megint - az iskola épületéből egyenesen hazafelé. Útközben folyton az eget kémleltem, de nem láttam meg azokat, akiktől vagy inkább, amiktől tartottam. Kissé megnyugodtam, de még mindig bennem volt a félsz, ezért siettem még jobban haza, szememet hol az égen, hol az úton tartva.

Amint befordultam az utcánkba egy sötét árny siklott végig fölöttem, amitől úgy megijedtem, hogy éreztem, amint szívem összeszorul, majd újra pumpálni kezdett, ezúttal az adrenalint is végig küldve testem minden kis részletébe. A házunk pontosan az utca közepén helyezkedett el, baloldalon. Már csak két ház választott el tőle, mikor egy hatalmas fekete-fehér alak jelent meg előttem. Olyan volt, mintha most esett volna le az égből. „Mintha”, jó vicc Heerin, nagyon jól tudja mindenki, hogy ezek az izék pontosan onnan jöttek. Bár modorukban jobban hasonlítottak föld alatt lakó kis szarvakkal rendelkező ellenfeleikre.

-          Szervusz Heerin! Régen láttalak már. Hogy van a kis kedvencünk? - mosolyodott el nyájasan.

-          Changkyun - sziszegtem összeszorított fogakkal, kerülve, nehogy a szemébe nézzek.

-          Na, miért nem nézel rám? Ilyen csúnya lennék? - nevetett fel élesen.

-          A legrondább, akit valaha láttam - szinte köptem a szavakat.

-          Óhó, még mindig éles a nyelved. Na, de ne kéresd magad, nézz rám - kért megint, de én csak még jobban lehajtottam a fejemet. - Nézz rám!

-          Soha! - ráztam egyet fejemen, kimutatva tiltakozásomat.

-          Ne ellenkezz, nézz rám! - lépett közvetlenül elém, mire ijedten becsuktam szemeimet.

-          Nem! - kiáltottam rá, mire megragadta államat és olyan közel hajolt arcomhoz, hogy éreztem a leheletét a bőrömön.

-          Azt mondtam, hogy nézz rám! - tagolta lassan és követelőzően, de miután még mindig nem teljesítettem parancsát megráztam fejemet államnál fogva és úgy kiáltott bele képembe. - Nyisd ki a szemeidet és nézz rám!

-          Changkyun, hagyd abba és engedd el a lányt! - hallatszott egy határozott hang az előttem álló mögül, mire az fáradtan felsóhajtott.

-          Zelo, nem bírsz kimaradni, abból, amihez semmi közöd? - engedett el és a másik lény felé fordult.

-          Igenis közöm van hozzá, mivel veled ellentétben én vissza akarok kerülni a helyemre. Én nem elégszem meg azzal a kevéssel, ami maradt nekünk, miután száműztek a Mennyből - mondta higgadtan a Zelo nevezetű. Félve nyitottam ki szemeimet, hogy legalább egy kissé figyelhessem a történéseket.

-          Velem ellentétben? Azt hiszed, jó kedvemből vagyok még mindig itt? Neeeem, pici Zelo, nagyon rosszul tudod. Nekem már nincs választásom, örökre itt ragadtam ezen a mocskos Földön. Nincs visszaút, ezek miatt - mutatott rám úgy, hogy rám sem nézett. - Ezek miatt az elfajzott, bűnben élő átkok miatt.

-          Nem tudom, miért mutatsz rá, mikor magadról beszélsz közben - vonta meg vállát nem törődően a fiatalabb.

-          Hogy mit mondtál? - tárta szét hatalmas szürke szárnyait Changkyun fenyegetően.

-          Ugyan Changkyun, te is tudod, hogy semmi esélyed ellenem. Neked már alig maradt erőd - legyintett Zelo.

-          Igazán? - kérdezte az idősebb, és egy mozdulattal máris nekiugrott a másiknak.

Nagyra nyílt szájjal és szemmel figyeltem, ahogy ez a két bukott angyal egymással verekszik. Igen, bukott angyalok. Már évek óta közöttünk élnek, mi több, én már úgy születtem meg, hogy ők már köztünk járkáltak és terrorizálták az emberiséget, miszerint is a mi hibánk, hogy őket letaszították a Mennyből. Az emberek pedig megtanulták meghúzni magukat, mindent titokban csináltunk és igyekeztünk minél kevesebb időt egyedül az utcán tölteni, de néha, még a csoportos sétálóknak is balul sült el a tervezett programja. Egyes bukott angyalok olyannyira megharagudtak az emberekre, hogy a gyilkolástól sem riadtak vissza, de ennek a tettüknek kemény büntetése volt. Keményebb, mint a száműzetés. Lekerültek a Pokolba az ördögök közé, és onnan már nem volt visszaút, még a Földre sem.

