[fic47] La Eun Byul számára || A virágnak megtiltani nem lehet...

Ajándékozott: La Eun Byul

Angyalka (író): pocketcoffee
Cím: A virágnak megtiltani nem lehet...

Páros: Park Seungjun/Kim Jihun (KNK)

Szereplők: Jihun, Seungjun, Heejun (KNK), Eunwoo (Astro) – említés szintjén: Youjin (KNK), Sanha (Astro), Eunbi (Gfriend)

Műfaj: enyhén romantikus, enyhén angst (?)

Korhatár: -

Megjegyzés: Ajánlott zene olvasáshoz

(https://www.youtube.com/watch?v=zRJ4IzpfVUs)

Előszó: Jihun mindig is azt hitte, számára sosem létezett semmiféle menedék.

Ha bárki is azt a kérdést tette volna fel Kim Jihunnak, miért, hogyan is szeretett bele Park Seungjunbe, a fiú sehogy sem lenne képes összeszedni bármiféle, gyenge és sietős, szeméremtől megbicsakló magyarázatot. Jihun sosem hitt igazán semmiféle szerelemben, semmi szenvedélyben, semmi vonzalomban – sokan gyakran összekeverték a testi vággyal, a vak tetszéssel, a nyugodt, bizton megszokással, megragadtak az elsőnél, félve, hogy nem lesz már tovább, hogy nem lesz már jobb, hogy nem marad már más–

Jihun pont az elsőtől félt legesleginkább.

Szeretni sosem volt szabad, Jihun rettegett tőle, milyen is lesz, mikor majd egyszer csak a semmiből világtalan szerelembe szakad – szeretni mindig is tilos volt, Jihun nem engedhette meg magának, dérvirágos szíve kedvesebbik felét odanyújtsa másnak, nem, egyáltalán; az nem lehetett, létezik olyan, akiért valóban megéri az áldozat. A fiú azt hitte, sosem talál már olyat.

Szeretni sosem volt szabad – Jihun félt az elutasítástól, a szeretettől, az időtől, félt a hidegségtől, a távolságtól, félt a szakítástól, félt mindentől, mit a szerelemnek adhat s mit a szerelem ajánlhatott neki.

Jihun sosem hitte, létezik, az ember első látásra szerelmes lesz. Egy szótlan lopott második, harmadik pillantásra csak talán – van, kinek évek kellenek, hogy szeressen, van kinek hetek sem, csupán egy nap elég, van aki sosem érzi meg lángra kapni a szívét.

Seungjun olyan más volt. Jihun azelőtt sosem érezte, milyen is lehet a szerelem, s ha tagadta is, nagyon, tényleg igazán vágyott rá; túl régóta várt már tovább, ahogy körülötte minden vágyba fulladt, ahogy mindenki mindig csak szerelmes lett, a fiú azt gondolta már, hiányzik belőle valami, hogy nem működik jól, hogy egyszerűen selejt, felesleges–

Seungjun más volt. Seungjunnel minden más.

Jihunnak mindössze hat hónap, egy félévnyi virágos tavasz telt belé, míg teljesen elvesztette az eszét.

❦

– Emlékszel még, Jihun? Egy éve, pont ugyanitt… Pont ugyanezen a kanapén. Akkor ismerkedtünk meg egymással. Amikor itt aludtál.

Egy éve, pont ugyanitt.

Tévedsz, hyung, futott át Jihun fején. Akkor még nem ismerkedhettünk meg. Akkor én itt aludtam…

Seungjunnel kevésszer esik meg, hogy nem emlékszik pontosan, hogy téved, mi is történt, Jihun mégis hajthatatlan, ha kettejükről van szó; két hónap rengeteg idő, ha későn, ha sokat feledve már tizedeket élnek meg egymás mellett, most azonban több, mint elég, s Jihun semmiképp sem engedi el azt a különös, balzsamízű hetvenkét napot, melyet azután töltöttek egymás hiányába fulladva, hogy legelőször találkoztak volna.

Egészen pontosan tíz csonka hónapja, pont ugyanitt, pont egy ugyanilyen, borzongató péntek délutánon, pont ugyanezen a megkopott kanapén, és mégis annyira máshogy – Jihun bármit megadott volna érte, hogy elfelejthesse, mennyire szerelmes is lett azóta Seungjun hatalmas szívébe.

Tíz hónap és talán egy lélegzetnyi, épp túlságosan sok pillantással felérő, végtelen idő.

