[fic02] Letty számára || Taníts engem

Ajándékozott: Letty

Angyalka (író): Lilo

Cím: Taníts engem!

Főbb karakterek: Kim Yugyeom (GOT7) és Kim Jongdae (EXO)

Műfaj: romantikus, dráma, humor (?)

Korhatár: 15

Figyelmeztetések: trágár beszéd, tanár - diák kapcsolat!

Bevezető:

- “Ismered azt a diákot az osztályban, aki mindig a leghátsó padban ül? Azt, aki sosem beszél, vagy jelentkezik? Azt, akinek nincsenek barátai, ezért mindig egyedül ebédel? Azt, aki az iskola falain kívül teljesen más, mint azon belül?

- Ez vagyok én.”

Kim Yugyeom egy csendes gyerek, aki mindennél jobban utálja az iskoláját és a benne lévő embereket. Nem szeret bent lenni, az órákat is csak muszájból üli végig. Tizenhét évesen nem könnyű egyedül, szülők nélkül élni. Pénzt kell keresni, ami az iskola mellet még nehezebb, ilyen fiatalon. Egyetlen dologgal tudja csak megkeresni a napi betevőt, de lehet, hogy nem a legjobb utat választotta tehetsége kiaknázására.

- Rendben, mára végeztünk! Ne felejtsétek, házi feladat a táblán, hétfőre legyen kész! - hallom a tanár hangját, de nem veszek róla tudomást. Amit felfirkált azt már leírtam, a többi nem érdekes.

Lassan állok fel, nem sietek, van még öt órám a műszakomig. Nem vár senki arra, hogy együtt menjünk haza, vagy csütörtök lévén ugorjunk be valahová enni, még otthon se vár senki. Nem nevezném magamat antiszociálisnak, egyszerűen csak itt ebben az idegesítően taszító létesítményben, amit iskolának neveznek, vagyok az. Azon kívül rengeteg barátom van, a munkában is sokmindenkivel jóban vagyok. A suliban egyszerűen nem érzem jól magam. Nem olyan emberek vesznek körül, akik mellett el tudok lazulni, akik szimpatikusak lennének. Egyszerűen reménytelen az egész.

Csak annyira ugrok haza az apró lakásomba, amíg ledobom a cuccaimat, és átcserélem a ruházatomat, valamint alszom pár órát. Talán fél éve élhetek egyedül. Még mikor kicsi voltam a szüleim elváltak, így egyedül maradtam anyával. Alig egy éve találkozott egy férfival, akivel nagyon közel kerültek egymáshoz, és ennek az lett a vége, hogy édesanyám össze akart költözni vele. Viszont a pasi közölte, hogy ő nem költözik be ide, a nagy város közepébe, egy ilyen apró lakásba, ezért anyám úgy döntött, mi megyünk. Én viszont akármennyire is utálom ezt az iskolát, nem akartam elhagyni a várost. Nem akartam vidéken élni, új iskolába járni, újra beilleszkedni.

Életem talán egyik legnagyobb döntése volt, mikor megegyeztünk, hogy én itt maradok és egyedül fogok gondoskodni magamról. Anya alig akarta elhinni, hogy a ‘kisbabája’ ennyire felnőtt és már nélküle akar élni. Abban állapodtunk meg, hogy nagymama, aki nem messze lakik innen, egy héten egyszer átjön és megnézi, minden rendben van e velem, így anya is nyugodt lehet, és én se fogok beletemetkezni a saját rendetlenségem eredményébe, azaz a halom szemétbe a nappali közepén.

Akadály mentesen ébredek fel az ébresztő hangjára és készülök el, gyorsan magamra pillantok a bejárati ajtó mellé helyezett tükörben, és egy elégedett mosollyal indulok el. Öt megállónyira lakom busszal a munkahelyemtől, ami igazából nem számít vészesnek. Nem lenne időm arra, hogy a suli és a tanulás mellett egy messzi helyre járjak el, így szerencsésen jártam, mikor fél évvel ezelőtt betévedtem oda. Nyitás előtt az egyik csapos srác rendelt egy pizzát, amit nekem kellett kivinni, amikor még az volt a munkám. Semmi gondom nem volt vele, de nem fizetett sokat, ezért kellett valami újat keresnem. Ő kérdezte meg tőlem, tudok e esetleg táncolni. Furcsának találtam, hogy miért egy pizzafutártól kérdez ilyesmit, de igennel válaszoltam. Azonnal behúzott magával egy kis helységbe, és elmagyarázta nekem, szeretné, ha már aznap este fellépnék. Ahogy elregélte mi lenne a dolgom, én hátra arcot vágtam, és rohantam volna el, hogy én bizony nem fogok egy klubban táncolni, ahol bár nem az lenne a dolgom, hogy sztriptízeljek, csak annyi, hogy tűzbe hozzam a szórakozókat, de mégsem tűnt nagyon kecsegtetőnek. Viszont, mikor távozni akartam nekiütköztem a főnöknek. Félelmetes ember, aki bár alacsonyabb nálam, egyszerűen a hideg is kiráz tőle. Kínai származású a pasi és olyan befolyásos tud lenni, hogy rettegtem ellent mondani neki. Így vettek rá, hogy egy gyors fél perces bemutatót tartsak nekik, ők pedig vigyorogva bólogassanak, hogy bizony fel vagyok véve. Azt mondták a szerződésem három évre szólna, és az sem érdekli őket, hogy még kiskorú vagyok, de én még így sem akartam beleegyezni. Aztán megemlítették a fizetésemet. Este már improvizálva kápráztattam a betévedt embereket.