Gondolataim közül egy nagy reccsenés rántott vissza, amit követett egy eget rengető üvöltés, ami Changkyun szájából származott. Elborzadva figyeltem, ahogy az egyik szárnya vége bénán, félig leszakadva fityeg a megmaradt csonkon. A férfi térdre borult fájdalmában és megint felüvöltött törött szárnyát látva.

-          Mondtam, hogy semmi esélyed velem szemben. Most ez csak egy figyelmeztetés volt, hamarosan úgyis felgyógyulsz, de többet nem akarlak látni. Főleg nem ennek a lánynak és a családjának a közelében. Remélem érthető voltam - emelte meg állát felsőbbrendűen Zelo. - Most pedig tűnj innen!

Changkyun fájdalmas arccal, összeszorított álkapoccsal lendületet vett és elrugaszkodott a talajtól, aztán néhány gyenge szárnycsapással már el is tűnt a szemünk elől.

-          Jól vagy? - jött a kérdés előlem, én pedig elfelejtve, hogy egy bukott angyal van a közelemben felnéztem, egyenesen a szemébe, amit minden angyalnál, de főleg bukott angyaloknál kerülni kell, mert a tekintetükkel megbabonáznak, és onnantól bármire rávehetnek. Ez történt velem is most. Abban a pillanatban, ahogy belepillantottam azokba a sötét, szinte fekete szemekbe megpecsételődött a sorsom, ami azonban csak később került kiteljesedésre.

-          Igen. Köszönöm, hogy segítettél, de miért tetted? - kérdeztem értetlenül.

-          Én a legtöbb sorstársammal ellentétben jóvá akarom tenni a bűnömet, hogy visszakerülhessek a helyemre - emelte fejét az égbolt felé, ami mostanra már meleg narancssárgában játszott, ahogy a Nap kezdett lemenni.

-          Mi a te bűnöd? - kíváncsiskodtam.

-          Elvettem mástól azt, ami az övé volt - közölte mélyen a szemembe nézve, amitől olyan érzésem támadt, mintha megragadott volna valami. Még a levegő is bennem rekedt.

-          Tehát loptál? - tudakoltam, miután végre oxigénhez jutottam.

-          Így is mondhatjuk - biccentett egy kedves mosollyal, mire a gyomrom összeugrott. - De megpróbálom jóvátenni ezt, így most próbálok mindent megtenni ennek érdekében.

-          Értem - hajtottam le a fejemet zavaromban.

-          Menned kéne, biztos már izgatottak, merre lehetsz - biccentett hátra, a házunkra.

-          Igaz. Még egyszer köszönöm a segítséget! - hajoltam meg mélyen és köszönés nélkül berohantam a házba.

A következő időszakban Zelo többször is megkeresett, de ha nem is jött oda hozzám, a közelemben maradt és védelmezett, illetve segített. Igazán megkedveltem, talán túlzottan is. De tudtam, hogy ez nem helyes, hiszen ő egyre közelebb került a céljához, hogy visszajuthasson a Mennybe, így megpróbáltam elnyomni az érzést, ami akkor volt a legerősebb, amikor egymás közvetlen közelében voltunk. Talán akkor tudatosult ténylegesen bennem ez az érzés, amikor először vitt el repülni. Akkor ott fenn a város fölött a karjaiban közelről figyelve arca tökéletességét. Igen, az volt az a pont, amikor beleszerettem. Féltem, hogy megtudja mit is érzek iránta, mert nem akartam elveszíteni, de azt se akartam, hogy miattam lemondjon a visszatérésének lehetőségéről. Azonban ennél sokkal borzalmasabb dolog történt néhány nappal ezek után. Éppen hazafelé tartottam, Zeloval az oldalamon, otthon csak ledobta az iskolatáskámat, aztán már indultunk is egy újabb beszélgetős sétára. Épphogy kiértünk a kertvárosból, egy nem várt ismerősbe futottunk bele.