Jihun legszívesebben lesüllyedt volna a kopogó léptek zajától súlyos, megfakult padlózat magányos porcicái közé, s ha tehette volna, lejjebb is talán – a negyedik, második, első emeleten át egészen a földszint elhagyatott, szűk utcácskákra nyíló ablakai alá. A négy házfront által körbeölelt puszta kiskert szikár fáinak száraz gyökerei közé, csakhogy eltűnhessen a szemek elől, mik mindig úgy vizslatják, akárha szíve minden sóhaját szavakként hallanák; hogy kiszökhessen a finom, rideg kezek közül, melyeket folyvást magára képzel, melyeknek olyan a simításuk, mint a megnyugvás, hogy ne kelljen újból Seungjun hangját hallania– Jihun talán még sosem érezte ilyen rettenetesen magát.

– Jihun? Jihun…? Baj van, Jihun?

Baj, gondolta magában a fiú, ahogy melléjük Eunwoo férkőzött be szűken a sápadt, smaragdzöld bársonyú szófa színehagyott párnáira, s Seungjun ujjai jámboran tévedve pihentek meg Jihun térdkalácsán. Te magad vagy a baj, Park Seungjun.

– Jól vagyok, hyung.

Jihun mindig is borzasztóan hazudott.

Heejun épp csak pár nappal szenteste előtt jelentette be csupán, mennyi vendéget is hívott igazából a kettejük által bérelt zsúfolt, szerény kis garzonlakásba; Jihun fel sem fogta még, amit a fiatalabb hétfő este a nyakába zúdított, s mire péntek délután feleszmélt, már szinte egy fantomnyi lélek sem fért volna tovább a nevetéstől visszhangzó szobákba. A falakból mindenfelé fülledt melegség csepegett, amint Jihun hozzájuk simulva kerülte meg az ismerősöket, az éjsötét ablaktáblák redőnyei mögül vidáman olvadva halványultak semmivé a dérvirágok jégszín szirmai és a társaság úgy kacagott, ajkaikról szikrázva rezdült vissza a nappali sarkába ültetett fenyőfa tarka égősorának összes csillaga.

Jihunt az őrületbe kergette, hogy hirtelen nem maradt semerre se menekülnie.

– Kértek pezsgőt?

Heejunék gimnáziumi barátja, egy Inseong nevű magas fiú – Jihun tisztán emlékezett, mennyire féltékeny is volt korábban, ha Seungjun róla beszélt – mosolyogva nyújtotta feléjük a drága poharakat; bal kezében egy hatalmas, palackzöld ruhájú üveg, gyengéd arcán rózsapiros mámortól telt gyönyörűség.

– Pezsgőt? Ez még kérdés? – nyújtózott Eunwoo az ital felé. Inseong felnevetett; Jihun nem bírta elviselni a közvetlenségét.

– Azt hittem, neked most épp nem szabad innod, Eunwoo – szólt közbe Seungjun. Szemei sötéten fénylettek, ahogy Inseongot figyelte – a fiú ujjai szelíden remegtek meg a pezsgősüveg hideg nyaka körül. – Vagy talán felmentést kaptál Eunbi tiltása alól?

Eunwoo csinos mosollyal vette el Inseongtól az italt. A fiú a két másik, vékony pohárba is pezsgőt töltött, s Jihun boldogan lélegezte be az alkohol édeskés, csípős illatát. Egy kortynyi megnyugvás Seungjun sajgó oázisán.

– Ma különleges nap van, hyung. Eunbi is iszik. Az előbb, mikor elváltunk, még egy pohár rozéval láttam őt táncolni valahová…

Seungjun melegsége egyszerre volt csodálatos, egyszerre volt émelyítő s egyszerre elborzasztó. Jihunnak fogalma sem volt, merre futhatna el tőle, hová is szaladhatna, menekülhetne – egy ideje már, hogy kerülte a fiút, hogy úgy érezte, tilos vele, Jihun félt, nem merte bevallani magának sem, mit érzett, egyenesen rettegett, de Seungjun egyre, egyre csak közeledett, egyre tovább részegítve a másik minden gondolatát...

– Csodás ez a pezsgő, Inseong. És persze minden más is… Ha látod Heejunt, mindenképpen add át neki!

– Ez nem csak Heejun érdeme, Eunwoo – dőlt hátra a bársonypárnán Seungjun. – Jihun is sokat segített neki. Igaz, kimchi?

