Ajándékozott: Minseo
Angyalka (író): Noel
Cím: Promise
Cím: Promise
Páros: KaiBaek (Kai x Baekhyun)
Banda: Exo
Műfaj: songfic, életkép
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: trágár beszéd, erotikus tartalomra való
utalás,
Szavak száma: 5303
Leírás: Kim Jongin utcai zenész nyomorult sorsa, Byun
Baekhyun felbukkanása után fényesebbnek tűnik, mint valaha.
Idegesen kopogtattam ujjaimmal az asztal finoman
lecsiszolt lapját. Félresöpörtem a kósza morzsákat, s a kiszórt
cukormaradványokat, melyeknek a kávémban kellett volna landolniuk. Elegánsan
felöltözött lány sétált felém, mosolygó arccal téve le elém a második
koffeinben gazdag főzetet. Remegő kézzel szórtam bele az édesítőt, aminek egy
jókora része mellément. Ismételten kisebb takarításba fogtam.
Az egész testemen különös bizsergés futott végig
minden alkalommal, akárhányszor csilingelni kezdett a bejárat feletti kis
csengő. Szívem hevesen verte mellkasomnak vékony falát, félő volt, hogy
kiszakad belőlem minden. Le kellett nyugtatnom
magam.
Italom kevergetésével vontam el figyelmemet. A tejben
feloldott, s cukortól aromásabbá lett kávé színe hasonlítani kezdett bőrömére.
Forgott, kavargott, majdnem ki is löttyent a heves mozdulatok miatt. Karamellás
árnyalatúvá változott, de az íze kesernyés maradt.
Fejemet a közeli ablaknak döntöttem, s a nagy
csomókban hulló hópelyheket figyeltem. Lélegzetemmel bepárásítottam az üveget,
így már nem láttam ki. Lehunytam szemeimet, fáradtan, erőtlenül gondolva vissza
a múltra, az ő arcát rajzolva le egy képzeletbeli
papírra.
Néha csak becsukom a
szemem,
És elmerülök a gondolataimban, melyek körülötted forognak.
A szokásos arcod látom, mely olyan ismerős.
És elmerülök a gondolataimban, melyek körülötted forognak.
A szokásos arcod látom, mely olyan ismerős.
Az eső halkan simogatta a
járda padkáját, melyen emberek milliói lépkedtek nap, mint nap. Magassarkúk
kopogtak, bőrcipők nyikorogtak, színes conversek bukkantak fel a távolban, a
viselőik pedig rám sem hederítettek. Rám, aki az utcán ült, egy gitárral a kezében,
összezenélve a napi betevőt.
Csapzottan számoltam,
orromból már a takony is folyni kezdett, mire végeztem. Az a nap egészen
hasznosnak bizonyult; valószínűleg megsajnáltak az eső miatt. Vagy a szánalomra
méltó pofám tette, nem tudtam. Igazából nem is érdekelt, elvégre nem számított
a pénz honnan vagy miért jött. Csak jöjjön.
A tokba helyeztem az
akusztikus gitárt, kezembe vettem azt, majd lassú léptekkel elindultam haza.
Közben a szakadásokat figyeltem nadrágomon; eggyel több lett, mint mikor legutóbb
néztem. Közeledett a tél, valahonnét be kellett újítanom egy vastagabb farmert,
és egy bőrdzsekinél tartósabb kabátot.
Sóhajtottam.
- Mekkora kibaszás ez az egész
– túrtam nedves tincseim közé, levágva utamat. Latyakos talajon sétáltam, a
levelek úgy tapadtak rám, mint legyek a szarra, ezzel is jobban bemocskolva az
alapjáraton is piszkos ruháimat.
Mikor a lakótelepre
értem, egy alak ácsorgott a bejárati ajtóm előtt. Jól öltözött volt, gazdagnak
tűnt, egy olyan kifinomult egyednek, aki még részegen sem vetemedik arra, hogy
olyan környékre tévedjen, ahol a hozzám hasonlók éltek. Sőt, olyannak
látszott, aki még a részegséget sem engedte meg magának. Nálam alacsonyabbra nőtt, a vonásai
gyermekiek voltak, de a kabátja árából kijött volna a havi lakbérem is. Nagy
rációt láttam rá, hogy öregebb és tapasztaltabb volt, mint az én szerencsétlen
utcafiú sorsom.
- Segíthetek? – böfögtem oda
neki, mire felém fordította jólfésült fejét. Vonásait gyönyörűnek lehetett
nevezni, a kisugárzása pedig megnyerőnek látszott; biztos voltam benne, hogy
valami üzletembert tisztelhettem benne.
Persze, az úri picsájának
derogált válaszolni.
- Uram! – léptem közelebb. –
Viselkedne az öltözékéhez méltóan?
- Parancsol? – lepődött meg
őszintén, tenorban rezegtetve meg hangszálait. A kezdeti magabiztosságot mintha
a szél fújta volna el.
- Na, megy ez, csak akarni
kell! – mosolyogtam rá gúnyosan, megveregetve karját, miközben diszkréten
arrébb toltam. – Ha már a cica visszahozta a nyelvét, elárulhatná, kit keres
ezen a remek környéken.
- T-tessék? – makogott vissza
ennyit. Mire sikeresen feltörtem a saját lakásomat, és ki bírtam nyitni az
ajtót, még egy kis időt pazaroltam a kölyökképű pasira.
- Nézze, ez nem a Szöuli
Szeretetszolgálat, ahogy az épületek állapotából is kiderül – mutattam körbe –,
ráadásul jósok sem élnek errefelé, tehát személy szerint, nem tudom kiolvasni a
csillagok állásából, hogy mit akar. Szóval mi lenne, ha elmondaná? – Teljes
csend. Mintha a falhoz beszéltem volna. – Talán eltévedt? Az Iphone7-esen
nincsen mobilnet meg térkép, vagy mizu? Esetleg lemerült? Két sarokkal lejjebb
van egy fülke, amit még nem vertek szét, ha akar, ott telefonálhat. Nem érti,
amit mondok, vagy miért nem válaszol?
- De, tökéletesen értem magát –
felelte, s ez volt az első teljes mondat, ami elhagyta vékony ajkait. Egy
pillanatra már azt hittem, valami gazdag apuci értelmi fogyatékos kissráca
elszökött otthonról. Ha még ez is történt
volna, nem én lettem volna az, aki elfurikázza a valagát, az is biztos.
