Angyalka (író): Flóra
Cím: Utolsó tánc
Szereplők: BTS; Suga, Seventeen;
Vernon, Seunkwang, Soyeon (OC)
Korhatár: --
Műfaj: romantikus
Leírás: Seunkwang nyomozó megrekedt. Ugyanazon az ügyön dolgozik már jó ideje;
a karácsonyi halálok esetén. A magában „jelenségnek” becézett ügy áldozatait
hol bejelentették eltűntként, hol nem, egy azonban közös; holtan kerültek elő,
lábukon kopott piros cipővel, ujjukon pedig fémgyűrűvel.
A nyomozó értetlenül vágta le maga
elé az aktáját. Már rég nem aktuális ügy; illetve, ez nem igaz. Az évnek ennek
a tájékán mindig azzá válik. Egyszerűen sehogy sem tudott még rájönni a
megoldásra. Mit a megoldásra, egy apró nyomra se bukkant még az égvilágon senki
sem tíz év alatt, nemhogy megoldás? Egyszerűen a kukába kéne süllyeszteni az
ügyet az összes bosszantó papírmunkával együtt, ami vele jár, és amit az utóbbi
években valahogy mindig neki kellett kitöltenie.
Seunkwang nagyot sóhajtva dőlt
hátra székében, ami nyikorogva ellenkezett a mozdulat ellen. Megdörgölte fáradt
szemeit; egy kis alvásra vágytak, semmi másra, noha elméjét ébernek és tettre
késznek titulálta. Ekkor árnyék borult arcára; valaki fölé hajolt, és eltakarta
a lámpa citromsárga fényét.
A fiatal férfi kinyitotta szemeit.
Vernon fürtjei a gravitációnak engedelmeskedve lefelé lógtak, szája „O” betűt
formált, szemeiben az megfoghatatlan valami csillogott, ami mindig ott volt, és
mindenkit megbabonázott.
- Min gondolkodsz ennyire? –
kérdezte enyhe amerikai akcentusával, ami csakugyan mindenkit lesöpört a lábáról
(különösen a hölgy kollegákat). Noha azt senki sem tudta, honnan szerezte.
- A karácsonyi eltűnős eseten.
Minden évben egy fiatal lány eltűnik, aztán januárt második napján előkerül a
holtteste, a lábán egy kopott vörös cipővel és gyűrűvel, ami valahogy másnapra
eltűnik a bizonyítékok közül. – Persze, más közös is volt a lányokban, például
a hajuk, bőrük színe és testalkatuk. De még ez sem lendítette előre a dolgot.
- Különös, nem igaz? – nevetett fel
a fiatal fiú. Hibátlan felsőfogsora kivillant téglalap mosolyából, és egy
pillanatra túlragyogta az irodai világítást.
- De, igen – sóhajtott fáradtan a
nyomozó. – Nagyon különös.
Hirtelen szempillái ólomsúlyúvá
változtak, és a rátörő fáradtsághullámtól el is felejtette, miről beszélt az
előbb. Pár perce még ugrálni is képes lett volna, amennyiben behunyhatja
szemeit, de most… még a nevét felidéznie is nehezére esett. Úgy érezte, ha most
nem indul hazafelé, akkor a kávéautomatánál köt ki, és a mai éjjel nem kerül
ágyba. Gyorsan mérlegelte magában a lehetőségeket, és úgy döntött, úgysem tud
tenni semmit sem, hiába ül és bámul ki a fejéből, ezért pedig nem éri meg egy
teljes éjszakát végigszenvedni. Így hát elköszönt a még bent lévőktől, és
hazafelé vette az irányt.
Útközben még elgondolkozott a
karrierjéről, az ügyről, de minduntalan fáradtabb és fáradtabb lett,
valahányszor épkézláb gondolat jutott eszébe az eltűnésekkel kapcsolatban. Végül
nagyot sóhajtva felszállt az utolsó buszra, reménykedve, hátha idén elmarad a
jelenség.