Ahogy belépek a hátsó ajtón, megcsap az a tipikus illat, amit ez a hely hordoz magával. Ahhoz képest, hogy egy minden nap jól működő bulizó hely vagyunk, ahol rengetegen megfordulnak, még hétköznap is, azt hittem a legelején, hogy mindennek tömény alkohol és hányás szaga lesz. De tévedtem. Kemény takarítóink vannak, akik csillogóra sikálják az egész kócerájt minden egyes délelőtt, mielőtt még megnyitnánk.

- Gyeomie! - hallom nevemet a pult mögül, ahonnan legjobb barátom integet nekem hevesen, mintha nem ő lenne az egyetlen ember, aki itt bent van. Persze a többi táncos és felszolgáló is itt van már, csak ők mind az öltözőben készülnek még.

- Markie! - sipákolom vissza, mint egy kislány és a falapra felhuppanva vetem magam nyakába.

Ezért nincsen szükségem barátokra az iskolában. Mert itt van nekem ez az angyal pofa csapos fiú, teljes nevén Mark Yien Tuan. Csodás kisugárzással rendelkezik, a mosolya magával ragadó és sose láttam még dühösnek, vagy gonosznak valakivel. Sose értettem, miért dolgozik egy ilyen helyen, ha a személyiségével sokkalta jobb helyekre felvehetnék dolgozni, hiszen nem csak arca van, hanem esze is. Idősebb nálam, négy évvel, mégis nem ért meg nála a földön senki se jobban. Hálás vagyok, hogy találkoztam vele, és ezt igazából Jaebumnak, az akkor pizzát rendelt lököttnek, és a főnöknek, Jacksonnak köszönhetem.

- Milyen volt a suli? - kérdezi vigyorogva, mert tudja, hogy ki nem állhatom az egészet.

- Még kérdezed? - vonom fel szemöldökömet, mire kitör belőle a röhögés és az orrom elé csúsztat egy pohár limonádét, ahogy még mindig a pulton ülök.

- Csak kíváncsiságból kérdezem, te is tudod. - könyököl mellém, és a még üres tánc parkettet bámulja a pár kiemelkedő apró színpaddal, ahol én és a többiek szoktunk táncolni. 

Számhoz emelem a fagyos üveget és egy nagyot kortyolok belőle. Mark egyszerű citromos vize olyan számomra, mint az energia ital. Feltöltődöm tőle és sokkalta jobb hatása van, mint a kávénak, vagy bármelyik telecukrozott energia bombának.

- Mire számítasz ma? - kérdezem neki dőlve a pultból kiálló oszlopnak, ami felfut egészen a magas plafonig, továbbra sem mászva le a valószínűleg nemrég letisztított asztalról.

- Nem tudom. Csütörtök van, JB ma nem dolgozik, így remélem bírni fogom egyedül, mert Youngjae is csak tizenegyre jön, amikor már bőven forgalom van. - játékosan fújkássza az egyik szemébe lógó hajtincsét, miközben próbálja kiszámítani, vajon mennyien térnek majd be ma. El is felejtettem, hogy ma a pizza imádó nincsen bent.

- Én megyek melegíteni. Tíz perc és nyitunk, és ahogy láttam, állnak már kint egy páran. - pillantok az órámra, ami pontosan kilenc óra ötven percet mutat.

- Nincs még korán? Általában még miután beengedjük az embereket, te még kint szoktál lenni, és végignézni kiket kell ma “elkápráztatnod”. - ujjaival mutatja a tipikus idéző jeleket, mikor kiejti az utolsó szót.

Igaz, szeretem végignézni az bulizóknak egy kis százalékát. Nem tudom miért, de valahogy nyugodtabbá tesz, hogy látom őket még a munkám előtt, mert akkor a fények miatt meg vakulok.

- Ma kissé kifáradtam az iskolában, így ma inkább szeretném elkerülni BamBamet. Nincs kedvem ma is végighallgatni, hogy a tegnapi egy éjszakás kalandja hogyan hagyta ott valamelyik szobánkban. - sóhajtom, és már fordulnék is az öltözők felé, de hirtelen valaki nekem ugrik, és ha nem reagálok villám sebesen és kapom el, akkor biztos, hogy mindketten a földön végezzük.

- Ne hidd azt, hogy megszabadulsz tőlem Kim Yugyeom! - alig öt centi távolságra az arcomtól vigyorog rám az előbb említett személy.

- Jó látni, Bhuwakul. - nyöszörgöm és elfordítom tőlem fejem, mielőtt lefejeljük egymást. Lassan lerakom a földre a már velem egymagas fiút, aki amikor ide jöttem, még egy teljes fejjel alacsonyabb volt. Fogalmam sincs hogy nőtt ennyit, mikor idősebb nálam, tudtommal nekem kéne magasodnom, nem neki, de így alakult. 

- Szóval el akarsz kerülni mi? - teszi csípőre kezét, mint egy megsértett nő, amire csak megrázom fejem és összeborzolom fekete tincseit. - Ahh, most állítottam be, nyomorék! - csap rá kezemre, amit rázogatva húzok el tőle és egy tettetett nevetéssel lépnék le, mielőtt elkezdi meséjét a tegnap estéről, de sikeresen megállít.

- Megállj, te szemtelen kisiskolás! - szerintem mindennél jobban élvezi azt, hogy szívathat azzal, hogy én vagyok az egyetlen itt dolgozó, aki még nem végezte el a tanulmányait. A szabályzat alapján még ide sem tehetném be a lábam, nem hogy még itt is dolgozzak, de erről nem én döntöttem, hanem Jackson. Őt fogom okolni, ha majd valaki szólni fog a korom miatt. - Látod azokat? - bök háta mögé, én pedig szemöldök ráncolva nézek a kis színpadaink felé, ami valami miatt más, mint tegnap volt. Észre se vettem mikor bejöttem, hogy az emelvény közepéből egyenes vas rudak állnak ki.