Jihun beleborzongott, ahogy Seungjun ajkai közt pihegve bújt meg a becenév. Kimchi. Az idősebbik nem sokkal azután kezdte így szólítani, hogy visszajött Amerikából – Seungjun a gimnázium elvégzését s az érettségi vizsgákat követően hamar a keleti parton kezdte folytatni tanulmányait. Akkor hallotta talán először Jihun teljes nevét, s még botladozó, angolos akcentussal siklottak a bonyolult szótagok koreaitól igencsak elszokott nyelvén.  Kimchi. A fiú szinte látta maga előtt a délutánt, napcsókokban fürösztve nevettek minden falat után, csak ők és Heejun és Sanha, Eunwoo, a szomszéd szobákat bérlő, fiatal srác lakótársa – négyen a világ minden fájdalma ellen, Jihun akkor még nem sejtette, hármukban már rég ott lakozott a boldogság.

Jihun gyűlölte, hogy sosem hagyta szeretni magát.

– Én semmit sem csináltam… Ez csakis Heejun érdeme, hyung. Neki kell megköszönni az este szervezését. Ő dolgozott ennyit vele.

Seungjun mindig olyan áthatóan, olyan tiszta szemekkel nézte, mintha csak...

Jihun úgy szerette volna vakon, némán, zsibbadtan a szobája sötétjébe zárni magát.

❦

Ha valaki megkérdezte volna, Jihun talán azt feleli, Seungjun szemei voltak azok, melyekbe először beleszeretett.

❦

Jihun mindig is azt hitte, számára sosem létezett semmiféle menedék.

Nem volt semmi, mi nyugosztotta volna, mikor mindent magába falt s mindent vakká tett a vad feketeség, nem volt, mi enyhítette volna a fájdalmat, ha az fojtó, ajkatlan szavakkal marta magát a testébe, a mellkasába, a szívébe, ha az úgy tapadt rideg csókjaival a bőre alá, akár a szurok, koromszín, lángolva s halálosan mérgesen. Nem volt, mibe kapaszkodjon, ahogy a düh, a félelem, a kínzó üresség perzselő hideggel költözött lelkébe és kéjesen simítva szakasztotta szerte minden örömét. Nem volt semmi. Nem maradt semmi, senki, hogy vállait átölelve visszarántsa a valóság hűvös megnyugvásába, mikor az árnyak magukból kifordulva nőttek egyre csak sötéten álmai fölé a hánykódó, lelketlen éjszakákon, s pusztító rettegésben színezte szemeit monokrómra a reszketés, mikor Jihun úgy érezte, testét sejtenként falja föl a mardosó kilátástalanság.

Semmi menedék – semmi hely, semmi tárgy, semmi szó, semmi étel, semmi ital. Sem az alkohol, sem a sebtében eldörzsölt, bánatos cigaretták, semmi, semmi, semmi sohasem, nem vonzotta vigaszba a zene, a nappali bézsszín sarkába tolt zongora, nem nyugtatták szívét a titkon félrenyelt, hajnalesti gyógyszerek, nem hallgattatták el a fülében egyre csengő ürességet a barátok zaja sem, úgy fonta őt körbe a semmi és a minden... Szinte fejében hallotta, bordái úgy repednek a lét súlya alatt, akár a felhők fátyolos terhe alatt szerteporló csillagok.

Semmi menedék, mikor önmaga elől másokba bújt, de mind hasztalan, menthetetlen, mint egy kilábalhatatlan betegség, úgy ölelte át, úgy szaggatta szét –

Semmi sem maradt számára, s lassan mindent feketébe burkolt a lehetetlen sötét.

Minden pusztulni látszott, míg Seungjun meg nem érkezett.

❦

Jihun szakadó lélegzettel simította tenyerét a jéghideg, sötétbe fúlt falra. Ujjbegyei alatt lázasan pezsegtek az undok izzadtságcseppek, feketén, halottan tapadva meg a festék takarása alatt megbújó szemecskék domborulatán, mellkasa egyre csak vert, emelkedett, süllyedt – egy perce még fulladozva küldött az álmai szorítása ellen, most mégis azt kívánta, bár lehunyhatná a szemeit; a valóság hűvöse rémesebb volt, mint bármely eltorzult, megtépett délibáb.

Rémálmok. Jihunt már gyermekkora óta rémálmok kergették kínzó, vörösen égő inszomniába, végigkísérték kamaszévein, éles karmokkal szorongatva folyvást két kezét, ott gyötörték a gimnáziumban, a vizsgákon, az egyetem évei alatt, akkor piszkult be talán a legsötétebbre minden, akkor látott mindent annyira nagyon, fojtóan színtelenül, bármerre is fordította el a tekintetét. Jihun lidércei szinte elvették az eszét – sehogy sem bírt szabadulni a lázas hidegtől, melyben reszketve ébredett, sehogy sem bírta magáról lemosni a dühöt, a tehetetlenséget, a félelmet, a szíve minden rettegő dobbanása közé bebújt ürességet, mely úgy falta belülről, úgy pusztította, akár egy végtelen vad erejű, szeszélyes betegség. Olyanná vált, akár egy kicsiny gyümölcs, mely hamvas fényétől vakulva bőre leple alatt undok féreg rág, Jihun úgy érezte magát; akárha kivágták volna testéből mindenét, s csontjai ölelésén az üreges könnyedség elviselhetetlensége kongott volna már csupán.