***
Choi Soyeon az a fajta lány volt,
aki sosem ártott senkinek. Csinos arca, vékony dereka és hosszú, könnyedén
lobogó fekete haja volt. Az a fajta lány volt, aki átadta helyét az időseknek,
sosem járt fogorvoshoz lyukas fog miatt, kivitte a pókokat a szabadba,
megcsodálta az útszéli gazok között nyíló ibolyát, madáretetőt készített két
kezével. Az a fajta lány, aki nem tanult sokat, mégis jó jegyeket kapott,
letörölte a tojást és lisztet a többiek által zaklatott szemüveges, gizda
fiúról, megdicsérte a kövér, pattanásos, izzadós, fogszabályzós lány új
frizuráját, elcsitította a pletykákat, ha azok felhangzottak a körülötte ülők
szájából. Az a fajta lány, aki szerényen fogadta a bókokat, meglepődve rajtuk, és
elsírta magát a rosszindulatú megjegyzésekről, melyeket önmagáról halott.
Az a fajta lány, akit sokan
tökéletesnek neveztek.
Épp a villamosra várakozott;
behúzódott az átlátszó műanyag beálló fedele alá a hóesés elől. Fehér nadrágot, combig érő fekete kabátot
viselt, haja szabadon keretezte kissé hosszúkás, hibátlan arcát. Vékony
csuklóját aranyóra fogta körbe, arra pillantgatott minden második percben. Egy
hirtelen szélroham hópihéket fújt menedékébe, melyek puhán olvadtak szét hosszú
haján. Fehér szerelvény suhant át a szemei előtt, pár pillanat alatt
tovarobogva.
Újabb fuvallat tört be a műanyag
tető alá; a hópelyhek kavarogtak, káoszi mintákat vettek fel, hurkot írtak le, megpördültek,
táncoltak az ürességben. A megállóban ugyanis már nem állt senki.
***
A gyertya lángja remegő árnyakat
festett a falra. Az ébenfekete asztalon nyakláncok, fülbevalók, gyűrűk, brossok
sorakoztak, szépen, katonásan. Mellette nagy szekrény várta kitárt szárnyakkal,
hogy használatba vegyék szolgáltatásait. Gyönyörű, mesébe illő ruhák csüngtek
benne, ékesek, egyszerűek egyaránt.
Válaszd,
amelyiket akarod. A hang végigsüvített a szobán,
lágyan, simogatóan. Soyeon elveszve állt a közepén, a nagy, baldachinos ágy és
a puha plüsskanapé között. Mintha a padlóhoz ragasztózták volna, nem tudott
mozdulni sem. Döbbenet, tanácstalanság, kétségbeesés és félelem örvénylettek
benne, megrengetve lelkét.
Nem tudta, hogyan került ide, hogy
egyáltalán hol van az az ide. Ruhája eltűnt, és egy fekete köntös lógott csak
rajta, kevés védelmet nyújtva neki. Utolsó emlékeiben még hazafelé tartott
barátnőjétől, aztán itt ébredt, az ágyon heverve. Elég volt csak erre
gondolnia; a barátnőjére, otthonára, sírni kezdett. Lekuporodott a kanapé mögé,
ott törölgette tovább könnyeit, szipogva-szürcsögve véve a levegőt.
Kopogás hangzott fel az ajtó felől.
Mielőtt bármi választ adhatott volna, a fa horrorfilmekbe illő nyikorgással
nyílt ki. Egy hosszú hajú fiú lépett be rajta, halvány mosollyal ajkán.
Tekintetével megkereste a lányt, és elindult felé. Kedvesen vigyorogva guggolt
le hozzá.
- Ne sírj – törölt le egy
könnycseppet a szép arcról. – Nem lesz semmi baj.
Soyeon ezt hallván ráemelte
szemeit. Kedves, megértő pillantás fogadta a fiútól.
- Az uram már vár rád. Segítsek
felöltözni? – hangjában mintha enyhe akcentus érződött volna. – A lány
értetlenül pillantott rá, de utána bólintott.
Így hát a fiú a szekrényhez lépett,
és elővett egy vörös, pántnélküli ruhát, és játékosan Soyeon fejére dobta. Ő
összerázkódott a figyelmeztetés nélkül érkező teherre.
- Félek. - Csendben, halkan
beszélt. Csilingelő hangja átmetszette a fagyott szobában lassan megolvadó
csendet.
- Nem kell félned. Szeret téged,
ahogy te is szeretni fogod majd őt. Látom, nem érted – nevetett fel a
hitetlenkedő grimasz láttán, ami a lány arcára kúszott. – Nem baj, ha meglátod,
minden világossá válik majd.
Fekete haja puhán omlott fedetlen
vállaira. Nyakában nagy, ezüstékkő ragyogott, szinkronban a füleit lehúzó
ezüstfülbevalókkal. Ruhája egészen a talajt súrolta. Lábai mélyen süppedtek
bele a padlószönyegbe.