- Na nem! Én még az elején megmondtam, hogy nem fogok kurvát játszani! Azért vagyok itt, hogy táncoljak, nem azért, hogy egy rúdon szerencsétlenkedjek! - mutatok az említett tárgyak felé, egyenesen Marknak beszélve, mert tudom, hogy sokszor beleszól abba, milyen legyen a napi koncepció. Igényes klub vagyunk, teszünk azért, hogy ne minden nap ugyanazt lássak az emberek, hanem mindig legyen benne valami új, vagy akár teljesen új témájú legyen a zene és koreográfia válogatás.

- Ne aggódj, nem azért vannak itt, hogy átcsaphass rúdtáncosnak. - lép mellém BamBam. - A te stílusod továbbra is a szexi marad, ahogy enyém a ribancos. Ez nem változik. Valamint Jacks azt mondta improvizáljunk nyugodtan, csak mutassunk valami jót és újat.

Egy csalódott sóhajjal szegem le fejemet, beletörődve, hogy ma igenis használnom kell a tánchoz azt a fém valamit. Viszont annak örülök, hogy megtarthatom a szokásos stílusom. Itt három kategória van, amiben felléphetsz. A szexi, a kissé felszabadultabb (amit mi egyszerűen csak ribancosnak hívunk) vagy a vetkőzős. Mikor elém álltak azzal a kérdéssel, hogy én melyiket szeretném választani, úgy adnak nekem pénz ruha vásárlásra - mert még azt is ők állják -, azonnal az első lehetőségre szavaztam. Leszegeztem, hogy nem azért dolgozom itt, hogy magamat simogassam, vagy esetleg ledobáljam magamról a ruhákat, hanem azért, hogy pénzt keressek a tehetségemmel. Ez egy nagyon híres szórakozó hely, ahová több céllal járnak be az emberek. Természetesen van, aki az előadás miatt, van aki azért, mint egy átlag buliba viszont, van aki ezt a helyet olyannak veszi, mint egy olyan bárt, ahol belőlünk, a táncosokból válogathat szexpartnert. Mikor aláíratták velem a szerződésemet, előre szóltak, hogy megeshet, valaki leszólít és nekem kötelességem eltöltenem vele egy éjszakát, legyen az nő vagy férfi. Ami meggyőzött ezzel kapcsolatban, az a bizonyos borravaló szó volt. Ne essen félreértés, nem vagyok pénz éhes ember, de sajnos szükségem van rá, ha nem akarok éhen halni. Valamint, valljuk be, nekem is vannak hiányaim, amiket nem könnyű kielégíteni, ha a saját munkahelyeden kívül nincsenek kapcsolataid. Nem vagyok gátlásos, főleg, ha kikapok egy szép, esetleg jóképű vendéget. Megtörtént már, hogy férfi vetett rám szemet. Nem volt olyan kellemes, mint egy nővel, de szeretek új dolgokat megtapasztalni.

Az öltözőben már mindenki készülődik, fiúk lányok vegyesen. A felszolgálok már rég kimentek, hiszen a tömeget már beengedték, és folyamatosan csak többen jönnek. Összesen húsz táncos van itt állandó állasban, de még vagy harmincan vannak beugrónak. Ebből hét ember van a legjobban felkapva, vagyis őket hívják legtöbbször csak egy adott személynek vagy társaságnak táncolni, vagy őket szeretik legjobban az itt szórakozók. BamBamet és Baekhyunt, akik a “ribancos” stílusban nyomulnak, Taeyeont és Kait, akik a klub legkedveltebb sztriptízesei, valamint Layt, Sunnyt és engem, minket, akik pedig a szexisséget képviselik. Ide az emberek az előadás miatt is járnak, nem csak csupán a szórakozás miatt, bár mi is annak a részei vagyunk. Én teljesen meg vagyok elégedve a munkámmal. Olyat csinálok, amit élvezek és emellett jól is keresek vele, valamint nem kell semmi olyat tennem, ami túl menne az így is tág határaimon.

-   Itt a szőke herceg! - kiálltja el magát Yixing, művésznevén Lay. Mindenki kapott egy színpadi nevet, hogy az elvetemült vendégek ne tudjanak a magán életünkre törni, de van, aki még így is az eredetit használja.

Beletúrok hajamba, ami tényleg hidrogén szőkén virít fejem tetején, de én imádom. Még Kai vett rá múlthéten, hogy festessem be, és nem bántam meg.

- Ki lesz az első? - ülök be egy tükör elé, hogy megnézzem minden rendben van e rajtam, és bár sose sminkeltem magam, hiszen férfi létemre nem lenne normális, de a szakma megköveteli. Szemem elég erősen ki van húzva ceruzával, ami először nem igazán tetszett, de megbarátkoztam vele, és most már automatikusan teszem fel, mielőtt otthonról elindulok.

- Jackson pont akkor ment ki, mikor te bejöttél. Én kezdek, aztán te jössz, utánad pedig Sunny. - sorolja a beosztást Baekhyun, miközben hallani lehet kintről, hogy a zene egyre csak hangosodik.

Fogalmam sincs mi történik ilyenkor, de mikor fent állok ezen a kis emelvényen, amit körül vesznek minden oldalról a táncoló, szórakozó emberek, és a zene hangosan szól mögülem, teljesen megváltozik ez a hely. A reflektor rám vetül, a rúd előttem csillog több száz színben, ahogy a színezett világítás tükröződik rajta. Elkezdek mozogni és szinte nem is érzem a testemet. Csak látom, ahogy kezeim és lábaim maguktól teszik a dolgukat, feltüzelve bensőmet. Sose tanultam igazán táncolni, mindig csak magamban ráztam a testemet, és az évek alatt rá jöttem ez az egyetlen dolog van a világon, amihez igazán értek. Szinte a mindenemmé vált a művészet és érzelem kifejezés ezen fajtája. Amit érzel, az megmutatkozik minden egyes mozdulatodban. Minden levegő vétel után erősebben kapsz a másikért és kapaszkodsz a jelen pillanatába. Abba, hogy mennyire forr a tested, mennyire varázslatos ez az egész.