Rémálmok. Jihunt folyton csak gyötörték.

– … Jihun?

Jihunnak a torkában akadt a lélegzet. Fel sem rezzent, mikor a szobája ajtaja panaszos sírással nyílt meg résnyire, s hatalmas fateste mögül zizzenő fénysugarak festették sápadtsárgára a falakat szétszakasztó repedéseket.

– Mi va-

– Ne haragudj, én csak…

Seungjun.

– … Csak gondoltam, benézek még...

Seungjun–

Jihunnak fogalma sem volt, mikor is vette át a hatalmat akarata felett az őrület uralma, de félúton valamerre hallani kezdte a fejében a másikat, ha az távol volt, ha az hiányzott. Ha mintha ő szólt volna szavakkal, miket sosem ismert, melyekkel beszélni sosem mert volna – most tisztábban dalolt fülében a két szelíd szótag, mint az estéken, mikor Seungjun olyan messze maradt, olyan különösen furcsán, hisz gondolni sem szabadott volna rá, ha Jihun mégis úgy akarta, úgy vágyta mindenét.

Seungjun közelét–

– Felébresztettelek?

Jihun gyomra mardosó görcsbe rándult. Seungjunt fekete árnyalak elnagyolt képében mázolta a falra a nyögve kinyíló ajtó tátott száján beszökő fényesség.

Az egyetlen árnyék, melytől Jihun sosem félt–

– Nem, hyung, dehogy, én…

Téged vártalak

– … úgysem bírtam elaludni igazán.

– Megint rémálmaid vannak?

Seungjun szíve Jihun lelkének minden terhét magához vette, mindenét ismerve szerette már, mindenét tisztán látta – a fiú sosem tudta elképzelni, mi is vihette rá, elárulja összes kicsiny, féltett emlékét, titkát a másiknak azon a hajnalba múló, füstízű éjszakán, még oly korán, a még oly forró július legelső napján. Talán a rozé volt, cukorpiros és gyöngyözve pezsgő – Heejun egyetlen ajándéka Jihun huszonharmadik születésnapjára –, halkan zenélve kettejük között, balzsamos mámor múzsálva a másik cserzett ajkán. Talán Seungjun volt, meglehet, maga Seungjun izgató bűbája, éles, markáns és csinos arcával, mézbarna szemeivel, rézvörös hajával és azokkal a gyönyörű, hosszú ujjakkal, melyekkel akkor is úgy játszott, olyan szelíden s mégis olyan nagyon buján; finom tapintások, durva simítás a bepiszkolt borospohár vékony oldalán.

Jihun talán azon az estén szeretett bele először igazán Seungjunbe.

– Jihun…?

– Hívhatjuk rémálmoknak… – Jihun rekedt torokkal nevetett fel. A szavak botladozva csúsztak ki száraz ajkai közül, akárha részegek lettek volna. – De hyung, az az igazság, aludni sem tudok igazán.

Seungjun árnyéka átsiklott Jihunra. A fiú lehunyta a szemét, nem mert a másikra pillantani, ahogy az feketén, lágyan közeledett felé, meleg sötétséggel, bársony vigaszként, s Jihun úgy érezte, testében zsibbadtan árad szét az enyhülés. Seungjun súlya alatt nyögve hajlott meg mellette az ágy – hirtelen nem is volt annyira rettentő hideg a paplan, a párna, a hófehér huzat, az öreg, viharvert matrac s Jihun szíve sem már; a másik közelsége mintha az ajtóban rekedt fényességet is szemeiben hordozta volna.

– Szeretnéd, hogy megvakarjam a hátadat? Tudom, azt mondtad, attól mindig megnyugszol.

Jihun érezte, ahogy orcáit elfutja a vér.

Seungjun tenyere szeretve futott végig a másik hátán, hogy végre újból megtalálhassa a helyét. Jihun nem emlékezett pontosan, mikor is vált örökké ez a kis szokásuk, az idősebbik ujjai a másik gerincén, annyiszor játszották már – Seungjun simogató vakarása valami furcsa, meghasonlott mód megnyugvást nyújtott a fiú számára.