- Cipőt nem kapok?
- De igen, azt is kapsz majd! –
mosolygott rá a hosszú hajú fiú. – Uram nem csak cipőt ad majd neked.
- Félek tőle. Milyen ember? –
kérdezett kíváncsian Soyeon. Noha azt is állította, hogy fél, hangjából már
egészen eltűnt az ijedtség, inkább a beletörődés és kíváncsiság érződött ki.
- A lehető legjobb.
***
Hatalmas terembe nyitottak be.
Soyeon talpát égette a hideg mozaikpadló. Az üvegkupolán áttört a hold fénye,
sejtelmes világításba vonva a másik oldalon álló trónust. Az emelvényen vékony
alak ült, fejét unatkozván megtámasztva. Érkezésükre, mintha felélénkült volna,
legalábbis a tényt, hogy egyik kezéről átkönyökölt a másikra, a lány az izgalom
jeleként könyvelte el.
Nagyot nyelt. Bár a hosszú hajú fiú
szavai megnyugtatták, kicsit még mindig tartott a fura kastély fura szolgájának
fura urától. Remegve pakolta egyik lábát a másik után. Valójában kevés választotta
el attól, hogy sírva fakadva megforduljon, és kirohanjon a teremből. Fogalma
sem volt, hogy mi vár rá, mit kell majd tennie, mikor jut ki innen – ha
egyáltalán kijut. Egyszerűen nem akart mást, mint édesanyja ölelésébe bújni, de
nem tehette meg. Abban reménykedett, ha erősnek, magabiztosnak mutatkozik,
hátha gyorsabban és könnyebben elengedik, hogy hazatérjen. Azért mégis sípolva
vette a levegőt.
Már nem hiányzott sok, hogy elérjen
a trónhoz. Minden egyes lépésnél jobban megremegett lába, minden centinél
bukfencet hányt gyomra, minden, a fiútól felé érkező pillantásra össze kellett
szorítania száját, hogy ne sírja el magát. Reszkető térdekkel állt meg fél
méterre a különös alaktól, várva ítéletére, vagy felmentésére.
A fiú felemelkedett, és lelépett az
emelvényről. Karcsú, fekete selyembe bújtatott alakja hegyként tornyosult fel.
Sápadt bőre, szőke, szinte már fehér fürtjei, melyek keskeny szemei felé
lógtak, pösze orra és halvány rózsaszín, szinte már színtelen szája valahogy
mégis ismerős benyomást keltett.
Soyeonból lassan kezdett
elpárologni az ijedtség. Eltűnt a testét megbénító görcs, a remegés, mintha
csak édesanyját látná maga előtt. Nem érzett rettegést az előtte álló iránt; a
fiú szemében ülő fény ismerősen csillant, ajkai között nosztalgikusan szökött
ki a reszkető lélegzet.
- Ne félj – suttogta rekedten.
És Soyeon nem félt. Akkor sem félt,
mikor Yoongi hosszú ujjai végigsimítottak arcbőrén, hátratűrték haját a füle
mögé, majd ölelésbe vonták könnyed testét. Nem félt, amikor szerelme elővett
egy gyűrűt, hogy ujjára húzhassa. Mert tudta; egyszerűen tudta, hogy a fiút így
hívják, tudta, minden porcikájával tudta, hogy szerették egymást, valamikor
régen, nagyon régen.
A fémgyűrűn megcsillant a hold
sziporkázó ezüstfénye. A lány emlékezett az ékszerre; még gyerekként találta
meg egy üzletben. A kis csengő csilingelt, mikor belépett, az eladó, egy hosszú
hajú fiú kedvesen mosolygott rá. Alaposan körülnézett, hiszen anyukája
születésnapjára keresett fülbevalót, és akkor meglátta. Az egyszerű gyűrű ott
ült az egyik vitrinben, elnyomva arany, ezüst, csicsás bizsu társaitól, mégis
vakítóan, elhódítva tőlük minden fényt és figyelmet. A kislányt egyből
varázslatiasan magához vonzotta. Aztán elvitték, de újév második napján rejtélyes
módon megint ott ült a polcon, várva, hogy új vevőhöz kerülhessen. És ez minden
évben megtörtént, újra és újra, miközben Soyeonban nőtt és nőtt az elhatározás,
hogy meg kell szereznie. Kellett neki, mindennél jobban vágyott rá, és most már
azt is tudta, hogy miért.