Az izzadság nagy cseppekben folyik rólam, de ez megszokott. Azért nem könnyű az egész estét végig táncolni, bár most előbb lettem lehívva a színpadról, mert elvileg valaki engem kért egyéni előadásra.

Gyorsan beszaladok az öltözőbe, hogy megtöröljem az arcomat és kicsit kifújjam magam. Bár azonnal mennem kéne, mikor személyesen hívnak, de én sose szoktam sietni. Szeretem megvárakoztatni az engem kívánó vendégeket.

Belepillantok a tükörbe és felborzolom izzadt, szőke tincseimet, amik visszahullanak szemembe. Sok ember mondta, hogy sokszor fel sem tűnik, hogy még nem töltöttem be a húszat. A nők szerint akik rendszeresen járnak ide, és mindig meghívnak egy italra, minden egyes alkalommal el kell mondanom, hogy bár a “rossz fiú” oldalt képviselem, azért az alkoholt kerülöm, mert nem tűröm valami jól. Csak azért, mert néha lefekszem egy-két ismeretlen emberrel, attól az még nem azt jelenti, hogy piálnom is kell.

12-es szoba a második emeleten, ezt említette a biztonsági őr a tánctér mellett. Felöltöm magamra a macsó álarcot, és úgy nyitok be a sötét szobába, amiben csak pár lila fény világít csekély fényforrásként. Körbe pillantok az apró helységben, de még a félhomályban is látom, hogy rajtam kívül nincs itt senki. Biztosra veszem, hogy ezt a számot mondták, nem tévesztettem el. Akkor miért nincs itt senki? Általában tűkön ölve szoktak várni rám, most pedig nekem kell?

Becsukom magam mögött az ajtót, és leülök a fekete bőr kanapéra. A másik, amit furcsállok, hogy a szobák ezen az emeleten nagyon drágák, ráadásul csak ágyasak. Ezeket csak akkor szokták kibérelni, ha valaki már csak lefeküdni akar valamelyikünkkel, nem pedig saját előadást látni. Néha elgondolkodom azon, vajon az emberek hány százaléka jön ide azért, hogy csak szórakozzon és ne velünk foglalkozzon?

Könyökömmel megtámaszkodom a karfán és arcomat tenyerembe helyezem. A kis üveg asztal közepén az apró váza, melyben ott pihen a ma délelőtt belehelyezett friss vörös rózsa, valamint attól nem messze egy fehér díszkártya. Összevont szemöldökkel nyúlok az aranyozott szélű lapocskáért, minek másik oldalára cifra írással van egyetlen mondat írva.

            A tankönyv 118.-dik oldala, Táncosok a középkorban.

Ez mégis mit akar jelenteni? Valami kandi kamera, vagy hasonló? Vagy az hagyta itt, aki előttünk használta a szobát? Az lehetetlen, hiszen minden egyes szobát egy este csak egyszer enged használni a főnökség. Akkor direkt rakták ide? És miért nincs itt senki?

Nagyjából már húsz percet ülök itt és forgatom ujjaim között a díszített kártyát, de senki nem jön. Kezdem megunni a várakozást. Valamint kezd későre járni és nekem még aludnom is kell, mert holnap péntek és iskola van még. Megelégelve az ücsörgést a papír lapot a farzsebembe helyezem, és összeszedve cuccaimat az öltözőből, úgy surranok ki a helyről, hogy senki ne vegyen észre.

Sose alszom öt óránál többet hétköznaponként, hála a munkának, de a pénzkeresésnek ára van. Jackson jó főnök, figyel arra, hogy aludjak is valamit és azt természetesen otthon tegyem, ne pedig itt az öltözőben.

Az ébresztő hangja kellemetlenül csapja meg a fülemet, és az első pár percben nem is figyelek rá, de a rengeteget hallott dallam kezd idegesíteni. Fél szemmel próbálom megnyomni a megfelelő ikont a telefonom képernyőjén, hogy végre elhallgasson a hangforrás. A reggelek mindig egy nagy pohár kávéval, zuhannyal és hasogató fejfájással indulnak. A fekete energia bombám utolsó kortyát gurítom le a torkomon, miközben felpillantok a fali órára. A löttyöt majdnem az asztalra köpöm, ahogy realizálom bizony, máris késtem a suliból öt percet. Minden, ami a kezemben van, ami össz vissz csak a bögre, eldobok és rohanok, hogy magamra rángassak egy átlagos fekete farmert és egy fehér inget. Az iskola nyakkendőjét, majd a buszin felveszem. Magamra pillantok a tükörben, ahogy elrohanok előtte, beletúrok hajamba párszor, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit éppen megtéptek. Nem találom magam valami tökélynek, de a mai napra megteszi, ha már úgy se érek be rendesen.

Én, Kim Yugyeom, aki eddig még sosem késett az iskolából, a mai napon előfordult. És úgy látszik, ennek meg is szívom a levét. A csengő fél perce jelezte, hogy az óra véget ért, és én már rohannék is el, hogy még véletlenül se szóljon a tanár. Óra elején mosolyogva köszöntött és közölte, hogy üljek le nyugodtan.

- Yugyeom! - amint meghallom nevem az ajtó félfát fogva, úgy dermedek meg, magamban elhordva mindennek szerencsétlen történelem tanárt.