– Jihun…

Jihunnak úgy hiányzott a másik érintése. Nem testi vágy volt, mit ilyenkor érzett, ahogy Seungjun ujjai újra meg újra felszaladtak hátán, ruha fölött, vagy akár meztelen, Jihun tiszta szívével szerette csupán, s azt kívánta, bár a sötétbe olvadhatna így, Seungjun két szelíd, gyengéd karján–

Seungjun lett a menedék.

– Sosem kérdeztem még, de Jihun… Miért szereted ennyire, ha simogatnak?

Ha te simogatsz, hyung, sóhajtott Jihun szótlanul. Csak azt szeretem.

Seungjun tenyere egy pillanatra Jihun merev lapockáján állapodott meg. A fiatalabbik vállai az utóbbi időben olyan rettentő görcsösen sajogtak, mikor végre-valahára fáradtan ágyba feküdt, akárha a világ minden súlyát cipelte volna magán.

– Az anyám vakarta a hátam mindig, hogy lenyugtasson, ha sírtam.

– Az anyád…?

Jihun felnyitotta fakó szemeit. Seungjun halovány arca homályos fénnyel rebegett pillái mögül, fehéren, aggódva, törődve – a fiú tudta, Heejun sokat elárult már neki a gyerekkoráról, Seungjun mégsem érthetett mindent, amit a barátja mesélt. Jihun sem értette néha, mi is történt, zavaros volt a megannyi emlék–

– De hát ő…

– Igen, meghalt – vágott a másik szavába a fiatalabbik. Nem fájt, egyáltalán, nem úgy, ahogy azt Seungjun gondolná – Jihun sebeit mind begyógyította már az idő. – Elég rég… Tudod, engem a nagyszüleim neveltek. A környéken laktunk akkoriban, mikor anyát eltalálta a gép… Én nem is emlékszem már… egyáltalán.

Seungjun körmei Jihun felsőjének anyagába martak. A finom pamut halkan gyűrődött ujjai szorítása alatt.

– Egy gép?

– Háború volt, Seungjun. Az országban, a városban, mindenhol… Tudom… Te akkor még nem itt laktál. Szerencséd volt.

– Jihun…

Seungjun nem értheti – ő nem látott hatalmas, páncélszürke tankokat utcákat torlaszolni, nem látott hamvakat hullák véres fátylán halottan pihenni, ő nem látta a töltények szikráit a pettyesre lőtt házfalak romba tört frontján, ő nem látta az ezernyi ártatlan gyermek arcát elhagyatott boltok megrepedt, koszlott üvegablakainak plakátján és nem hallotta a csillagtalan éjszakák végtelen sötétjében a fegyverek sikoltó, fullasztó zaját. Seungjun nem értheti, s mégis úgy vigyáz Jihunra, bármikor széthullhat porcelántestében egy félrevarrott forradás az évek viseltes, áttetsző sebei alá mélyen hímezve be –

– A nagyanyám mindig azt mondta, ő simogatta így a hátam, hogy elaludjak, de én már tényleg… elfelejtettem…

Jihun elkapta a tekintetét a másik arcáról – lehetetlen volt elviselni, Seungjun szemei milyen nagyon szomorúan csillogva figyeltek rá.

– De az érzés gondolom… megmaradt. Az ilyeneket... nem lehet csak úgy kiirtani. Talán már akkor belém égett – Jihun ajkain halkan csepegett le egy sóhaj. – De… Úgy megnyugtat.

– Jihun – kezdte Seungjun jámboran. Jihun mellkasában szétszaladt a melegség, ahogy az idősebbik édesen becézve súgta a nevét – hátán lágyan játszottak a másik ujjai, csendesen kutatva a régmúlt fájdalmakat. – Én mindig itt leszek, hogy megvakarjam a hátadat. Ha kell, csak-

– Ne ígérj olyat, amit úgysem tudsz betartani, hyung.

Seungjun keze feszülten markolt a fiú vállára. Jihun felnyögött fájdalmában, s az idősebbik halkan szabadkozva elengedte.

– Én nem csak úgy-

– Mindenki ezt mondja, hyung. Mindenki ezt csinálja. Azt mondod, te nem csak úgy ígérgeted, de a végén aztán…

– Nem kell, hogy elhidd, Jihun.

Seungjun volt a menedék-

– Nem azért mondom neked. De én tényleg… Ameddig csak kellek, ameddig szükséged lesz rám… Én itt maradok melletted.

Jihun sosem érezte még annyira árvának magát.

❦

Seungjun szemei gyönyörűek.