- Nagyszerű. Ebben az esetben
elmondaná, mit akar, kit keres, meg ilyenek.
- Nem szükséges, amúgy is menni
készültem. Elnézést a zavarásért és a kellemetlenségekért! Viszontlátásra! –
hajolt meg mélyen, bocsánatot kérve a különös viselkedéséért, azzal ezer wattos
mosolyt villantott, majd a drága kabátjával együtt elment, mintha ott sem lett
volna.
Amikor beléptem a rumlis,
meglehetősen megviselt lakásba, igyekeztem nem tudomást venni a szánalmas
körülményekről. Helyette az előbb megjelent férfin agyaltam; inkább ő járjon a
fejemben, mint az életem. Így,
hát lefeküdtem a már porosodó matracomra, tekintetemet a vízfoltos plafonra
emeltem, majd becsuktam szemeimet. Kezembe fogtam egy megérinthetetlen ceruzát,
s lerajzoltam az előbbi úriember vonásait, a lehető legtökéletesebben.
Meleg pillantások apró
szemek mögött, angyali mosoly, makulátlan fogak, teljesen szőrtelen arcbőr…
Világosabb barna, kissé
göndör tincsek, elegáns, felsőbbrendű öltözet, gyermeki mentalitás…
Tenor hangszín,
csilingelő, udvarias szavak, nem mellesleg szép alak…
Olyan érzésem volt,
mintha valahol már találkoztam volna vele. Mintha már láttam volna mindezt. Lehetetlen volt. Szöul hatalmas, én pedig messze éltem
a milliomosok negyedétől, ahova valószínűleg ő is tartozott. Nem mentem el
addig koldulni, azért bennem is volt büszkeség, még ha nem is sok.
Még napokkal később sem
tudtam kiverni a gondolataimból a gazdag idegent. Leginkább a napi kajáért
kellett volna aggódnom, és minden percben számolnom kellett volna a
tartalékomat, hogy biztosan elég legyen mindenre. De képtelen voltam
koncentrálni. Csak az a pasi járt a fejemben, és az, hogy mit kereshetett azon
a környéken.
Egy nap újra
találkoztunk, pontosan úgy, ahogy előtte. Ott állt a lakásom előtt, tökéletes
ruhában, annyi különbséggel, hogy akkor tudatosan engem keresett. Én pedig
korántsem voltam annyira segítőkész, mint előtte.
- Jongin! – szólított meg,
mihelyst az ajtóhoz értem. Alig álltam a lábamon, azokban a késői percekben
senkihez sem volt kedvem, pláne egy kotnyeleskedő idegenhez nem.
- Mi az? – morogtam hangosan,
kivéve cigarettámat ajkaim közül. Azt már meg sem kérdeztem, honnan vagy kitől
tudta meg a nevemet. – Mit akar már megint?
- Hozzád jöttem!
- Kurva jó, egyedül nem
találtam volna ki – forgattam meg szemeimet, hátamat nekivetve a mocskos
falnak. Úgy éreztem magam,
mintha gyomorszájon rúgtak volna. –
Mi kellene?
- Te, ami azt illeti – felelte
lágy hangon, a lehető legkisebb éleket is mellőzve.
- Valahogy sejtettem – röhögtem
fel, elhajítva csikkemet, rátaposva a még parázsló végére. – Ez a nap már
úgysem lehet jobb – sóhajtottam. – Hogy akarja?
- Parancsolsz?
- Talán süket? Azt kérdeztem,
hogy akarja; itt, nálam, magánál, esetleg más helyen? Vagy csak egy szopás
kellene?
- Te meg miről beszélsz? –
hátrált rögtön egy lépést, mikor olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy
megérezte az alkohol erős szagát rajtam. – Nem csak utcai zenész vagy?
- Azt hiszi, abból tudnám
fizetni ezt? – mutattam a rozoga épület egyik legsilányabb lakására. – Az csak
arra jó, hogy napközben elüssem az időt, és a kajámat fizessem belőle. A
rezsipénz, a ruháim, a gitárhúrok meg időnként egy-egy párna vagy újabb matrac
nem kerül ide csak egy-két szépen eljátszott Disney dalért.
- Akkor miből tartod fenn magad?
– értetlenkedett, különösen indiszkréten akarva belemászni az életembe. Pedig
csak egy vadidegen volt.
- Mindenből, amiből csak tudom.
Zenélek, kéregetek, építkezéseken melózom, cigit árulok kisiskolásoknak,
boltokban rakodok, és sokszor kurválkodom is. Sok kiéhezett negyvenes-ötvenes
nő van, akik fizetnek értem, nem is keveset. Van mit félretennem, cserébe pedig
néha meg kell dugnom egy-egy vénszatyrot. Nem nagy ár.
- Csak nőknek nyújtasz
szolgáltatásokat? – kérdezte. Egyem a lelkét,
milyen finoman fogalmazott.
- Ha csak nőknek nyújtanék,
megkérdeztem volna, hogy akarsz-e egy szopást? – röhögtem az arcába. – Nagy a
kereslet a cicafiúkra, és a cukros bácsikhoz hasonló krapekok sokszor
betalálnak. Persze mindegyiküknek van valami heppje; szeret ütni, fojtogatni,
leitatni, beöltöztetni… lassan már nagyon meglepni sem tudnak – kuncogtam. –
De, ha nem szopás miatt jött, akkor mit akar tőlem?
- Aish, vicces lesz ezt
elmagyarázni – túrt bele dús tincseibe, melyek frissen mosott állapotban
csapódtak homlokához. – Jongin, szeretnélek eltartani.
- Azta, ez most tényleg egy
cukros bácsi – horkantam fel, teljesen elképedve azon, milyen egyszerűen mondta
ki ezeket a szavakat. Az elején még értelmezni sem tudta, mit beszélek neki,
erre be bírt nyögni ez ilyet. – És hogyhogy rám esett a választás?
- Ez nem olyan egyszerű, mint
hiszed – mosolygott kedvesen, ugyanakkor kicsit feszengve is. – Van egy kisebb
hobbim…
- Az, hogy cukros bácsi?
- Lényegében – hagyta rám a
dolgot, valószínűleg nem ezt akarta hangsúlyozni. – Szeretek fiatal fiúkon
segíteni, ennyi az egész.
- Akkor nem is akar megdugni?