Kim Jongdae. Az iskola legfiatalabb és legnépszerűbb tanára. Rengeteg lány az osztályban folyton arról beszél, hogy bármit megtenne azért, hogy egy menetet megélhessen vele. Sokszor hallok ehhez hasonlókat, és azóta se tudom eldönteni, miért rajonganak ennyire érte. Mitagadás, jóképű férfi, kedves mosollyal, ha úgy esik, de nekem olyan embernek tűnik, aki felhúz magára egy álarcot, ami mindenkinek tetszik, aztán ha senki nem látja, ledobja magáról és feltárul unalmas hétköznapi valója.

Megfordulok és fejemet leszegve az asztalához sétálok, és egy erőltetett mosollyal próbálom adni a szende bárányt.

- Miért késtél ma reggel? - a tollát nyugodtan forgatja ujjai között, de hangjában hallom azt az élet, amivel szidni próbál.

- Tudja, az úgy volt, hogy… - az agyamban ezer meg ezeregy kegyes hazugság formálódik meg, de egyiket se találom elégnek ahhoz, hogy meggyőzzem vele a tanárt. - tegnap este elhúzódott a tanulás. Csak hajnalban vettem észre, hogy le kéne feküdnöm. - vakarom meg tarkómat, mintha az a tipikus “halálra tanulom magamat” típus lennék.

- Ah, értem. - kezeivel az előtte helyet foglaló papír halmaz alá nyúl, és halk zörejjel neki ütögeti a padnak, hogy összerendezze a lapokat. - Mondd csak - felpillant rám, de továbbra is tartja a dolgozatokat, amiket órán javított, míg mi dolgoztunk. -, rákerestél arra az oldalra?

Oldalra? Mire gondol? Oldal… tankönyv… Szóval ő volt! Ő hagyta ott tegnap este a kártyát a szobában!

- Maga hívott le a színpadról! - hátrálok pár lépést, ahogy felkel helyéről és szemüvegét leveszi, beleborzol tincsei közé, és az előbbi történelem tanár, aki előttem ült, az most egy szexi vadállat. Öltönyben.

- Hogy megijedt, a kis csendes diák. Fene se gondolta volna, hogy valójában egy táncos vagy egy olyan helyen, ahová még be sem engedhetnének a biztonságiak. - furcsa vigyorral nézi, ahogy megdermedve állok előtte, de aztán össze szedem magam és megindulok felé. Féloldalasan felülök a tanári asztalra, így pontosan szembe találom magam vele.

- Mit akar tőlem? El akarja mindenkinek mondani, hogy itt dolgozom? - nagyon kétségbe vagyok esve, bár nem mutatom. Egyszerűbb fent tartani azt az arcot, amit munkában szoktam használni, azzal talán még a fejét is el tudom csavarni.

Ha eljár a szája, az életemnek vége. Az a hely az életem, az ott lévő emberek pedig a családom. Ha bárki megtudja, hogy szabályellenesen alkalmaznak ott, biztosan felhívják anyámat, és Jackson se ússza majd meg bíróság nélkül.

- Nem, nem terveztem senkinek sem elárulni a mi kis titkunkat. Egyenlőre. - a mosoly le nem törlődik arcáról, csak még jobban megvillantja fehér, rendezett fogait.

Teljesen feltolom fenekemet az asztalra, és ajkaimat végig nyalva vezetem rajtam végig lassan szemeit. Mi tagadás, nincs rossz teste. Izmai nem ütnek ki nagyon, de az ing feszül rajta egyes helyeket, combjai pedig markolóan húsosak. 

- Mit akar, hogy táncoljak magának? - kérdezem, miközben meglazítom nyakkendőmet és kigombolom ingem legfelső gombját. 

-Bevallom, tegnap este látni akartam közelebbről is egy ilyen tehetséges embert, mint te. - nézése lassan perzselő, de a klubi munka miatt, szinte már alig veszem észre, ha valaki fel akar falni csak a pillantásával. - De, aztán meggondoltam magam. - megragadja két térdemet és akkora terpeszbe húzza, hogy lábaim közé tudjon lépni. Közelebb húz magához, érzem, ahogy a belső combom csípőjéhez simul, és arcomhoz hajol, amire én azonnal hátrébb dőlök, de jön utánam.

- Miért? - ennyit tudok csak kipasszírozni magamból elhaló hangon a közelsége miatt.

- Sose látta olyan táncost, mint te. Túl szenvedélyes vagy fiatal korod ellenére.

Szavai hallatára csalfa mosolyra húzom számat és máris több önbizalmam van.

- Oh, csak nem felizgattam a tegnapi előadásommal? - pillantásommal övébe hatolok és el sem engedem tekintetét.

- Távol álltál attól. - tart egy rövid szünetet, amit pedig mondott, az lelomboz kissé. - Nem először jártam abban a klubban. Máskor is láttalak már. Lenyűgöző volt az egész. De tudod, egy idő után… - lassan emeli kezét, amivel egyre jobban közelít arcomhoz, és ahogy elér, alig érintve bőrömet végighúzza egyetlen ujját fülem tövétől nyakam aljáig, amitől kellemesen kiráz a hideg. Nem tapasztaltam még olyat, hogy egy férfi gyengéden érintett volna, azok a pasik, akik pedig a szórakozó helyen kérnek ki, azokban nincsen semmi finomság. - unalmas.

Szemeim tányér nagyságúra tágulnak. Ez az ember azt a jelzőt most rám mondta? Azt mondta unalmas? Jól hallottam, vagy be kell jelentkeznem a fülészetre?

Ő az első, aki nincsen teljesen megelégedve az előadásommal.

- Mutass valami újat.

Komolyan néz tovább szemeimbe, aztán elhúzódik, és zakóját megigazítva hátat fordít nekem. Meg sem bírok mozdulni az elmúlt két perc miatt, de hirtelen mintha visszatérnék önmagamhoz, leugrok a falapról és utána lépve szólalok meg.