Jihun sosem tudta megmondani, milyen színűek is igazából, olyan káprázatos szikrával égtek, olyan perzselő tűzzel, a fiú úgy érezte, mintha egy gyermek kaleidoszkópjának kicsinyke mozaikképein át láthatná a másik minden gondolatát – Seungjun arany volt, lázító és bársonyos. Seungjun barna volt, édeskés és keservesen tömény, akár a csokoládé, mely úgy olvad nyelvére, úgy ragad, az ember egyre tovább, egyre csak vágyva kívánja, mely olyanná válik, mint a boldogság. A levelek az ősz derekán, Seungjun olyan volt, túlhintve fűszerrel, túlöntve gyengédséggel, szelíden ölelő törődéssel, élénk és mégis nagyon törékeny, fakó; ő volt a szeptember, bíboran és nyárízű mámorral, ő volt az október, selymes szeszéllyel játszva a fellegek közt. Úgy lángoltak fel az íriszei, ha Jihun a fiú mézszínű szemeibe tekintett, akár az augusztusi búzatáblák, ahogy föléjük márvány derengéssel rajzol az éjszaka vérvörös terhektől könnyes futótüzet, narancsos csillagoktól égő, parazsas szivárványt. Seungjun tiszta volt, tiszta, akár az alpesi morénák tótükréből metszett hegyikristály és hirtelen olyan mulandón villantak meg pillái, mint amilyen rövidke az a lélegzetnyi mozzanat. Mikor a hullámok egymásnak vetik azúrkék hátukat a napcsókolta tengerpart végtelen kebelén, s türkizes zöldjükön egy szívdobbanásnyi minutumra szikrázva csillan meg a világon létező minden fény, hatalmas prizmaként festve vissza a színeket az ezüstfehér homok szemcséi közé. Seungjun tiszta volt most is– Jihun mellkasa belesajdult az ürességbe, hogy futnia kellett, rohannia, el, tovább és minél távolabb, ha Seungjun hozzá közeledett, hogy menekülnie kellett az egyetlen menedékétől – nem maradt más, csak az a keserű kétség, mely haloványra mosta a másik arca minden boldogságát, mely szavak nélkül csókolt ajkukra néma elutasítást s mérgezve csillapította szíveiket elfojtódásba.

Seungjun

Jihun mindig rá gondolt, mikor szívét szakadásig üldözte a sötétség.

Seungjun
Jihun folyvást az ő illatát érezte magán, ha félt, ha úgy érezte, elveszett a megnyugvás.

Seungjun
Jihun csakis őt látta, mikor álmodott, mikor a boldogság után kinyúlva kutatott.

Seungjun
Jihun számára Seungjun maradt az enyhülés, a menedék, a vigasztalás és mégis, most Seungjun lett a zűrzavar, a káosz, a boldogtalanság, Jihun nem találta többé benne önmagát –

Jihun ujjai közt gyengéd remegéssel csilingelt egy aprócska kristálypohár. Már nem is emlékezett, hanyadszorra emeli meg, s simítja vissza újból az ébenszín fájú konyhapultra, nem is érdekelte talán, ahogy ajkain nehezen ült meg az ital buja selymessége – kezében kényesen koccant az üveg mélyfekete nyakéke, sietős hangulgyöngyök a latin betűk finom aranyán, az alkohol jeges, bársonyos, becézve olvadt szét nyelvén s csepegett le sajgó torkán. Arcát beteges fehérre színezte a zsúfolt konyha magasan vakolt plafonjáról alálógó lámpakörte puha, kabócaénekkel ciripelő fénye.

Jihun reszketett, mintha valóban borzongatva gyötörné a láz, mintha szelíden, aprókat lépve forgott volna vele a világ, homályosan futottak össze szemei előtt a piszkossárga falak; még egy korty likőr a legelső után és máris üresen pihent a pohárka a sötét fán.

Jihunnak fogalma sem volt már, mit is csinál.

A szűkös konyha rejtekén meghúzni magát talán nem volt a legbiztonságosabb megoldás, Seungjun illatától kótyagosan mégsem jutott eszébe semmi más – az előbb mintha Heejun bátyja, Youjin fordult volna be mellé, szútlan, szinte észrevétlen, csendes aggodalommal arcán, hogy pár újabb, karcsú pohárral helyettesítse a padlón szertehullott, kacagó szilánkokat, s nem sokkal később Eunwoo szoborszép menyasszonya, Eunbi balzsamos parfümjének ízét érezte megpihenni magán. A vendégek többségét Jihun épp csak, hogy ismerte egyáltalán; nyugtató szavak és kedves, bársonyos arcok voltak s maradtak csupán. Jihun a világért sem akart volna mást.

A likőr hamvas hidegséggel csepegett le az üveg szájáról egészen papírba bújtatott nyakáig, amint a fiú keze mentén sután koccant össze a kényes, fekete palack s a törékeny kristálypohár. Jihun a konyhapultnak döntötte magát. Hirtelen olyan nehéz volt megtartani a fejét…

– Hé, nem láttad a… Mi a…? Jihun, te meg mégis mi a fenét csinálsz itt?!

Jihun riadtan pillantott fel a pohár falán végigsikló likőr veszett bámulásából. Az alacsony ajtóban Heejun állt, s mögüle forró nevetésbe fúlva tajtékzott át egy szakadozó dalt lüktető zongora mélységes hangja. A fiatalabbik arcáról rögvest eltűnt a vidám mosoly, amint Jihun szemeibe nézett.

– Jól vagy?

– Jobban nem is lehetnék, Heejun – mosolygott keserűen a fiú a fiatalabbikra. Heejun szemei meredten figyelték minden mozdulatát; Jihun egy hajtásra kiitta az utolsó kört is. – Ne is törődj velem… Inkább menj vissza a többiekhez!

– De te…

De Jihun már nem is figyelt rá. Tenyerét a pult vaskos szélére tapasztotta, s halkan dúdolva ringatta magát először jobb, majd bal talpán, nem törődve semmivel sem – Heejun elmosódott ismerősként derengett előtte csupán.

– Ji...hun…

Jihun füst ízét érezte szétolvadni a szájában. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta Heejun úgy rátört s mióta Heejunt úgy elküldte, óráknak tűnő percek múlhattak csupán, Jihun nem is érezte már, egészen elvesztette önmagát; olyan mesés, boldog, olyan nagyon valóságvesztett, olyan gondtalan, s a világ egyre csak ott fakult egymagában – a fiú torkára kábultan folyt le a keserűség.

Jihun hirtelen úgy megkívánta a cigarettát. Három végtelen napja lehetett már, hogy egy szálnyit sem szívott, s lassan sajogva kezdte érezni magán a hiányt – Heejun megtiltotta, bárki is a lakásban gyújtson rá, nem bírta elviselni a dohány a bútorok finom fátyla alá beköltöző száraz, hamuízű szagát.

A fiú feltekintett. A félfának dőlve egy magas alak rajzolódott ki a félsötét fények homályán, feje alig alacsonyabb, mint a kicsiny konyha ajtaja; Jihun nem látott tisztán, nem tudta kivenni az arcát igazán, de mintha…

– Jihun, te meg miért nem vagy odakint a többiekkel?

… Seungjun lett volna…

– Heejun megöl – suttogta Jihun elfúló szavakkal.

Seungjun hirtelen léptekkel szelte át a szobát, s egy lélegzet múlva már Jihun mellett is termett – füstös illata rekedtre becézte a fiatalabbik torkát, keserű, s mégis mindennél édesebb volt. Jihun merészen húzta ki ajkai közül a cigarettát. Seungjun az előbb gyújthatta meg csak talán.

– Megöl? – Az idősebbik szemöldöke homlokáig szaladt finom arcán. – Kit öl meg?

Jihun nem felelt neki – nem is tudott volna; nemigen emlékezett, mit is mondott már –, csupán likőrszagú szájába dugta a szálat, s mélyen beszívta a dohányt. Egy sóhaj múltán közöttük mérgezve piszkította szürkésre a teret az ajkai közül kiszökő hamufelhő.

Jihun még sosem kívánta ennyire a cigarettát.

– Finom a szád, hyung – pillantott át a válla fölött Seungjunre. A fiú homlokán tovább mélyültek a barázdák.

– Mit mondasz?

– Szép a szád. – Jihun újból beleszívott a cigarettába. Bűbájos volt, ahogy a füst a levegőt magába falva rajzolt mintákat, akár egy láthatatlan művész a semmi vásznán – Seungjunnek is új arcot festett, kormosat, piszkosat, feketét, de Jihun hamar eloszlatta a közéjük sűrűlő, nehézkes sötétet.

– Mi van veled, Jihun? – súgta Seungjun a másik felé lágyan, szendén. Szemeit áttetszővé színezte valami rettentő szeszély.

A fiú csak rázta a fejét. Seungjun újból szólni akart, de Jihun elhallgattatta; egy szempillantás alatt az idősebbik karjai közé bújt, némán, szeretve, mézédesen szorítva – ujjai között viharos porfelhőt köpve billegett meg a cigaretta, s a klórfehér linóleumon csúnyácska koromfoltot hagyva hamvazott megfakult színeket. Seungjunbe menekülve körülötte egészen monokrómmá változott a világ.

Csak ő volt, Seungjun és a kettejük közé gyűlő hamvak...

Jihun cigarettát tartó keze a konyhapultnak tapadva támaszkodott meg. Seungjun élesen szisszent fel, ahogy a fiú ujjai alatt a fába marta magát a szál narancsszín ajkú lángocskája.

– Jihun!

De Jihun csak reszkető kézzel elnyomta a cigarettát.

Seungjun felsóhajtott. Jihun mintha kicsúszni akart volna ölelő karjai közül. Az idősebbik keményen fogott rá fehér kezével a fiú hátára, s úgy húzta el a másik testét a halkan zizzenő konyhapult mellől, távolabb a fától s a kihunyt szál maradványától; Seungjun a konyha közepére fordult Jihunnal. Mintha csak táncoltak volna, mégis szédült léptekbe forrott talpuk alatt a padló minden apró repedése, az ajtón túlról kifulladva dalolt nekik egy újabb kör szerelmes waltz–

– Heejun most aztán tényleg megöl – súgta a fiú fülébe. Jihun gerincén végigfutott a borzongás. Seungjun néha olyan izgató tudott lenni, csupán pár szóval, pár simítással – Jihun lázasan fúrta bele édes nyakába a fejét.

– Ne beszélj Heejunról – mormolta az idősebbik lüktető torkának. Jihun lélegzete sóhajként mosta végig a torkát, s a fiú érezte, Seungjun teste az övé ellen feszülve merevedik meg. – Beszéljünk valami másról…

– Miről akarsz beszélni, kimchi?

Jihun behunyta a szemét. Olyan sok mindent szeretett volna mondani, s mégis, fejében mintha kiköltözött volna minden gondolat.

– Rólad.

– Rólam?

– Rólam – lehelte Jihun.

Seungjun karjai közt úgy ringatta Jihunt, akár egy eleven porcelánbabát.

– Rólam – kezdte lágyan –, vagy rólad van most szó?

Kettőnkről, hyung. Mindig kettőnkről van szó.

– Semelyikünkről – pillantott fel Seungjunre a fiú. Kettőnkről. – Felejtsük el.

– Bolond vagy, Kim Jihun.

– Az vagyok – mordult fel válaszként. Az idősebbik elnevette magát. Olyan szép hangja volt; Jihun örökké elhallgatta volna.

– De pont azért szeretlek, Jihun. – Seungjun szorosabbra fűzte karjait a fiú dereka körül. – Veled én is ilyen bolond lennék…

Jihun szíve a torkába csúszott. Hirtelen lehetetlen forróság kúszott fel a hátán – a perzselő melegség lángolva oltotta ki a testébe költözött undok huzatot. Seungjun sosem mondta azelőtt, hogy szereti.

– Szeretsz, hyung?

Seungjun ajkai Jihun fekete fürtjei közé siklottak.

– Hát persze, hogy szeretlek – búgta a fiatalabb sötét hajába. – Már hogy is ne szeretnélek?

– De ne-

– Nem tilthatod meg nekem, Jihun– Ezt az egyet nem.

Jihun mintha egész testében reszketett volna – Seungjun melege fullasztóan ölelte őt körbe.

– Te talán sosem veszed észre, Jihun, de folyton csak elküldesz… Ellöksz magadtól, aztán úgy teszel, mintha szeretnél… Miért menekülsz előlem?

Seungjun olyan volt, akár a menedék.

– Én már annyiszor próbáltam…

– Nem tudom, hyung.

A nappaliból átszivárgó zene tarkára fényezte alattuk a színtelen linóleumot. Jihun fülét úgy bántotta az a rengeteg nevetés–

– Magadnak megtilthatod, hogy szeress, de nekem nem tilthatod meg, hogy szeresselek.

Jihun legszívesebben elsírta volna magát. Seungjun nem érthette, Seungjun sosem értette, Seungjun nem tudta, milyen is ez–

– Én nem tiltom meg, hogy szeress – nézett fel Jihun a másik tiszta szemeibe. Seungjun gyönyörű volt, ahogy arcát angyali fehérre festette a lámpafény. – Én csak… Csak néha… Néha olyan nagyon nehéz…

– Én nem szegem meg az ígéretem – itt leszek veled, amíg csak szükség lesz rám.

Seungjun mégis többet adott, mint Jihun valaha is remélt.

– Nekem ez épp elég, Seungjun – súgta Jihun az idősebbik finom pulóverébe. Seungjun ujjai gyengéd nyugtatással szaladtak végig a hátán, minden sajgó pontra gondoskodva ügyelve; Jihun beleolvadt az érintésbe, s azt kívánta, bárcsak megállna értük a világ...

Seungjun maga volt a menedék.