Az egyetlen megmaradt emlék egy
másik életből.
Az egyetlen közös emléke azzal,
akiért feláldozta volna az egész világot.
És ez a valaki most itt állt
előtte, teljes egészében, ábrándosan mosolyogva rá. Alig ért a fém bőréhez,
emlékképek és érzések sorozata rohanta meg; egy kastély, amiben csak ők ketten
élnek boldogan. Egy zongora, amin Yoongi ujjai szellőként siklanak végig,
miközben ő mellette ül, és édes hangon énekel. Nevető alak a zöld fűben
heverve, egy almát dobva felé. Az égen úszó felhőktől szétáradó nyugodtság,
mely abban a pillanatban tovaszáll, mihelyt valaki megcirógatja kezét. Aztán
egy csuklyás, púpos nő, szemölccsel az állán és orrán, átkot szórva rájuk.
Lángoló kastély. Ravatal. Hideg, fehér testet körbeölelő gyönyörű fekete hajzuhatag.
Yoongi véresen. A banya a földön. Lángoló erdő.
Átok.
Egy hosszú hajú fiú, amint egy
mesekönyvből olvas. És addig ő bolyong a
sötétségben, egy elrévedt fénynyaláb nélkül. Keresi szerelmét, minden évben
egyre kétségbeesettebben, megtörvén erős lelkét. Míg meg nem találja, ne
találja őt meg a halál nyugalmat hozó csókja. Mert ők egymásnak lettek teremtve, és találkoznak majd egy másik
életben; e találkozásig az ő lelke nem térhet nyugalomra. A fiú nagyapjára
tekint, aki kedvesen összeborzolja haját. Ő
a mi urunk, és mi szolgáljuk őt. A fiú szeme ragyog. A halálba segítjük.
- Megtaláltalak – lehelte ajkaira
Yoongi.
- Megtaláltál – felelte Soyeon
megbabonázva, eltöltve a múlttal, a fiú felé érzett odaadással.
Tekintetük összekapcsolódott, a
hold mintha csak a saját reflektoruk lenne, ragyogó ezüsttócsát rajzolt
köréjük. Yoongi valahonnan, a lány nem tudta volna megmondani, honnan, elővett
egy piros cipőt. Fél térdre ereszkedve vette kezébe a kecses, hibátlan lábfejet,
hogy gyengéden belecsúsztathassa a magassarkúba, közben egy pillanatra sem
szakítva el szemét a szeretett alakról. Soyeon
kedvenc cipője. Legalábbis, a régi kedvence.
Felállás helyett a fiú azonban
mélyen meghajolt, kinyújtva kezét.
- Szabad lesz egy táncra? –
szenvedélyes hangja elkotorta a hamut a régen érzett szerelem parazsáról, s
lángra lobbantotta azt a vörös ruhás alak szívében.
Boldogan bólintva fogadta el a
felkérést. A közben árnyékba vonult hosszú hajú tapsolt kettőt, mire zene
csendült fel. A földöntúli muzsika betöltötte a teret, betöltötte a szíveket,
betöltötte a mindenséget. Yoongi gyengéden magához húzta kedvesét.
Összefonódott testük, a vörös és a fekete; vele fonódott az elválás és
találkozás, az emlékek és a pillanat, a múlt és a jelen. A zene és a csillogó
hold.
- Szeretsz? – kérdezte Yoongi
színtelen hangon.
- Szeretlek – suttogta vissza
Soyeon.
- Annyira, hogy az életed is adnád
értem?
Soyeon bágyadtan, üveges
tekintettel nézett a fiúra, aki karjaiban tartotta. Nem tudta, mikor lesz vége
mindennek, nem tudta azt sem, merre tart. Viszont már tudta, mikor kezdődött, hogy
ki ő, hogy honnan jött, már tudta, ki a vele táncoló fiatalember, és szerette
őt. Nem érzett mást, csak a lángoló, mindent beterítő szerelmet.
- Igen – lehelte halkan. –
Meghalnék érted.
***
A hosszú hajú fiú a csarnok ajtaja
mögül szemlélte a lányt, ahogy ura mellkasára hajtja fejét. A férfi arcán
mennybéli boldogság látszott. Gyengéden vezette tovább partnerét, átkeringőzték
a termet; a zene már elhalt, csak lépteik visszhangzottak.