- Gyere el ma este is! Olyat mutatok neked, amit még sosem láttál!

Kihívásnak veszem? Igen. Senki nem mondhatja azt, hogy unalmasnak tartja azt, ahogy táncolok. Rengeteg energiát fektetek a munkámba, ne merje semmisnek venni. Látni fogja, hogy el tudom kápráztatni, még így is, hogy ő az egyik tanárom. Nem értem miért, de csöppet sem érzem, hogy félnem kéne attól, hogy a pasi kikotyog valamit. Sőt, ahogy látom, érdeklődik irántam. Tisztában vagyok azzal, hogy veszéllyel jár az, hogy az egyik tanárommal kezdek ki, aki ráadásul férfi, de most nem érdekel. Titokban tartom és reménykedek abban, hogy ő is, mert ha nem, megkeresem és levágom a lányok által sokat emlegetett legendát a lábai között.

Felhúzott szemöldökkel fordul vissza és megvillantja csillogó fogait.

- Rendben. Tegyünk fogadást! - teljesen felém fordul és kihívóan közelebb lép. - Ha sikerül teljesen lenyűgöznöd a holnapi előadásoddal, és meg tudsz bennem mozgatni valamit, akkor megtartom a titkodat, nem fog tudni róla senki. - megfeszülök, ahogy realizálom, mégsem vagyok annyira biztonságban ezzel az emberrel, mint azt hittem. - Viszont, ha nem nyersz, akkor sem árulom el, egyetlen feltétellel.

Kicsit megrezzenek, ahogy belép a személyes aurámba és fülemhez hajol, úgy érzem, mintha megrázott volna az áram. Feszélyezve érzem magam, de lazának kell mutatnom magamat. Nem szabad látnia ennek az embernek, hogy ez alatt a tíz perc alatt több érzelmet és reakciót váltott ki belőlem, mint az elmúlt fél évben az egész iskola és a benne lévő emberek. Lehelete csiklandozza bőrömet, amitől meleg borzongás fut végig hátamon, és érzem, hogy feszegeti a határaimat. Finoman bele is harap a fülembe, megrágcsálva cimpámat. Halkan felnyögök a hirtelen jött ingerre, de visszafogom magam, hogy ne essek neki.

Hangja olyan mély tónusban üti meg halló járatomat, amitől a legtöbb lány biztosan ledobná a bugyiját, és nekem sem kell sok ahhoz, hogy ne harapjam be alsó ajkamat, amiért ennyire izgató.

- Ha nem nyersz, akkor megmutatod nekem a testedet.

- BamBam! - hatalmas hanggal állok fel az öltözőbe nem régen berakott kanapéról, ahogy munkatársam és barátom belép az öltöző ajtaján. - Beszélnem kell veled! - megragadom felkarját, és még mielőtt megmukkanna kirontok vele a helységből és a takarító szertár felé veszem az irányt.

Miután végeztem a suliban, haza rohantam pár percre, de egy ruha váltás után nyargaltam is ide. Az alvást is kihagytam csak azért, hogy korábban érjek ide, mert tudom, a kis thai táncosunk mindig nyitás előtt három órával érkezik, hogy nyugalmasan tudjon “beszélgetni” a főnökkel.

- Yugyeom, lassíts már! - kiált rám, amire Mark is felkapja a fejét a pult mögül, de nem foglalkozom vele csak megyek.

Bevágom magunk mögött az ajtót és két kezemet összetéve, reménykedve fordulok a vékony fiúhoz.

- Szeretnék egy hatalmas szívességet kérni.

Összevont szemöldökökkel pillant rám, de aztán csípőre helyezi kezét, és beáll abba a tipikus ‘Díva vagyok’ pózba.

- Mit szeretnél?

- Foglald le kérek Jackson addig, ameddig én táncolok. Tudtommal ma nem egy időben lépünk fel, így el tudnád nekem intézni. - nem szokásom a könyörgés, de most szükségét érzem. BamBam makacs férfi, így szükségem van erre a módszerre, a másik pedig… Borzalmasan idegesít amit Jongdae - furcsa a keresztnevén hívni egy tanárt - mondott még az iskolában. Mindent el kell követnem, hogy megmutassam, rám senki nem mondhatja azt, hogy unalmas táncos.

- Foglaljam le? Miért is? - ez a kis nyeszlett Bhuwakul sokszor emlékeztet egy tudatlan kislányra, mintha nem értené, miről beszélek.

- Tisztában vagyok vele, hogy megesik, mikor összebújtok. - most rajtam a sor, hogy mellkasom előtt keresztbe fűzzem karjaimat és csípőmet félre billentve közöljem a mindenki által tudott titkot. Már nyitná is száját, hogy tiltakozzon, de én megelőzöm. - Ne is tagad! Viszont… Kérlek, BamBam! Csak ma este tedd meg ezt nekem!

- Rendben. - ahogy beadja derekát, még a fejét is megrázza. - De előbb áruld el, miért is kéred az én segítségemet? Sose szorultál rá.

Számíthattam volna arra, hogy nem úszom meg magyarázat nélkül. Veszek egy apró sóhajt és alig két perc alatt úgy darálom le neki a suliban történteket és a fogadást, hogy szerintem fel sem fogja azzal a pink hajú fejével.

Találkoztam már olyan emberekkel, akik azt vallották a tánc olyan, mint a szex. A szenvedély a lényeg, és hogy mennyire vagy összehangolódva a pároddal. Én nem hiszek ebben. Számomra a tánc egy olyan dolog, ami mindennel többet jelent és a legnagyobb boldogságot nyújtja. Egy emberrel töltött éjszaka fel sem ér ahhoz az érzéshez, amit egy zenére való egyszerű mozgás okoz.