- Nem igazán – rázta meg
határozottan fejét, még végig sem mérve testemet, hogy majd utána utasítson
vissza. – Nem éppen ez a felállás az esetem, viszont itt most nem ez a lényeg.
- Akkor mi a lényeg? – tettem
fel a tízmillió wonos kérdést.
- Annak ellenére, hogy
viszonylag fiatal vagyok, és vannak furcsa szokásaim, ami a cukros bácsiskodást
takarja; rendelkezem rendes állással is. Saját zenei cégem van, ami bandákat és
szóló előadókat egyaránt debütáltat, te pedig alkalmas lennél erre.
- He? – ennyi volt az, amit ki
bírtam nyögni a zavaros monológja után. – Mit akar ezzel mondani?
- Kérlek, tegezz, annyival nem
vagyok öregebb – sóhajtott. – De röviden; az a környék, ahol rendszerint
zenélni szoktál, útba esik a munkahelyem felé menet. Sokszor hallottalak már,
és tehetségesnek tartalak, de sosem volt alkalmam beszélni veled.
- Szóval ezért kerestél meg
néhány napja? – faggattam továbbra is, meg akarva tudni, hogy derítette ki a
címem, és honnan tudta meg a nevem.
- Az csupán a véletlen műve –
rázta határozottan fejét. – Mindig… öhm… ezen a lakótelepen szoktam összeszedni
a nehézsorsú fiatalokat.
- Amúgy háremed van, hogy így
többes számban beszélsz a „pártfogoltjaidról?”
- Félreértesz – mosolyodott el
lágyan, oldalra biccentve kobakját. – Az én protokollom máshogy jár el, mint a
szokásos cukros bácsiké. Én segítek a hozzád hasonló fiatalokon, talpra állítom
őket, szerzek nekik munkát és egy biztos hátteret, majd elengedem a kezüket.
Egyszerre csak egy emberrel foglalkozom.
- Micsoda nemes lélek talált
rám – gúnyolódtam továbbra is, nem véve komolyan az ajánlatot. Nem születtem
naiv kisgyereknek, nem egy tündérmesében éltem, tudtam, hogy addig nem
örülhettem, amíg kézzel fogható bizonyítékom nem volt.
- Szóval, hajlandó vagy hozzám
költözni?
- Kicsit gyors a tempó, nem
gondolod? – nevettem kínosan, elvégre ilyet is ritkán hall az ember. Főleg, ha
olyan, mint én. – Idolt akarsz faragni belőlem?
- Pontosan!
- És mi van, ha nem jön össze?
Akkor mi lesz?
- Másik szakma felé kezdelek
terelgetni, amíg meg nem találod a neked tetszőt, és onnan már mehet minden
tovább – összegezte a kis tervét.
- Te tényleg nem viccelsz –
csóváltam hitetlenül fejemet. Mintha komolyan egy álomba csöppentem volna.
- Honnan tudjam, hogy nem versz
át, és nem akarsz meggyilkolni, vagy valami?
- Őszintén – lépett közelebb,
halkan sóhajtva –, amíg egy ennél jobb helyen vagy, neked nem mindegy?
Megsértődhettem volna, de
utcagyerek voltam, kevés dologgal lehetett megsérteni. És ami igaz, az igaz;
nekem totál nyolc volt, mi lesz velem. A pillanatnyi öröm meg jobb, mint az
örök nyomor, nemde?
- Oké – rántottam vállat. –
Meggyőztél, veled megyek. De előtte áruld el a neved, mert egy vadidegennel
csak nem költözöm össze.
- Byun Baekhyun vagyok –
nyújtotta jobbját. – A cuccaidat majd utánad hozzák, most gyere. Nem messze áll
a kocsim.
Így megkezdődhetett
Kim Jongin, a szerencsétlen zenész története, a cukros bácsi Byun Baekhyunnel.
Az esetlenségem
ellenére, mindegy mi történik, te még mindig szeretsz.
De vajon megérdemlem a szereteted?
De vajon megérdemlem a szereteted?
Ha nem láttam volna annyi
mindent addigi életem során, valószínűleg elkápráztatott volna az újdonsült
sugar daddy-m otthona. Szöul legmenőbb környékére vitt, a legmenőbb fekete
audival, a körzet legmenőbb tetőlakására. Ahogy megpillantottam az ikeával
bebútorozott lakhelyet, átfogalmaztam magamban a „menő” kifejezést. Byun Baekhyun
két perc alatt egy új szintre emelte ezt a kifejezést, ebben biztos voltam.
Próbáltam nem kimutatni,
hogy ahhoz hasonló helyeket csak a magazinokban láttam. Reméltem, nem vette
észre a leesett államat.
- Itt laksz?
- Többnyire igen – rántotta meg
vállait, ahogy leültetett a hófehér bőrkanapéra. Ha nem lettem volna teljesen
elámulva, biztos aggódtam volna azért, hogy összemocskolom a szófáját.
- Többnyire?
- Sokat vagyok a cégnél,
valamikor heteket ott töltök – mosolyodott el. – Építettem magamnak oda egy
külön lakást, ha már a fél életemet a munkámnak szentelem. De igyekszem gyakran
hazajárni.
- Aha – haraptam be ajkaimat,
folyamatosan körbe-körbe tekintve. – Akkor majdnem mindig egyedül leszek?
- Nem – ült le mellém, melegen
mosolyogva, kedvesen csillogó szemekkel. – Ha idolt akarok faragni belőled, nem
tágíthatok mellőled. Plusz szeretnélek jobban megismerni, szóval készülj; nem
fogsz könnyen megszabadulni tőlem – borzolta össze kissé zsíros hajamat, mintha
csak a kisöccse lettem volna.
- Neked van valami komplexusod,
hogy ennyire kedves vagy egy idegennel? – fintorogtam. – Bocs, ha bunkó vagyok,
vagy valami, de nekem furcsa, hogy máris ekkora puszipajtások lettünk.
- Ne törődj vele – kuncogott,
édes hangszínt ütve meg. – Én tényleg csak szeretek segíteni másokon. Sok
bennem a szeretet, vagy valami, nem tudom. Szeretem mellé felfedezni a
tehetségeket is, és neked is akarok egy esélyt adni.
- Mintha valami szent veszett
el volna benned – horkantottam fel, teljesen hitetlenül. Sosem találkoztam még
egy ilyen tiszta lélekkel.
- Ugyan; a közelében sem vagyok
ahhoz, hogy szent legyek.
- Igazán? – húztam fel fél
szemöldökömet, felé fordítva fejemet, hirtelen olyan közel kerülve hozzá, ami
egy doramában könnyedén lehetett volna kínos.
- Ne feszegessük a témát –
csapkodta meg combomat, majd lendületesen felpattant mellőlem, visszavéve a
nemrégen levetett ruháit. – Sajnos, most tényleg magadra kell hagyjalak. Van
még pár elintézetlen dolgom, remélem nem probléma.
- Dehogy – ráztam meg fejemet.
- A szobád a folyosó legvégén
van jobbra, pontosan vele szemben pedig a fürdőszoba. A szekrényben találsz
tiszta ruhákat, pizsamát, meg minden egyéb szükséges holmit. Az ágy át van
húzva, teljesen használatlan, bár nem hiszem, hogy téged az ilyesmi zavarna –
incselkedett kicsit, halvány mosolyt csalva arcomra. – Feküdj le korán, holnap
sok dolgunk lesz, és készülj fel, hogy ki foglak faggatni az életedről.
- Miért? – ráncoltam
homlokomat. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki kíváncsi legyen rám.
- Ahhoz, hogy hivatalos zenész
legyél, meg kell tennem bizonyos lépéseket – mondta, miközben kabátját aggatta
magára. – Orvoshoz kell vigyelek, ki kell, hogy vizsgáljon, meg kell tudnunk,
milyen szervi következményei voltak annak, hogy ki tudja meddig az utcán éltél
– magyarázta. – Amúgy gyönyörű
mosolyod van – meredt rám
hosszasan, nem foglalkozva azzal, mennyire meglepett ezzel a kijelentésével. –
Fogorvoshoz is elviszlek majd.
- Parancsolsz?
- Nem mintha rosszak lennének a
fogaid, sokan azok közül, akik normális körülmények között élnek, nem tartják
ilyen szépen őket, mint te. De mégis, jobb biztosra menni; megnézzük van-e
lyukas fogad, azt betömetjük és kérek majd egy fehérítést is. Ha már idolt
csinálok belőled, akkor legyél tökéletes – kacsintott vigyorogva, azzal kitárta
a bejárati ajtót, s elköszönt. – Aludj jól, reggel találkozunk!
Miután elment, döbbenten
jártam körbe a lakást. Hatalmas volt, mégis egyszerűen ki lehetett igazodni
rajta. A szobám gyönyörűen nézett ki, Baekhyunét meg sem mertem nézni, plusz a
hajléktalanságom ellenére nem voltam tapintatlan. A fürdőtől konkrétan
orgazmust bírtam volna kapni; régen zuhanyoztam már olyan helyen, ami nem volt
penészes, nem omladozott a fala, volt benne melegvíz, és nem kellett a
csótányok és patkányok társaságától félni.
Mindegy egyes pizsama,
amit a szekrényben találtam, a legnemesebb selyemből készült, a tapintása
puhább volt, mint tízezer tollpihe. Az ágyon ötször is elfértem volna, azt
pedig hadd ne kelljen megemlítenem, hogy a frissen mosott ágynemű illatától majdnem
bőgtem. Csupán reménykedni tudtam abban, hogy ha másnap felébredek, nem
szembesülök azzal, hogy mindez mindössze egy álom. Mondjuk, el tudtam képzelni,
hogy tényleg az; egy álom. Elvégre, Baekhyun indokolatlanul volt kedves;
indokolatlan szeretetet kaptam tőle, én, egy egyszerű utcagyerek. Esetlen voltam,
egy igazi szerencsétlen, akit csak sajnálni lehetett, erre egy perc alatt
mindent megkaptam, amire a szívem legmélyén vágytam.
Megérdemeltem ezt
egyáltalán?
Téged, ki mindig vártál,
Téged, ki átölelsz karjaiddal,
Nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.
Téged, ki átölelsz karjaiddal,
Nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.
Az első felvételem napja
is elérkezett. A sok orvos, fogorvos, fodrász, divattervező és zeneszerző
látogatása után végre beléphettem a stúdióba. Már legalább két hónapja
Baekhyunnél éltem, és semmi olyat nem tett vagy kérdezett, amire számítani
lehetett. Nem tartotta be az ígéretét, és nem faggatott az első közös napunkon
az életemről, csak megadott mindent, amit kértem. De nem kérdezett.
A dalom felvételére nem
tudott elkísérni, dolga akadt egy másik – már híresebb – idoljával, így vele
kellett foglalkoznia. Nem mintha bántott volna, csak… furcsa volt megint
egyedül helyt állni. Nem állítom azt, hogy nem sikerült, mert a producerek
szerint remekül teljesítettem, és felülmúltam az elvárásaikat. Reméltem is,
hogy nem égetem be magamat, elsősorban meg Baekhyunt nem. Rohadt kínos lett
volna, ha én, a főnök felfedezettje csalódást okoz mindenkinek.
Mikor kiléptem a
helyiségből, rátérve a hosszú folyosóra, egy kedves mosollyal találtam szembe
magam. Tökéletesen volt felöltözve, kezeiben kávé pihent, pillantásaiban
kíváncsiság csücsült.
- Hogy ment? – kérdezte,
miközben átadta az italt.
- Jól – bólintottam. – Hogyhogy
itt vagy? Nincs dolgod?
- Volt, de már elintéztem.
Megvártalak, gondoltam mehetnénk együtt haza.
- Régóta vagy itt? – vontam
össze szemöldökömet.
- Körülbelül tíz perce –
saccolta be az időt.
- Miért nem jöttél be?
Meghallgathattad volna a demo-t.
- Majd meghallgatom a
végeredményt – karolta át, úgy vezetve el a stúdió elől. A szívem ettől
hatalmasat dobbant. – Különben is; biztos vagyok benne, hogy nagyszerű voltál,
és abban is, hogy a jövő nagy slágerét énekelted fel.
- Csak tudnám, miért fűzöl
hozzám ekkora reményeket – forgattam meg szemeimet, kényelmesen sétálva vele a
lift felé.
- Hiszek a tehetségedben. Ha
már te nem, nekem mindenképpen kell – nevetett fel hangosan. – Meg láttalak már
gitárral a kezedben, olyankor elkápráztatsz mindenkit.
- Most a régi utcazenész
„múltamra” célzol? Mert ha igen, akkor azt pont mindenki leszarta.
- Ez nem igaz – ellenkezett,
ahogy beléptünk a liftbe, s ő megnyomta a földszint gombját. – Én például
egyáltalán nem szartam le.
- Te, már meg ne haragudj, csak egy ember vagy. Akármennyire is számítasz
gazdag és befolyásos személynek, egyedül vagy, és nem lehet mindenkinek
nevezni.
- Ez igaz – adta be derekát. –
De engem mindig lenyűgözöl a hangoddal – ismét kihagyott egy
ütemet a szívem. – Sokakkal ellentétben, te valódi vagy: látszik rajtad, hogy a gitárod a
mindened, azzal nőttél fel, és a véredben van az éneklés. Mindig, amikor
megláttalak a padkán ülve, elvarázsolva bámultalak, persze te ezt sosem vetted
észre; mindig annyira belefeledkeztél a zenébe.
Olyan aranyos volt, ahogy
teljesen izgalomba jött az emlékektől. Nem akartam elkeseríteni azzal, hogy
szétrombolom az illúzióját.
Nem azért zenéltem, mert
annyira szerettem volna; meg kellett élnem valamiből.
Nem azért feledkeztem
bele a hangszerembe, hogy átadjam magam az érzésnek; valamikor annyira fáradt
voltam, hogy azt sem tudtam, éppen hol vagyok.
Nem a gitár a mindenem és
nem is azzal nőttem fel; csupán az egyetlen emlékem apámról.
Nincs a véremben az
éneklés; ez mindössze szerencse.
És nem igaz, hogy nem
vettem észre; egyszerűen nem akartam tudomást venni róla. De amikor napokig nem
láttam, ideges lettem, izgatott, hogy vajon mi történhetett vele, hogy miért
nem jött. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a munkája vagy a hobbija.
Lehet, sokszor éppen valami fiúval volt, amikor zenéltem. És minden alkalommal,
amikor erre gondoltam, dühös lettem.
Hirtelen felindulásból
megnyomtam a lift leállításáért felelős gombot. Az idősebb férfi értetlenül
meredt rám, majd teljesen lefagyott, amint egész testét a falnak préseltem,
ajkaimat pedig az övéire nyomtam. Csókja pont olyan volt, mint ő maga: édes és
bódító. Ahogy selymes tincseibe túrtam, elmélyítve a vad nyelvjátékot,
megéreztem lábaim között ágaskodni kezdő férfiasságomat. Ezt pedig Baekhyun is
észrevette.
Nem kellett volna.
Nem kellett volna ott
helyben letépnem róla az összes ruhát. Nem kellett volna hagynom, hogy
kényeztessen. Nem kellett volna élveznem. Nem kellett volna elővigyázatosságok
nélkül, a liftben magamévá tennem.
Annyi mindent nem úgy kellett
volna megtennem. Viszont képtelen voltam ellenállni neki. Túl aranyos, túl
lelkes, de mindenekelőtt túlon-túl nagylelkű volt velem szemben. Fogta a kezem,
egyenesbe állította az életem, várt rám, bíztatott, teljes vállszélességgel
támogatott mindenben. Sosem akartam mindezt
elfeledni, és boldoggá akartam őt tenni, bármi áron.
Bár sok idő telt el, van
egy szó,
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.
Megszólalt az ajtó fölött eddig csendben lógó csengő,
mire odakaptam pillantásomat. Gyönyörű alakú, öt évet öregedő férfi lépett a
helyiségbe, hosszú szövetkabátján fehér, már olvadozó hópelyhek pihentek,
akárcsak sötétedő hajában. A vonásai, a gesztusai, az egyszerű, mindennapinak
számító mozdulatai mit sem változtak. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt az:
Byun Baekhyun. A férfi, aki megmentette az életemet.
Hamar eljártak felettünk a hónapok, és meglehet, hogy
egy kis időre elfelejtettük egymást. Viszont amikor megpillantottam, úgy
festett, mintha először láttam volna. A megmagyarázhatatlan vonzereje semmit
sem fakult, tündöklő szépségéről nem is beszélve. Ugyanolyan tökéletes volt,
mint öt évvel előtte.
Tekintetével engem keresett, s mikor megtalált, tudtam,
hogy a szívem megállt egy másodpercre. Az utolsó találkozásunk óta eltelt több
hét, hónap és év, a kimondatlan szavaim mégis ugyanúgy ott pihentek a nyelvem
hegyén, várva, hogy kirepülhessenek fészkükből.
Azon a decemberi délutánon pedig végleg meg akartam
szabadulni tőlük.
„Sajnálom,
szeretlek"
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.
Baekhyun ágyában
feküdtem, a hivatalos debütálásom után fél évvel. Papírok milliói vettek körbe,
alattuk pedig életem egyetlen cukros bácsija aludta az igazak álmát. Szombat
reggel volt, meglehetősen korán; egy újabb dalt írtam.
- Máris fent vagy? – morogta
halkan, miközben felém fordította testét. Álmos szemekkel pislogott fel rám,
percekkel előtte ébredhetett.
- Ihletem van – mosolyodtam el,
egymás után rakva a következő szerzeményemben lévő szavakat, egy idő után már
csak reménykedve abban, hogy rímelni fognak.
- Daesan hyung örülni fog neked
– ült fel mosolyogva, megdörzsölve félig csukott szemeit. – Megnézhetem? –
vette kezébe a legelső lapot, amire elkezdtem a végtelennek tűnő számot.
- Csak tessék – legyintettem,
elvégre ha valaki, akkor ő mindenképpen beleolvashatott.
- Azta, szóhoz sem jutok! –
nevetett fel elégedetten, néhány percnyi csend után. – Nem is tudtam, hogy az
én Jonginom ilyen művészi is tud lenni.
- Vannak még titkaim előtted –
kacagtam magamban, fejemet el sem emelve a papírtól: csak úgy ömlött belőlem a
mondanivaló.
- Amúgy kiről szól a dal?
- Hát rólad – hajoltam közelebb
hozzá, apró csókot lopva tőle.
- Ne mondj ilyeneket, a végén
még zavarba jövök!
- Sajnálom, ez az igazság –
motyogtam nyakába, amit kóstolgatni kezdtem. – Te vagy a múzsám.
- A menedzsered és a cég
alapítója vagyok, nem pedig múzsa!
- Bocsánat hyung, ezentúl
ezt a címet is viselned kell! – nevettem, újabb s újabb puszikat hintve puha bőrére,
élvezve, ahogy pironkodott tőlem.
- Nem fognak rád unni a
rajongóid, ha állandóan rólam énekelsz? – tréfálkozott.
- Csak bízz bennem, ahogy
eddig. A rajongóim engem szeretnek, és imádják a rólad szóló dalaimat. Egy
darabig még nem akarok másról énekelni. Csak veled akarok,
lenni.
- És velem is maradsz?
- Igen – bólintottam.
- Ígéred?
- Ígérem.
Igazából, sosem akartam
másról énekelni, csak róla. Fogni akartam a kezét, magam mellett tartani,
odaadni neki az életemet, amit szebbé tett. Ez volt a vágyam, nem a zene vagy a
hírnév. Byun Baekhyunt akartam.
Szeretnélek megvédeni,
örökké.
Teltek a hetek és a
hónapok, én pedig hagytam, hogy a boldogság úrrá legyen rajtam. Engedtem, hogy
szétáradjon bennem, hogy túlcsorduljon, mígnem a legvégén értékét vesztette.
Az egyik nyáron
Baekhyunnek el kellett utaznia Kínába, majdnem három hétre. Nem mehettem vele,
nem akartam zavarni. Nélküle viszont rendesen dolgozni sem tudtam, ezért
szabadságot vettem ki. Elrejtőztem a nyilvánosság elől, megpróbálva kiélvezni a
nyugalmat, amit akaratlanul kaptam.
A régi otthonomhoz
vezetett az egyik utam, valamelyik esős szombaton. A lakótelep mit sem
változott, az ott élők szinte ugyanazok maradtak. Úgy üdvözöltek, mintha egy
régen látott családtag tért volna vissza hozzájuk; gratuláltak a sikerhez,
semmi irigység nem volt bennük.
Mintha hazataláltam
volna.
Elcsábultam. Az elmém
megborult, teljesen elsötétült. Menekülni vágytam; elmenekülni a kényelem, a
boldogság, a siker elől. Szünetet akartam, csapdát, valami bonyodalmat.
Elmentem a szerelmem
elől. Se szó, se beszéd, leléptem. Elhagytam őt, bármiféle magyarázat nélkül.
Időt akartam.
„A dolgok jobbra
fordulnak, vagy elfeledjük őket az idő múlásával."
Talán ezek a vigasztaló szavak neked nem elegendőek,
Ettől ismét szörnyen érzem magam.
Na hagyj el, szeretnélek magamhoz ölelni!
Tudom, hogy nehéz továbbra is bízni bennem, hiszen az ígéret már megtört egyszer.
De ennek ellenére, szeretném örökre megosztani veled az életem, az összes lélegzetvételem.
Bár mindig olyan boldogok lehetnénk, mint a kezdetekkor.
Talán ezek a vigasztaló szavak neked nem elegendőek,
Ettől ismét szörnyen érzem magam.
Na hagyj el, szeretnélek magamhoz ölelni!
Tudom, hogy nehéz továbbra is bízni bennem, hiszen az ígéret már megtört egyszer.
De ennek ellenére, szeretném örökre megosztani veled az életem, az összes lélegzetvételem.
Bár mindig olyan boldogok lehetnénk, mint a kezdetekkor.
Kimérten ült le velem szembe, örömnek a leghalványabb
jelét sem mutatta. Megértettem haragját, elvégre én hagytam el őt, nem
fordítva. Bűnbánónak kellett volna látszanom, és mélyen magamban az is voltam;
de eltelt öt év, és újra találkozhattam vele. Majdnem kiugrottam a bőrömből,
annyira boldog voltam.
- Miért hívtál? – kérdezte ridegen.
Fordult a kocka. Az elején én voltam ilyen;
távolságtartó és elutasító – csak éppen jogtalanul. Ő okkal volt mérges, még
ennyi idő eltelte után is.
Az arca nem változott. A kisugárzása nem változott. A
hangja nem változott. A helyzet kivételével minden maradt a régiben. Én is, és
ő is.
„Köszönöm, sajnálom,
szeretlek."
Még ha mindenem oda is adom neked,
Az sem lesz elég. (Hogy viszonozzam, amit értem tettél.)
Egész életem odaadom, hogy megvédjelek.
Igen, csak kövess engem.
Még ha mindenem oda is adom neked,
Az sem lesz elég. (Hogy viszonozzam, amit értem tettél.)
Egész életem odaadom, hogy megvédjelek.
Igen, csak kövess engem.
Az elején a telefonom
megállás nélkül csengett. A képernyőn az ő neve villogott, mellé pedig a
tökéletes fényképe társult. Sosem vettem fel. Tudtam, hogy halálra aggódta
magát értem, és tudtam, hogy ennél nagyobb fájdalmat sosem okozhattam volna
neki. Mégis… nem bírtam volna elviselni a hangját. Valamiért, nem.
A hírnevemet is rendeznem
kellett. Idolként az ember nem tűnhet el minden szó nélkül az egyik pillanatról
a másikra. Így hát írtam egy levelet Baekhyun cégének, miszerint
felfüggesztetem a szerződésemet, és visszavonulok. Leadták a tévében, a
közösségi oldalakon, az újságokban, miszerint Kim Jongin egy éves sikeres
karrier után kilép a szakmából.
A hozzá írt dalomat nem
fejeztem be.
Megtehettem volna, hogy
telefonálok, és elmondok mindent Baekhyunnek, akinek az egészet köszönhettem.
De nem tettem meg.
Már bánom.
Te, ki mindig rám
vártál,
Emeld fel a fejed, lásd milyen hálás vagyok,
Soha nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz, ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.
Emeld fel a fejed, lásd milyen hálás vagyok,
Soha nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz, ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.
Hosszú percekig figyeltük a másikat némán; illetve ő
engem. Várt a válaszomra, amely nem jött ki ajkaimon. Próbáltam a szemébe
nézve, ezúttal őszintén szólni, de ez nehezebb feladatnak tűnt, mint előtte
hittem.
- Beszélnem kell veled – nyögtem ki végül, sikeresen a
gyönyörű, barna íriszekbe pillantva, melyek gúnyban úsztak.
- Öt év után eszedbe jutottam?
- Öt éve ki sem mozdultál a fejemből.
Csendben maradt. Nem tűnt úgy, mint akit meghatotta
volna ez a néhány szó; elvégre nem méltatott azonnali válaszra.
- Igazi hálátlan paraszt lennél, ha el mernéd felejteni
azt, aki kiemelt a szarból.
Ezt a Byun Baekhyunt
sem láttam gyakran, az is biztos volt.
Talán szörnyen nehéz
lesz, de ismét színpadra fogok állni,
Még egyszer összeszedem a bátorságom, és képes leszek rá.
Érted, ki mindig rám vártál.
Még egyszer összeszedem a bátorságom, és képes leszek rá.
Érted, ki mindig rám vártál.
Két év szünet után
visszatértem a zeneiparba. Elegendő időm volt átgondolni az életemet és azt, hogy
mit is akarok pontosan. Elegem lett az alkalmi munkákból, hiányozni kezdtek a
fellépések, az interjúk és az állandó nyüzsgés. Ráébredtem, hogy tényleg ezt
akarom csinálni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy az új lehetőségeimmel
karöltve elér a hangom Hozzá.
Egy másik cég szárnyai
alatt, új néven, új külsővel léptem megint színpadra. A régi közönség megvolt,
az új pedig felpezsdített; visszanyertem egy darabot, azt, ami igazán
hiányzott.
Egy fontosabbat viszont
sosem kaptam meg újra.
Akkoriban folytatni
kezdtem egy régi dalomat…
Magamhoz foglak ölelni,
szorosan tartom majd a kezed.
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.
Hatalmasat sóhajtottam, néhány másodperc alatt
próbálva összerakni öt év kihagyott monológját.
- Gondolom még haragszol – haraptam be alsóajkam, nem túl
jól kezdve a beszélgetést.
- Huh – horkantott fel cinikusan. – Ha azért kerestél fel,
hogy megkérdezd, haragszom-e még, amiért szó nélkül leléptél, akkor ostobább
vagy, mint azt hittem.
- Nem tudom, hogy kellene kezdenem…
- Hogy hogyan? – húzta fel szemöldökét, provokatív
arcmimikával ajándékozva meg. – Mondjuk kibökhetnéd, azon a bizonyos nyáron,
miért szívódtál fel! Elmondhatnád, miért nem válaszoltál a hívásaimra!
Megmagyarázhatnád, miért derogált velem megbeszélned a felmondásodat, és miért
egy kibaszott levélben írtad meg, az ügyvédeknek! Nem is nekem… az ügyvédeknek.
Hitetlen szavai mögött megbántottság pihent. Látszott
minden egy gesztusán az örökké benne nyugodó fájdalom.
Csupán ezt akartam meggátolni. Ennek akartam véget
vetni.
Azok a vidám napok,
Mikor veled ünnepeltem a születésnapom a színpadon,
Egy apró szavad képes volt felvidítani,
Mikor veled ünnepeltem a születésnapom a színpadon,
Egy apró szavad képes volt felvidítani,
Hajamba túrtam, megtartva a némaságot. Muszáj volt
végre férfiként viselkednem; ha valaki, akkor ő igazán megérdemelt legalább
ennyit. Ha már többet nem tudtam adni.
- Először is köszönöm, hogy karácsonykor hajlandó voltál
velem találkozni, azok után, ahogy bántam veled – meglehetősen magabiztosan és
diplomatikusan indítottam. – A kérdéseidre, bármennyire is szeretnék, nem tudok
egyenes választ adni.
- Hogy érted, hogy nem tudsz? – szakított félbe, rejtegetve
az indulatokat hangjában. – Mi olyan nehéz abban, hogy elmondd a történteket?
- Mert még magam sem tudom, hogy mi történt – pillantottam
kétségbeesetten értetlen szemeibe. – Nem tudom normális, emberi szavakkal
megfogalmazni, mit miért tettem. Úgy éreztem, időre van szükségem, hogy az az
élet, amit te teremtettél, nem nekem való. Az, hogy miért nem szóltam, hogy
miért nem beszéltem meg veled előtte… megmagyarázhatatlan, még számomra is.
Ígérem, ígérem,
Mikor te szíved kínozza majd fájdalom,
Én biztosan ott leszek, és magamhoz ölellek.
Mikor te szíved kínozza majd fájdalom,
Én biztosan ott leszek, és magamhoz ölellek.
Éreztem, hogy azokban a percekben jobban
megsértettem, mint valaha. Nagyobb csalódást okoztam, mint amekkora várható
volt tőlem. Láttam, hogy mérges volt. Láttam, hogy legszívesebben elsírta volna
magát. Öt tanácstalanságban fuldokló év után sem kapott a kérdéseire azokat
kielégítő feleletet. Mi ez, ha nem a világ legnagyobb kibaszása?
- Mielőtt elmennél – suttogtam fáradtan –, el szeretném
mondani, mennyire hálás vagyok, amiért segítettél egy huszonéves utcazenészen,
és egyenesbe hoztad az elfuserált életét. Szóval köszönöm, sajnálom, és –
nyeltem egyet, bátortalanul megérintve az asztalon árválkodó kezét – szeretlek
Bár sok idő telt el, van
egy szó,
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.
Döbbenet volt az egyedüli reakció, amit vallomásom
kiváltott belőle, nem több. Nem húzta el a kezét, nem fakadt ki, nem ordibált
velem, csak bámult meredten.
- Te – nyalta meg gyorsan ajkait, ahogy egy különös grimasz
végigfutott arcán –, szeretsz…?
- Igen – bólintottam, mert valljuk be, ez a viselkedésemből
nem volt egyértelmű.
- Én… – nevetett fel kínosan. – Mindvégig azt hittem, csak
kihasználtál.
- Tévedés – ellenkeztem, a lehető legcsendesebb módon. –
Akkor használtalak volna ki, ha alkalomadtán átszerződök egy másik céghez.
- De ezt tetted – értetlenkedett, fájdalmas kacagások
közepette.
- Két év kihagyással – ismertem el a vádjainak egy részét, tovább
cirógatva kézfejét. – Lássuk be, nem mehettem vissza hozzád, azok után, amit
tettem.
- Ez igaz, viszont… amíg együtt voltunk, sosem mondtad,
hogy szeretsz.
- Valóban – mosolyodtam el keserűen, visszaemlékezve a
múltbéli hibáimra. – Tényleg nem mondtam – nehezemre esett elfojtani a
könnyeimet, elrejtve előle a gyengeségemet. – Akkoriban nagyon sok mindent nem
mondtam. Rengeteg dolgot eltitkoltam előled, amik az összes baklövésemet
okozták. És nem akartam úgy lezárni a kapcsolatunkat, és talán örökre búcsút
mondani neked, hogy ne mondjam ki hangosan: több mint hat éve szerelmes vagyok
beléd.
- Még mindig?
- Még mindig.
„Sajnálom és
szeretlek"
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha örökké együtt tudunk maradni,
Neked fogom adni önmagam.
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha örökké együtt tudunk maradni,
Neked fogom adni önmagam.
Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó, megfagyasztva
az utakat, játékra és nevetésre kényszerítve a gyerekeket. Szenteste
közeledett, még néhány óra volt hátra a keresztény ünnepig. Én, Kim Jongin, a
híres énekes pedig a régi menedzseremmel, cukros bácsimmal és szeretőmmel, Byun
Baekhyunnel ültem egy csendes, eldugott kávézóban. Bár az arcom minden második
plakáton ott virított, azokban a rövid momentumokban nyomtalanul eltűnhettem, mint
az a bizonyos szürke szamár a ködben. Életemben először örültem, hogy nem
vettek tudomást a létezésemről.
- Emlékszel arra a dalra, amit még rólad írtam? – kérdeztem
bizonytalanul, reménykedve, hogy semmilyen negatív következménye nem lesz a
témaváltásnak.
- Amit sosem fejeztél be? – pillantott fel az asztaltól.
- Igen.
- Emlékszem rá – bólintott, elhúzva kezét tőlem. – Mi van
vele?
- Befejeztem – mosolyodtam el, mire ő is megmutatta régen
látott ajkainak felfelé görbülését.
- Tudom.
- Hallottad? – kíváncsiskodtam meglepetten.
- Szégyellem bevallani, de a legtöbbet lejátszott dalok
között is legelső a telefonomon.
Szavaira hangosan felkacagtam. Ennél szebb karácsonyi
ajándékot nem is kaphattam volna azon a zord szombaton.
- Semmit sem változott a humorod – csóváltam fejemet,
hagyva, hogy a hirtelen melegség szétáradjon testemben.
- Tudod, mit nem értek? – hagyta figyelmen kívül
megjegyzésemet. – Több mint egy évig éltél nálam, és elég sokáig együtt
voltunk, arról nem is beszélve, hogy nem szokványos módon ismerkedtünk meg.
- És? – vártam a folytatását az eszmefuttatásnak.
- És a mai napig nem tudom, hogy kerültél az utcára.
Elmosolyodtam.
- Elmesélem a legközelebbi találkozásunkkor – ajánlottam
fel az év legnagyobb kompromisszumát. Muszáj volt újralátnom; egy alkalom nekem
nem volt elég.
- Tényleg elmondod, ha beleegyezek a következő randiba? –
incselkedett, gúnyosan ejtve ki az utolsó szót.
- Tényleg elmondom.
- Megígéred?
- Megígérem.
Először is, szeretném tisztázni, hogy nem nekem íródott, csak szeretnék véleményt mondani róla, ha lehet és nem baj ^^
VálaszTörlésKezdjük ott, hogy a cím és a songfic párosítás megsúgta nekem, hogy itt bizony a srácok Promise című daláról lesz szó, és próbáltam magam lelkiekben felkészíteni, hogy ne sírjam végig. Ez az elején több-kevesebb sikerrel ment is, de a végén, ahogy jött "az" a része a dalnak, és a történet szomorú átmenete, egyszerűen megtörtem. Kemény jelentése van számomra ennek a dalnak, és ahogy te felépítettél rá egy történetet. Csodát kevertél a csodával és egy gyönyörűséggel kápráztattál el minket. Minden elismerésem a tiéd, emelem kalapom és fejet hajtok előtted. Be kell hogy valljam, sok fanfictionon szoktam sírni, hol felindulásból, hol azért, mert éppen magam alatt vagyok és az angst műfaj kihozza belőlem. De ez most tényleg megérintett, úgy istenigazából és szeretném megköszönni, hogy megírtad ezt a... Szavakkal nem tudom kifejezni, de tényleg nagyon gyönyörű lett. Szóval köszönöm szépen, hogy megírtad, megosztottad velünk és lehetőséget adtál arra, hogy elolvassuk. Ha az egész projekt végén felfeded magad, és nem gond, akkor megkeresnélek majd, a blogoddal együtt, ha van, és szétnéznék ott egy kicsit, mert biztos vagyok benne, hogy az is tele van még ilyen csodákkal :'3
Boldog Karácsonyt és Újévet ♥
Szia kedves Angyalkám! ^^
VálaszTörlésNos, nem igazán találom még a szavakat, mert amikor leírtam az ötletemet, hogy milyen témájú írományt szeretnék olvasni, álmomvan sem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű lesz és végigbőgöm az egészet.
Tudod (nyilván nem hehe), hogy a KaiBaek páros naaaagyon közel áll a szívemhez és ezzel a ficcel teljesen bebiztosítottad ott a helyüket. Komolyan nem tudok mit mondani, mert most eléggé magam alatt (vagy fölött, nem tudom) vagyok, de azért megpróbálok összehozni egy normális kommentet.
Szóval először is nagyon-nagyon tetszik a szókincsed és ahogy bánsz a szavakkal, komolyan az ilyet tanítani kéne. Aztán az is nagyon elvarázsolt, hogy a dalszöveg részleteknek pontosan ott volt jó a helye, ahol volt és nem tudom, ezt hogyan csináltad, de minden úgy volt tökéletes, ahogy volt. (Igen tudom, nagyon szakszerű vagyok, de ne haragudj, annyira extázisban érzem magam. ._.)
Igazából írhatnék egész regényeket, de az én szókincsem... Hát kilométerekkel lejjebb van és nem is nagyon tudom összerakni a mondataimat, de remélem, ebből kicsit leesett, hogy IMÁDTAM és nagyon örülök, hogy (bárki is vagy) te írtál nekem, mert öröm volt olvasni. ^^
Ja és nem szabadulsz meg tőlem, mert ha megtudom majd, ki vagy, szentté is avatlak mindjárt hehe. :D
Szóval nagyon köszönöm és sok sikert a továbbiakban is! ❤
Kellemes ünnepeket!