[fic37] CheonByeol számára || Lábnyom

   Ajándékozott: CheonByeol
   Angyalka (író): Mika

   Cím: Lábnyom

   Páros: N&Minhyuk (BTOB & Vixx), említés szintjén: N&Eunji, Leo&Eunji

   Műfaj: slice of life, életkép, egy kis dráma

   Korhatár: 12

   Egyéb figyelmeztetés: -

   Leírás: -

   Lábnyom

   Életem során számos alkalommal tették már fel nekem azt a bizonyos kérdést: mi is létezésünk valódi célja? Előre meg van írva személyes filmünk forgatókönyve, vagy a spontaneitás és a szerencse különös párosa határozza meg sorsunkat? Hosszú-hosszú ideig nem kerestem, nem akartam megtudni ezen kérdésekre a megfelelő választ, ám azok akaratomon kívül rám találtak egy napon. Azon a napon...

   Mi másra is vágyhatna egy csapat egyetemista fiatal a félévi hajtás előtt? Természetesen pihenésre, kikapcsolódásra és szórakozásra, hogy az éjjelt nappallá tevő  kávé-tanulás-kávé-tanulás sorozatot megtörve, egy kis időre elfeledhesse mindennapi gondjait, míg gondolatai alkoholmámorban úszva nem törődnek a jövő gondjaival, csak a pillanatnak élnek. Ennek szellemében indultam útnak, hogy barátnőm és néhány közeli barát társaságában, a hegyekben egy sípálya melletti kis faházban búcsúztassam az évet, annak utolsó napján.

   Erőszakosan törtek utat maguknak a felkelő Nap sugarai a sűrű ködön át, hogy aztán az ablak jégvirágos üvegén beszökve könnyű táncot lejtsenek a vastag takaró alatt egyenletesen szuszogó lány mézbarna haján. Kint süvített a szél, felkapva az éjjel frissen leesett, csillogó-fehér havat, mely hullámként hömpölyögve szállt a levegőben. A csontig hatoló hidegre gondolva apró borzongás futott végig gerincem vonala mentén, libabőrt okozva ezzel meztelen felsőtestemen. Karjaimat mellkasom előtt szorosan összefonva igyekeztem kissé felmelegíteni hirtelen átfagyott testem, majd elhatároztam, hogy inkább tüzet gyújtok a nappaliban lévő kis kandallóban. Egy utolsó pillantás erejéig rátekintettem a még mindig nyugodtan alvó Eunjire. Békésen pihenő arcán nem volt egy apró hiba sem, szinte tökéletes volt. Késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, végigsimítsak selymes bőrén. Kezemet óvatosan felé nyújtottam, majd egy hirtelen mozdulattal vissza is rántottam azt, nem megzavarva az alvó szépséget. Komótosan kikecmeregtem a kényelmes ágyból majd egy puha, fekete köntöst magamra kapva elnyújtott léptekkel mentem ki a nappaliba.
   A kandalló mellett apró farakás állt, nagy gonddal dobáltam be a fahasábokat a tűztérbe, melyeket pár perccel később a vörös minden árnyalatában játszó lángok nyeltek el. Egy bögre friss kávéval kezemben ültem le a barna bőrkanapéra, hogy a kellemes meleget élvezve elmerülhessek gondolataimban, míg a többiek alszanak. Lehunyt szemmel hallgattam a forrósággal vívott harcot feladó fa pattogásának megnyugtató hangját. Agyam teljesen kikapcsolt, csak a testemet elárasztó kellemes érzésre tudtam koncentrálni. Habár a külső ingereknek hála sikerült majdnem teljesen ellazulnom, mégis maradt bennem egy apró rossz érzés, amit igyekeztem kizárni magamból, mégis mindig vissza-visszajárt. Hiába látszott minden eltöltött pillanat idillinek, én mégis úgy éreztem, valami hiányzik az életemből. Mielőtt teljesen belefeledkezhettem volna a probléma elemzésébe, csupasz talpak halk csattanásának hangja vegyült a pattogó tűz lágy dallamához. Nem nyitottam fel pilláimat, nem kerestem a hang forrását, minden idegszálammal igyekeztem elnyújtani a pillanatot. Hirtelen vékony karok fonódtak nyakam köré, majd megéreztem azt a jellegzetes illatot, miközben barátnőm fejét vállamra ejtette.

   - Jó reggelt! - köszönt halkan, majd a kanapét megkerülve lehuppant mellém. Arcomon apró puszi landolt, majd egy gyors mozdulattal kikapta kezemből a gőzölgő itallal teli bögrét, s egy szemtelen kacsintás kíséretében nagyot kortyolt annak tartalmából.

   - Az előrejelzések szerint ma nagy hóvihar lesz. - mondta egyenesen szemembe nézve - Nem volna jó ötlet ilyen időben síelni menni.

   Némán meredtem rá, barna íriszeit figyelve, melyet most kerek szemüvege keretezett. Szótlanul vártam, hátha javasol más opciót amivel az év utolsó napját el tudnánk tölteni, így együtt. A sors fintora, vagy Murphy törvénye miatt - ki minek nevezi - úgy tűnik, a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt az ember előre eltervezi. Így esett meg az is, hogy az előre megbeszélt egész napos síelés és éjféli koccintás helyett egy kisebb, a szálláshoz közeli karaoke bárban bérelt boxban vártuk, hogy éjfélt üssön az óra.

   A box nem volt túl nagy, mégis mindenki megtalálta a számára legmegfelelőbb helyet. Naeun, Chorong és Bomi a fűzöld kanapén ültek, mellettük két kisebb puffon Ilhoon és Eunkwang, kissé ittas állapotban nevettek valamin, egymás vállát ütögetve. Néhányan a bolyhos szőnyegen foglaltak helyet, a többiek pedig elmentek nassolnivalóért és italért. Mindenki jólérezte magát, mosolygott, én mégsem éreztem magamban a felhőtlen boldogságot. Egy érzés már régóta emésztett belülről, akármennyire próbáltam küzdeni ellene és csak még erősebbé vált, mikor a kis kör alakú színpadon álló Eunjire pillantottam aki éppen Minhyukkal énekelt nagy átéléssel egy romantikus balladát. Csak néztem a lány égő-vörös ruhába bújtatott testét, vállára omló hullámos, barna haját, elbűvölő arcát, és azon gondolkoztam, hol ronthattam el. Kapcsolatunk a kezdetekkor olyan volt, akárcsak a ruha, mit a lány viselt: izzó és szenvedélyes. Mára azonban fakóvá lett, sápadt mint Eunji arca. Csak a halvány-rózsás pír ad neki színt pont úgy, mint lassan elmúló szerelmünknek a számos közös emlék, melyekbe még mindig görcsösen igyekszem kapaszkodni. Hiába is, gyáva vagyok megtenni az első lépést, hogy véget vessek mindennek, mi még köztünk van, még ha szívem másfelé is húz.

   Óvatosan vándorolt át tekintetem a lány mellett álló fiúra, aki mikor felfigyelt bámulásomra, felém emelte koktélos poharát, a mikrofont elemelvén ajkaitól nagyon kortyolt az indigókék alkoholból. Fejét megemelve itta üresre poharát, ádámcsutkája minden nyeléssel táncot lejtett nyakán, mit én éhes tekintettel figyeltem. Cselekedete végeztével tekintetét enyémbe fúrta, ajkai kacér félmosolyra húzódtak, majd hüvelykujjával letörölte az állára folyó kék alkoholcsíkot. Nyelvét kidugva finoman végignyalt ujján, még mindig engem nézve. A levegő hirtelen felforrósodott körülöttem, légzésem nehézzé vált, szívem hevesen kalapált, mintha éppen szökni kívánt volna bordáim kalitkájából. Fekete ingem gallérjának gombját kíbújtattam helyéről, azt remélvén így megszűnik a fojtogató érzés, de csak egy nagyot nyeltem. Lee Minhyuk, mit tettél velem?

   Minhyuk a kezében tartott poharat az előttem lévő dohányzóasztalra tette, hogy utána új dalba kezdhessen, immáron egyedül. Megbabonázva néztem, ahogy beletúr frissen festett piros hajába. Éreztem, hogy benne ott lobog az a tűz, ami az Eunjivel való szerelmünkből már évek óta hiányzik. Epekedtem utána, annak ellenére is, hogy lassan felemésztett a tudat, miszerint egy férfiba szerettem bele. Nem tudtam mitévő legyek így végső kétségbeesésemben kimenekültem a szobából azzal a klisés kijelentéssel, hogy megkeresem a mosdót.

   Céltalanul bolyongtam a épületben, míg a bár részlegből induló lépcsőn ki nem jutottam egy kisebb tetőkertbe. Csalódottan dőltem a jeges üvegkorlátnak és néztem a nem is oly távol lévő hegyeken tomboló hóvihart. A fagyos havat hozó szelet ott is érezni lehetett, beszökött kabátom alá, egész testemen átfutó borzongást okozva ezzel. Akármennyire fáztam, nem akartam visszamenni. Nem akartam Eunji szemeibe nézni, nem akartam tovább élni abban a langyos pocsolyában, mint eddig. Kalandra vágytam, újdonsárga, de legfőképp rá. Lee Minhyukra.

   Hirtelen a távolból hangos durranást hallottam, majd éles kiáltásokat, trombitahangot. Felnéztem az égre, ahol éppen akkor robbant egy tűzijáték, majd láttam, ahogy egy távolabbi utcában néhány fiatal petárdázik. A csuklómra szíjazott órára pillantva realizáltam, hogy éjfél van. Sírhatnékom támadt, ám időm se lett volna elérzékenyülni, ugyanis egy kéz csúszott szemeim elé. A tenyér teljesen eltakarta látásomat. Megfordultam, hogy kiderítsem ki szórakozik velem ilyenkor, de minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult, mikor a karok tulajdonosának puha ajkait megéreztem sajátomon. Könnyed csókot hintett először számra, majd egyet homlokomra, még akkor is szorosan takarva meleg tenyerével előlem a világot. Elhajolt arcomtól, fejét vállamra hajtott, majd fogvatartóm kezeit lassan lecsúsztatta derekamra, ezzel teljesen felfedve magát.

   - Boldog új évet, Hakyeon! -szólalt meg, azon az eltéveszthetetlen hangon.

   - Te...- tétováztam - Mi a fenét csinálsz? - toltam el magamtól.

   - Hadd magyarázzam meg, kérlek! - karomat elkapva húzott be a tetőkertből a kis térbe, a bárba vezető lépcső tetején. - Figyelj jól, Hakyeon! Az utóbbi időben sokat beszéltem Eunjivel. Állítása szerint unalmas a kapcsolatotok és csak a megszokás miatt van együtt veled, meg azért, mert fél, hogy egyedül összezuhannál. Azt elmesélte, hogy úgy érzi, kezd beleszeretni Leoba, de nem mer lépni, mert fél, hogy rossz döntést hoz.

   Nem tudtam megszólalni, csak némán figyeltem az előttem állót, ki egy nagy sóhaj után folytatta monológját.

   - Tudom, hogy ezt most hihetetlenül önzőnek fogod tartani, - mondta - de nem akartam, hogy az újévi csókod vele csattanjon el. Nem vagyok vak, Hakyeon. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi időben máshogy nézel rám, máshogy viszonyulsz hozzám. Sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy vonzódsz hozzám, sőt, talán még szeretsz is. Szeretném ha tudnád, hogy akármilyen őrülten is hangzik, - nevette el magát kínosan izzó tincseibe markolva - de szeretlek. Szerelmes vagyok beléd és mindenemet odaadnám azért, hogy veled lehessek.

   Akkor én hajoltam ajkaira, szenvedélyesen csókoltam meg, szorosan hozzábújva. Az idő szinte megállt körülöttünk, varázslatos volt. Percek múltán csak ott álltunk, egymást ölelve.

   - Most viszont - törte meg a csendet - lemegyünk és elmondod neki az igazságot. Nem köntörfalazol, nem szépítesz és ha mindezt megtetted, a tiéd vagyok. Bármikor számíthatsz rám, szerethetsz és én is szerethetlek téged.

   Aznap este, talán életem egyik legnagyobb döntését meghozva szakítottam sok-sok év együttlét után Eunjivel. Nem veszekedtünk, nem utálkoztunk, nem hibáztattuk a másikat. Egyszerűen beismertük, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Ám minden ajtó bezárásával egy új nyílik, így immár szabadon mondhattam azt, hogy beleszerettem egy férfiba. Egy vöröshajú fiúba, aki újra visszahozta életembe, azt a tüzet, ami majdnem kialudt.

   Ha valaki ma megkérdezi tőlem, mi az élet értelme, magabiztosan tudok neki választ adni. Az élet olyan, mint sétálni a hóban. Ha magányosan sétálsz a lesöpört járdán egy olyan emberrel, akinek kedvezni akarsz, hátrapillantva nem látsz semmit, csak az üres utat. Ha egyedül járod az utad a hóban, magányos nyomokat hagysz magad mögött. Az élet célja az, hogy megtaláld azt az embert, aki veled együtt képes sétálni, még ha lassabban is haladtok. Még akkor is, ha átázik a cipője és fázik a lába. Minden nehézségen keresztül, de veled együtt sétál tovább, úgy hagyva nyomokat a friss hóban, mint ahogy az életedben is. Nekem ez az ember nem más, mint Lee Minhyuk. Benne megtaláltam mindazt amit kerestem, mert ő nem fél együtt járni velem. Ha megcsúszik valamelyikünk a jégen, a másik utána kap, ha fázunk átöleljük egymást. Néha ráérünk hócsatázni és élvezni az együtt töltött perceket, de ami a legfontosabb, hogy visszatekintve látjuk a jeget, a hógolyókat, hóembereket és a nyomokat, amiket együtt hagytunk magunk mögött. Lábnyomokat, amik örökre megváltoztatták az életünket.