Egy fordulat, kecses pörgés, és
minden véget ért. Csend borult az üres helyiségre. A szolga leesett állal nézte
végig, ahogy ura és a lány egyik pillanatról a másikra eltűntek; nem maradt
utánuk semmi, csak egy gyűrű, mely hangos csattanással esett a földre.
A fiú óvatos, félénk léptekkel
sétált felé. Melegen tenyerébe zárta az ékszert. Bevégeztetett. Ura végre
megtalálta a menyasszonyát, és lelkük nyugalomra lelt.
Az utolsó tánc véget ért, de nem
hangzott fel tapsvihar.
***
Seunkwang idegesen pillantgatott
karórájára; hamarosan vége a napnak, és még nem érkezett bejelentés piros cipős
hulláról. Talán végre lezárhatják ezt az egész cécót, és ő is továbbléphet. Az
ügy a halott akták közé kerül, és talán majd egyszer egy túlbuzgó kollega
újraolvassa, elgondolkozik rajta két percre, aztán visszateszi a helyére a
polcra.
Még két perc. Ha két percen belül
nem érkezik hívás, kijelentheti, hogy a jelenségnek vége – élete egyik
legboldogabb napja lesz, annyi biztos. Még másfél perc. Gondolatban kérlelte
telefonját, hogy ne szólaljon meg. Hatvan másodperc. Ajkaira elkezdett
felkúszni az a mosoly, az a tipikus, letörölhetetlenül jó. Még tíz másodperc.
Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.
Éjfél. És a telefon hallgatott.
Seunkwang nem bírta ki, üdvrivalgásban
tört ki. Noha sok minden történt; eltűnések, lopások, még gyilkosság is, de úgy
tűnik, legalább ez lezárult. Semmi sem szabhatott gátat örömének, még az érkező
Vernon sem.
- Minek örülsz ennyire, nyomozó úr?
– kérdezte szokásos akcentusosan vernonosan.
- Nincs holttest piros cipővel. Úgy
tűnik, idén véget ért.
- Micsoda szerencse! – csapta össze
kezeit a másik fiú. A lámpa fénye megcsillant ujján; apró fémgyűrű feszült
kisujján.
- Szép gyűrűd van – vette észre a
nyomozó.
- Ősi örökség a családom
szolgálatáért egy úrnak – vakargatta meg szerényen tarkóját, de látszott rajta,
hogy jól esett neki a dicséret.
- Nem is tudtam, hogy ilyen a
családi háttered.
- Ugyan, nem fontos! – Még
nevetésébe is belekeveredett akcentusa. A nyomozó lassan kezdte megérteni, mit
szeretnek ennyire munkatársán a nők.
Seunkwang elgondolkozott.
Munkatárs… Pontosan mit is csinál Vernon a rendőrségen, azon kívül, hogy
folyton lábatlankodik? Valamikor akkor bukkant fel, mikor a piros cipős esetek
megkezdődtek, és azóta el sem tűnt. Mégis, valahogy mindenki olyan
természetesnek vette a jelenlétét, hogy sosem kételkedtek benne, hogy mit keres
itt.
Pedig még a teljes nevét sem tudta
senki. Seunkwang gyanakvással tekintett a még mindig vigyorgó egyén felé. Ki ez
a fiú?
Folytatta volna gondolatmenetét, de
kínzó fejfájás tört rá.
- Rosszul vagy? – ugrott máris a
fiú, meglátván a nyomozót a fejéhez kapni fájdalmában. – Miért nem hagyjuk itt
az egészet, és megyünk el enni egyet?
Seunkwang hálásan mosolygott az
ajánlatért, és boldogan egyezett bele a dologba. Ugyan, mégis hogy
kételkedhetett egy pillanatra is? Hiszen Vernon mindig itt volt, vigyázott rá
és a többiekre. Mégis mit számít, ha nem tudja a családnevét, vagy a
beosztását? A fiú ide tartozott, és kész.
- Akkor menjünk! – indult a kijárat
felé, kabátját felkapva.
Vernon kétkedő pillantásokat
küldött utána, aggódva, hogy biztosan jól van-e. A nyomozó szerencsére nem volt
bonyolult ember, nem kellett nagy erő a befolyásolásához. Apró mozdulattal
csavart egyet gyűrűjén, miközben sötét, elégedett mosoly kúszott arcára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése