[fic30] Matoki Chibi számára || Hagyjuk itt Hanbint!

Ajándékozott: Matoki Chibi

Angyalka (író): Hagu

Cím: Hagyjuk itt Hanbint!

Páros: Jinhwan&Junhoe

Műfaj: romantikus

Korhatár: -

Leírás: "- Jaj, Jun (...) Veled szeretnék randizni, de annyira furán jönne ki, mert eddig barátok voltunk, meg gondolom most is azok vagyunk, mert nem mondtunk semmit, és kínos ez a helyzet…"

 Megint arra riadtam fel, hogy Jinhwant bámultam. Óráknak tűnő perceken keresztül néztem minden egyes porcikáját, vizsgáltam gyönyörű arcát. Kezdtem kétségbe esni, mert akkortájt - karácsony fele járt az idő, mindenki teljesen meg volt őrülve az ünnep miatt, egyedül én maradtam meg normálisnak, mint a legtöbb hasonló esetben - egyre gyakrabban kaptam magam rajta. Tényleg tanórákon keresztül varázsolt el a törpe külseje, teljesen belehabarodtam a srácba.

Ez nem lenne akkora baj, hisz a mai társadalom egyre elfogadóbb volt - bár Szöulban nem annyira -, de egy probléma mégis volt. A legjobb barátomnak vallotta magát, és ezt nekem is be kellett vállalnom. És emiatt nem csak a kinézete ejtett rabul… hanem a személyisége is. Minden pillanatban csodálnom kellett, hogy hiába szólt vissza mindig, és volt kicsit szemtelen, mindig a bajban lévő segítségére sietett, és nála jótékonyabb embert nem ismertem.

Hiába kellett megjátszanom, hogy csak barátként tekintek rá…  a szívem egyre inkább megnehezítette a helyzetet.

- Jun! - csapott az asztalomra az emlegetett fiú. Ijedten kaptam fel a fejem a padról, ahova korábbi szenvedésembe helyeztem.

- Ne hívj így - szűkítettem össze a szemem. Hiába próbáltam megragadni minden alkalmat, hogy én is elvarázsoljam őt, valahogy mégis bennragadtam a hűvös, macsó szerepben.

- Nem érdekel - nyújtotta rám incselkedve a nyelvét. Ha tudná, hogy ilyenkor miket művelt velem… a testem mindig teljesen felforrósodott, és a szívem eszeveszett tempóban kezdett verni. Gyilkos a srác. - Mindegy, az van, hogy nyílt egy új pizzázó a szomszédban…

Kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd mindentudóan, de beleegyezően sóhajtottam. - Majd fizetek neked, persze - mások ezt úgy nevezhették, hogy kihasznált, de egyszerűen nem bírtam ellenállni a bociszemeinek. Plusz, ha lebiggyesztette volna azokat a meggypiros ajkait, biztos nem bírtam volna ki, hogy belé ne harapjak.

- Köszönöm, Junie! - kiáltott fel boldogan, de én csak egy szemforgatással válaszoltam. A becenevet már nem is volt erőm lereagálni.

Iskola után az épület előtt várakoztam, mert a törpének még el kellett ugrania a tanáriba néhány papírért. Elég komolyan vette a továbbtanulást, ezért gyakran a bulikról is elmaradt a tanulás miatt. Vele ellenben, nekem fogalmam sem volt, hogy mit fogok magammal kezdeni érettségi után.

Vagyis ez nem teljesen volt igaz… egyetlen tervem volt, hogy együtt legyek Jinhwannal, de sajnos, ez csak egy álom maradt.

- Jun! - boldogan kaptam a fejem a kijárat felé, amikor meghallottam a kiáltását, de azonnal leolvadt a mosolyom, mikor megláttam, hogy kivel jön. - Remélem nem gond, hogy Hanbin is velünk jön - mosolygott rám bocsánatkérően. Nem mondhattam neki, hogy úgy érzem, abban a pillanatban tépték ki a szívem a helyéről, de csak azért, hogy egy csomót kössenek rá, aztán visszabasszák a helyére… ezért csak erőtlenül elmosolyodtam.

- Nem, dehogy.

- Nyugi, neki nem kell fizetned - a vállamba kapaszkodva nevetett föl rám, nekem pedig újból őrült ritmusba kezdett a szívem. Ahogy felfelé bámult rám, csak az járt a fejemben, hogy meg akarom csókolni, a karjaimba zárni, és soha többé el nem engedni… de a pillanat nem tartott sokáig, a mellettünk lévő Hanbin felköhögött, és szertefoszlott a közöttünk kialakuló légkör.

- Juj, Binie - és ennél a pillanatnál, már nem is foglalkoztam arról, hogy mit mond, teljesen érdektelen volt számomra a matek, és a fizika. Ha figyelni próbáltam volna, akkor se értettem volna túl sokat…

Magányosan kullogtam a nevetgélő párocska mögött, mintha én lettem volna a harmadik kerék - tényleg én voltam -, pedig úgy képzeltem el az egészet, hogy ez lesz a mi romantikus esténk, nem pedig gyertyatartóként kell közreműködnöm. Minden pillanatban összeütődtek a fogaim, mert folyamatosan rázott a hideg. Hiába fűtött a szerelem, senki sem viszonozta, így az időjárás viszontagságai sem kerültek el. Ahogy kifújtam a levegőt, fehér pára hagyta el az ajkaimat, ami a régi, bagós énemre emlékeztetett.

- Junhoe - fordult hátra Jinhwan. Teljesen elmerültem a gondolataimat, ezért majd’ eltaroltam a törpét. Épp csak a derekához kaptam, hogy ne essen hátra, de így is nagyon közel volt hozzá a föld. Erősen szorítottam magához a vékonyka testét, tökéletesen hallottam a szíve dörömbölését. Az én szervem is hasonló sebességben kezdett ketyegni, el kellett tolnom magamtól, hogy ne legyen tisztában mindennel. Csak egy picit engedtem a szorításomon, hogy lássam az arcát, ami rémületet, sőt megilletődöttséget tükrözött.

- Bocsánat - simítottam végig a kipirult arcán. Hátráltam egy lépést, és ő is végre függőlegesbe tudott állni. Zavartan távolodtam még el tőle két lépést, mert a kapcsolatunkhoz képest, még mindig túl közel álltunk egymáshoz.

- S-semmi gond - paskolgatta a vörös arcát. Még mindig zavarban volt, és ez valamiért boldoggá tett. - Az a lényeg - szedte végre össze magát -, hogy itt vagyunk.

Tényleg megérkeztünk. A kis pizzázó valószínűleg egy családi vállalkozás volt, és a karácsonyra tekintettel, már fel volt díszítve. Nagyon hangulatos volt, mint a tipikus amerikai filmekben a mikulás - van ilyen (?) - vendéglője, piros, zöld és fehér színekben díszelgett. Hanbin már bement, és a kirakaton keresztül integetett nekünk a bárgyú vigyorával. Tőlem csak egy erőtlen grimaszraa futotta, de Jinhwan a karjaival kalimpálva futott be az étterembe.

Egyre kevesebb kedvem volt az egész délutánhoz, de mégis követtem, hiszen végre vele lehettem. és emiatt az sem zavart annyira, hogy az évfolyamtársam is velünk volt.

- Mit szeretnétek rendelni? - kérdeztem, miután leterítettem a kabátom a szék háttámlájára, és helyet foglaltam.

- Mi ez a többesszám? - kérdezte a barna hajú.

- Rád nem vonatkozik, bármennyire is szeretnéd - szűkítettem össze a szemem.

Megkaptuk a pincérlánytól az étlapokat, aki pluszban még illegette is magát, de hármunk közül, ezt csak Hanbin értékelte. Én csak - szokásosan - megforgattam a szemem, és a kiosztott menüben merültem el. Minden tipikus pizza fajta fel volt sorolva, és már akkor tudtam, hogy négysajtosat fogok kérni. Méghozzá extra feltéttel. Lehet, hogy unalmas ember voltam, de ezt büszkén felvállaltam, és még rá is kontráztam.

- Választottatok már? - néztem föl. A kellemetlen személy teljesen el volt merülve Jinhwan (!) étlapjában, mikor a sajátja előtte volt kinyitva. A szöszi észre sem vette, de Hanbin teljesen belemászott a másik képébe, és - bár nem láttam, de biztos vagyok benne - a combját taperolta végig. - Ezek szerint nem - motyogtam magam elé. Láthatólag észre se vettek, mintha teljesen eltűntem volna. Lassan kitüremkedett a nyakamon egy ér, és vészes lüktetésbe kezdett.

- Jinhwan, beszélhetnénk? - kérdeztem. Kezdenem kellett valamit a helyzettel, mielőtt még felrobbanok.

- Persze, persze - legyintett, majd debilen összenevetett a mellette ülővel.

Itt pattant el bennem valami. Talán épp az az ér a nyakamon, mert meleg dolog csordogált végig a tarkómon.

Felpattantam a helyemről, a szék csörömpölve dőlt fel mögöttem, mire természetesen mindenki ránk nézett az étteremben. Nem foglalkoztam az emberek kérdő-, és a szöszi riadt tekintetével, megragadtam a karját, és ráncigálni kezdtem magammal, egészen a mosdóig. Ott az első dolgom volt, hogy a vérfagyasztó tekintetemmel végignézzem a helyiségbe tartózkodóakat, akik néhány másodperc múlva már a nyílászáró másik oldalán tartózkodtak.

- Miért csinálod ezt velem?! - az ajtó hangosan csattant a menekülők mögött, de zajosabb volt, ahogy az előtte álló Jinhwan feje mellé csaptam a tenyerem, és az arcába hajoltam.

- M-m-m-micsodát? - dadogta az alacsonyabb. Akkor érződött leginkább a magasságkülönbség, egészen le kellett hozzá hajolnom, hogy a szemébe mondhassam minden szavamat.

- Miért hoztad el őt is? - halkítottam le a hangom, mert nem akartam, hogy az étteremben mindenki végighallgassa a kiakadásom. - Azt hittem… azt hittem, hogy ez végre egy randi lesz, de most mégis én érzem magam feleslegesnek!

- Ez tényleg egy randi… - kezdett el velem egyszerre beszélni.

- Na, látod - keseredtem el egy pillanat alatt, és már a harci kedvem is alábbhagyott. Tényleg csak azért voltam itt, hogy fizessek. - Csak azért hívtál, mert a töketlen pasid nem képes perkálni a kajádért, és egészen véletlenül itt vagyok én, a kibaszott érdekbarát, aki kőgazdag, ezért szánjuk meg szegény, szerelmes lelkét, és… - kezdtem el hadarni a mondanivalómat, majd egy bizonyos pont után elvesztem, és minden kijött belőlem, ami az évek során felhalmozódott…

De nem tudtam befejezni. A szavak a torkomon akadtak, és ennek az volt az oka, hogy a beszélőkémet betapasztotta Jinhwan… méghozzá az ajkaival.

A törpe felágaskodott, és eddig, hiába én voltam előnyben, akkor ő fölényeskedett, és akaratosan csókolt. Az egyik pillanatban az alsó, majd következőleg a felső ajkamat szippantotta be, mintha a vacsora helyett engem akart volna felfalni.

- Veled - vált el tőlem, és befejezte a mondatát, amit korábban félbeszakítottam.

Néhány pillanatig a szemébe bámultam, majd a kínos csendre tekintettel kicsúszott belőlem a még kellemetlenebb kérdés:

- Micsoda?

- Jaj, Jun - végre elmosolyodtam a becenevem hallatán, habár, akkor még nem értettem a helyzetet, de mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam. - Veled szeretnék randizni, de annyira furán jönne ki, mert eddig barátok voltunk, meg gondolom most is azok vagyunk, mert nem mondtunk semmit, és kínos ez a helyzet… - ekkor már én szakítottam félbe egy édes csókkal. A karjaimat a keskeny derekára csúsztattam, és közelebb húztam a forró testét. Egészen le kellett hajolnom hozzá, neki pedig lábujjhegyen kellett tipegnie, de megérte, mert végre őt csókolhattam.

Lihegve váltam el tőle. - Akkor mit keres itt Hanbin? - ráncoltam a szemöldököm.

- Mondom - kezdett el magyarázkodni, és már vörösödött az arca, mert érezte, hogy butaságot csinált. - Furán jött volna ki, ha csak kettesben jövünk.

- Akkor hagyjuk itt. Már nem jön ki furán - idéztem őt mosolyogva, majd közelebb léptem hozzá.

- Naa - nyöszörgött, hogy azért ne legyek ilyen tapló, de egyre közelebb nyomakodtam hozzá, és feltoltam az ajtóra. - Oké - egyezett bele végül - amiben sokat közrejátszott az akkor már indokolt közelségem - én meg nevetve, újra az ajkaira hajoltam.