-          Ó, micsoda gyönyörű kép! A bukott angyal és a naiv kislány. Egyszerűen mesébe illő! - csapta össze kezeit színpadiasan.

-          Mit keresel itt Changkyun, nem megmondtam, hogy nem akarlak többet látni? - állt meg összetéveszthetetlen magabiztossággal Zelo, egyenesen a másik bukott angyal szemébe nézve.

-          De, valóban ezt mondtad, de ez engem hol érdekel? - rántotta meg vállát gúnyosan az idősebb.

-          Eredj innen, rontsd máshol a levegőt! - szólt rá erélyesen Zelo.

-          Máris, csak előbb felnyitom a szemét a kisasszonynak, akit így a szárnyaid alá vettél - pillantott most felém, én pedig egyből elkaptam a tekintetemet. - Drága Heerin, milyen jól nézel ki. Csak nem a szerelem tett ilyen ragyogóvá?

Ijedten kaptam fel fejemet és néztem a meglepett arcot vágó Zelo felé. Nem tudtam eldönteni, hogy pozitívan vagy negatívan lepődött meg.

-          Hogy mi? Heerin, ez igaz? Te… - fordult teljesen felém Zelo.

-          Igen - vágtam rá gyorsan, amitől kiegyenesedett. - Beléd szerettem, de nem mertem elmondani, mert féltem, hogy elveszítelek, vagy hogy… Tudom, hogy ez butaság, de hogy pont emiatt nem fogsz élni a lehetőséggel, ha mégis visszakerülhetnél a Mennybe.

-          Heerin, én… - kezdte Zelo, miközben közelebb lépet hozzám, de nem tudta végig mondani, mert Changkyun félbeszakította.

-          Még hogy miattad nem menne vissza? Na de Zelo, valóban nem mondtad el, miért kerültél ide? - nevetett fel hitetlenül a göndör hajú.

-          Ne, Changkyun, ne tedd! - kiáltott rá Zelo. Még sosem hallottam kiabálni.

-          Ugyan Zelo, joga van tudni, hogy a kis angyalkája miért lett száműzött. - intette le egy kézmozdulattal a fiatalabbat Changkyun.

-          Zelo, miről beszél? - kérdeztem feszülten.

-          Heerin, én el akartam mondani - nézett rám bűnbánóan Zelo, amitől a szívem majd meghasadt.

-          Persze, hogy el akartad mondani neki, de csak majd miután megkaptad a visszahívódat. Ugyan Zelo, ne áltasd szerencsétlen lányt. Tudod miért került Zelo a Földre, Heerin? - nézett rám Changkyun, mire megráztam a fejemet. - Azért mert megölte egy társát, akinek az volt a feladata, hogy rád vigyázzon. És hogy miért tette ezt a szörnyűséget? Azért mert, beléd szeretett. Még teljes jogú angyal volt, csak úgy, mint Sehun. Sehun feladata az volt, hogy téged védelmezzen, ahogy minden angyalnak jut egy ember, de Zelo szemet vetett rád, és megkérte Sehunt, hogy cseréljenek védencet, csak ugye ez lehetetlen. Zelo agyát pedig elborította a vörös köd, ahogy ti szoktátok mondani, a gyilkos ösztön, így egy óvatlan pillanatban, amikor nem volt eléggé önmaga, a féltékenység eluralkodott rajta és megölte a saját fajtársát. A te örződet. A te angyalodat. De ugye a bűnért büntetés jár. Azonban mivel ez a legsúlyosabb bűn, ezért Zelonak egyenesen a Pokolba kellett volna kerülnie. Mégis, mivel ő a kis kedvence a vezetőnknek, ezért csak egy hosszabb letöltendőt kapott itt a Földön. De úgy látszik gyorsabban jóvátette a bűnét, mint gondoltuk.

-          Changkyun, te is ugyanolyan gyorsan bűnbocsánatot nyerhettél volna, ha nem kezded terrorizálni az embereket - csattant fel Zelo.

-          Ó valóban? Ezt mondja egy gyilkos, akinek semmi keresni valója se égen, se földön, csak a Pokolban? De ne félj, segítek neked oda kerülni, ahova való vagy - kiáltott fel, azzal nekirontott Zelonak egy széles pengéjű, csillogó markolatú tőrrel a kezében.

Meglepődni sem volt időnk, mivel egy tizedmásodperc alatt történt az egész. Zelo félrelökött engem, így neki már nem maradt ideje védekezni. A kés könnyedén belesiklott az oldalába, felszakítva testét. Sikítva kaptam kezemet szám elé. Changkyun gúnyos, őrült mosollyal az arcán bámult bele Zelo arcába, aztán rám vetette tekintetét. Megmerevedve ismertem fel tekintetében, hogy már rég nincs lelke, hogy már rég nem él benne semmi. Aztán egy másodperccel később feje hátravágódott és térdre hullott. Mintha valami belső erő szorítaná minden egyes porcikáját, úgy megfeszültek izmai. Egy pillanattal később pedig kezek nyúltak fel a föld alól, és az életéért rimánkodó Changkyungot megragadva lerántották a föld alá. Ahogy eltűnt, Zelora néztem, aki időközben a földön feküdt, egyre szaporábban véve a levegőt.

-          Zelo! Ne, ne, ne, maradj velem! Kérlek! - tettem kezemet a tőr köré, megpróbálva elszorítani a vérzést. - Mond meg, mit tegyek! Kérlek Zelo, ne hagyj itt!

-          Ne félj! Vigyáznak majd rád a testvéreim - simított végig arcomon ujjaival.

-          Nem. Te, te vigyázz rám! Nem kell senki csak te! Kérlek! Szeretlek Zelo, hallod szeretlek! - húztam fejét ölembe, miközben könnyeim patakokban folytak le arcomon.

-          Én is szeretlek Heerin. Csak téged, örökké! - mosolyodott el, aztán nem vett többet levegőt.

-          Ne! Zelo! Ne tedd ezt velem! Kérlek! - borultam rá mellkasára, aztán dühödten az ég felé fordulva üvölteni kezdtem. - Miért tetted ezt? Most jobb, hogy elvetted azt, akit mindennél jobban szerettem? Add vissza! Add vissza, kérlek! Szükségem van rá! Hiszen szeretem, szívemből szeretem! Ez nem elég neked?

Azonban bárhogy is rimánkodtam nem érkezett válasz. Sírva hajtottam le arcomat, Zelo fejét magamhoz ölelve. Szemeimet már csípték könnyeim, így szorosan összezárva azokat gyászoltam az én angyalomat. Hatalmas szél támadt, össze-vissza csapkodta a hajamat és a ruháimat, de nem érdekelt, akkor sem, amikor dörögni és villámlani kezdett. Már nem féltem semmitől, nem számított semmi, csak hogy még érezhessem a kezeim között Zelo testét. Aztán a vihar, ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt. A következő pillanatban pedig lábaimnál mozgást érzékeltem, ezért kinyitottam szemeimet. Zelo szárnyai eltűntek. Kitágult szemekkel bámultam a lelapult fűszálakat, amik a szárnyak helyét mutatták. És ahogy bámultam a fiú testét a kezeim között, annak mellkasa hirtelen megemelkedett, ahogy egy hatalmas levegőt vett. Ijedten emeltem el kezeimet tőle, aztán kinyitotta szemeit és rám nézett.

-          Heerin? - nézett rám értetlenül, hangja gyenge volt.

-          Zelo! - sikkantottam fel és nyakába borulva megcsókoltam.

Szívem örült iramot diktált, és a hirtelen sokk elmúlása miatt, alig volt levegő tüdőmben, így hamar el kellett válnom ajkaitól.

-          De hogyan? - kérdeztem hitetlenül.

-          Hallottam, amiket mondtál, miután meghaltam. És nem csak én hallottam - mutatott fel az égre. - Visszaengedtek hozzád, de csak egy feltétellel.

-          Mi volt az? - kerekedtek el szemeim.

-          Ha emberként térek vissza, lemondva a halhatatlanságomról és a képességeimről - magyarázta.

-          És te elfogadtad - ráztam fejemet mosolyogva.

-          Még szép, hogy elfogadtam. Nélküled nem tudnék létezni sehol sem. Szeretlek Heerin!

-          Én is szeretlek Zelo!

-          A-a. Ez az angyal nevem volt. Az emberi nevem Choi Junhong - javított ki.

-          Rendben. Akkor szeretlek Choi Junhong! - nevettem fel.

-          Szeretlek Seo Heerin, örökké!

-          Örökké!