Irritál, hogy az ingem szinte hasamig ki van gombolva, de Sunny meg esküdött arra, hogy így fogom a legnagyobb hatást elérni. Segített a sminkemet tüzesebbre csinálni, a hajamat pedig bevizezte, hogy idézem “szexin a szemembe lógjon”. Bár a célom nem az, hogy átcsapjak BamBambe, de ha egyesek változást akarnak, akkor mutatok nekik változást.

Veszek egy hatalmas levegőt, mielőtt fellépek a kis emelvényre, és amint mindenki tisztán kiveszi alakomat a reflektor fényében, hangos ujjongásba kezdenek. Hátra pillantok a DJ pult felé, ahonnan látom a keverőt inteni, ami azt jelenti csapassuk. Kezemmel rásimítok a rúdra és átadom magamat a pillanatnak.

Izzadtan, lihegve vetem le magamat a sminkes asztal elé a székembe, hogy kemény fél óra, folyamatos táncolás után végre kifújjam magam, megtöröljem nedves arcomat és nyakamat. Most van a csere, így van húsz percem pihenni, aztán megint én leszek a soros. Gyorsan rápillantok telefonomra, hátha keresett valaki, de úgy tűnik senki, így lezárom a képernyőt és visszahelyezem a fehérre festett falapra. Felnézek a tükörbe, és kisebb szívrohamot okoz, hogy nem csak magamat látom benne. Fogalmam sincs, hogy jött be olyan halkan, hogy meg se hallottam, mert az öltöző ajtaja elég erőteljesen nyikorog.

Szavak nélkül bámulunk egymásra a tükrön keresztül, mire megtöröm a csendet.

- Tetszett az előadás?

- Felettébb izgalmas és egyedi volt.

- Mennyi idős vagy te, 53? Miért fogalmazol így?

- Miért tegezed a tanárodat? - az üveg lapon tökéletesen tükröződik, mit tevékenykedik a hátam mögött.

Ujjai lassan vándor útra indulnak, amik először nyakamat simítják végig, aztán komótosan előre settenkednek és forró nyomot hagyva, bekúsznak ingem alá.

- Nem hiszem, hogy tudnám önt Kim Tanár Úrnak szólítani, miközben így tapogat. - nem mozdulok, csak egy félmosollyal szám sarkában figyelem, ahogy szemével végigköveti ujjait, amik bőrömet térképezik be. 

- Pedig milyen izgató lenne. - beharapja alsó ajkát, és megjelenik az igazi Kim Jongdae. Az a pasi, akiről a lányok pletykálnak, hogy mennyire szexi vadállat valójában a tanári külső alatt.

- Le akarsz velem feküdni? - nincs fogalmam arról, vajon mi zajlódhat le a fejében. Ha mást akarna, akkor nem egy olyan drága szobát bérelt volna ki csak azért, hogy lehelyezzen az asztalra egy kártyát, amin egy tök értelmetlen szöveg állt.

Egyik pillanatról a másik csöppent bele az életembe, amiben eddig is benne volt, csak nem vettem róla tudomást.

- Nem te lennél az első, aki megfordulna az ágyamban. - ezzel sajnos én is tisztában vagyok. Mocskos ember, aki kihasználja a külsejét, a fiatal életkorát és a diákok naivságát. Vajon velem is ezt teszi, csak nem veszem észre?

Ujjaival lassan körözget nyakamon, ami továbbra is borzongást vált ki belőlem, de nem ütöm el kezét. Egész nap azon kattogtam, vajon mi lesz, ha nem tartja be a fogadást, ha csak hazudott? Kezd fogyni a türelmem, mert most nagyon nincs kedvem semmilyen nemű érintkezéshez ezzel a tanárral. Bár ha ellenkeznék, lehet rosszabbul járnék.

- Miért gondolja azt, hogy olyan könnyen beadom önnek a derekam? Egyáltalán, miért én? - lágyan megfogom kezét és megfordulok a széken, hogy szemébe tudjak nézni. Olyan hirtelen és érthetetlen ez a férfi, hogy egyszerűen képtelen vagyok értelmezni, mit miért. - Miért pont engem szúrt ki? Miért hiszi azt, hogy ha egyik pillanatról a  másikra megjelen és megzsarolja az egyik diákját, akkor majd megkapja őt egy éjszakára?

Valójában mindez nem érdekelne, ha nem Jongdaeről lenne szó. Ha csak egy átlagos ember lenne, és azt mondaná lassan egy hónapja figyel, akkor magasról leszarnám, nem érdekelne, viszont így, hogy az egyik tanárom ez az ember… kicsit bizonytalan vagyok. Veszélyes az, amit most játszunk, mind az én részemről, mind az övéről. Bár utálom az életem, de ezt a részét, a táncot mindennél többre becsülöm. Ez számomra nem csak arról szól, hogy megmutassam neki, nem vagyok unalmas előadó, hanem arról is, hogy ezen múlik az életem, mert ha elmondja bárkinek ezt a titkomat, engem örökre eltiltanak innen. Innen, ahol a barátaim, a családom van.

- Túlkomplikálod. - megtanultam, hogyha a vendég közeledik, akkor azt ellenkezés nélkül kell fogadnom, a pénz érdekében. Ezért meg sem rezzenek, ahogy az idősebb az ajakimhoz hajol és előbbi énjéhez képest szende csókot kezdeményez. Még a nyelvét sem használja, csak gyengéd puszikat hint ajkaimra, amitől egy apró, alig látható mosoly jelenik meg szám sarkában, bár ez sem igazi. Csak azt akarom, hogy azt higgye, uralja a helyzetet.

- Ön vonzódik hozzám? - pillantok fel rá, ahogy megtámaszkodik a szék hátlapján.

- Valamilyen szinten igen.

- Hogyan jött rá?

- Meglepően nyugodtan kezelsz mindent. - igaza van, tényleg nem vagyok ideges. Kicsit zavart vagyok és megszeppent, de ebben a pillanatban azt sem tudom, hol áll a fejem, csak próbálok bele látni ebbe az emberbe, de úgy látszik ez lehetetlen.

- Válaszoljon!

Felsóhajt és elmotyog egy rendbent, majd maga mögé pillant és a legközelebbi széket magához húzza, majd fordítva helyet foglal az ülő alkalmatosságon. Ha kintről látnám magunkat, biztosan azt gondolnám, hogy úgy festünk, mintha a tanáriban ülnénk és arról oktatna, ne legyek ennyire antiszociális.

-  Egy hónapja jöttem rá, hogy már szinte csak azért jövök ide, hogy lássam a csöndes diákomat kibontakozni a színpadon. Nagyon meglepő volt téged először itt látni. - boldog mosoly jelenik meg arcán, gondolom azért, amiért felidézi azt az estét.

A sok év alatt rájöttem, hogyan rejtsem el az érzelmeimet, de ez a férfi olyan könnyen borítja fel a falaimat, hogy védekezni sem tudok. Zavarba hoz egy olyan ember, akiről azt hittem, örök életemre távol leszek, hiszen csak egy jelentéktelen tanár, akivel még beszélgetni se terveztem sose. Most pedig itt van és azt meséli, hogy jött rá arra, valószínűleg érdeklődik irántam. És számomra irtózatosan jól esik, hogy végre nem csak a szex miatt kellek valakinek, hanem azért is amit mutatni, adni tudok. Legalábbis valahol mélyen ebben reménykedem.

- Még mindig nem értem, miért kezdetett el pont most érdeklődni irántam. Annyira nem vagyok érdek feszítő személyiség. - felállok helyemről és a sarokban lévő asztalhoz sétálva, elveszek onnan egy üveg vizet.

- Van bennem annyi férfiúi büszkeség, hogy nem fogok tisztán beszámolni az érzéseimről egy diákomnak. - elhagyja a széket, amin eddig ült és utánam lépked, hogy alig fél méter távolságból kivegye a műanyag üveget a kezemből és beleigyon. A víz egy apró csíkba folyik ki szája szélén, ami arra késztet, hogy megnyaljam száraz ajkaimat. - Amúgy jut eszembe… - hagy egy rövid szünetet, amíg végig vezeti rajtam szemeit, majd folytatja. - elvesztetted a fogadást.

Az idő mintha versenyt futna, Jongdae annyira gyorsan mozdul, hogy fel sem fogom. Megragadja vállamat, a vízzel teli üveg a földön végzi kiborulva, és addig tol, ameddig neki nem ütközöm a falnak. Testével nekem feszül és nyakamnak esik fogaival, erősen tépve bőrömet, mire egy apró sikoly szakad ki torkomból.

-       Várjon! - kezeimet magunk közé szorítom, hogy el tudjam tolni magamtól, de képtelenség, hiszen teljesen nekem nehezedik.

Fogai keményen harapják, szívják bőrömet, ami olyan érzést ad, amiről a pillanat hevében nem tudom eldönteni, hogy a fájdalommal vagy az izgatóval egyenlő.

- Engedjen el! - összeszedem minden energiámat és úgy lököm el magamtól, amire ő haragosan felmorran, de nem tágít, csak éppen, hogy hagy nekem öt centit arra, hogy kapjak levegőt.

- Bezzeg, ha valaki lekér a színpadról, azonnal vele mész és nem ellenkezel. Akkor nekem miért nem engedsz? - kezeivel fejem mellett támaszkodik a falon és így bámul szemembe egy rebbenés nélkül. Sose volt még olyan, hogy megijedtem volna egy olyan embertől, akivel azt terveztem, hogy lefekszem. De Jongdae most nagyon megijeszt.

- Add magad nekem! - vészesen közeledik a számhoz és tudom, hogy ez nem egy egyszerű ajak érintés lesz. Szemeimet összeszorítom és testemmel is próbálok közelebb préselődni a falhoz, hogy minél távolabb legyek tőle.

Már csak pár centi választ el minket, tisztán érzem lehelete melegségét és parfümje férfias illatát. Jongdae mellett képtelen vagyok úgy viselkedni, ahogy általában itt szoktam. Mellette ismét tizenhét évesnek érzem magam, aki igazából vagyok, nem pedig egy hamis huszonöt éves táncosnak, aki ebben a klubban dolgozik. Egy ilyen helyre kell az álca, amit én már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnt, mennyire meg tud ijeszteni, ha valaki, aki felettem áll korban és valószínűleg erőben is, nekem esik.

- Te félsz tőlem. - kicsit elhúzódik, mire én levegőhöz kapok, amit eddig bent tartottam, de továbbra sem enged ki karjai közül. Nem merek felnézni szemébe, mert félek, ha megteszem, elhagy minden energiám és a hirtelen sokktól, amit az előbb okozott, összeesek hozzám nem illő módon. Újra közelebb hajol, ismét csak egy centiméteren múlik, hogy ajkai egyesüljenek az enyémekkel, de ahogy összerezzenek és felveszem előbbi feszes pozíciómat és arcomat is messzebb viszem tőle, megint visszahátrál. - Te még nem csókolóztál. Ez hogyan lehetséges?

Nyelek egy hatalmasat, ahogy legnagyobb titkomat az ő szájából hallom. Nyelek egy nagyot, hogy kiszáradt tokomat benedvesítsem és képes legyek megszólalni.

-Tilos megcsókolni bárkit, aki ide beteszi a lábát. Benne van a szerződésünkben. - motyogom szerintem olyan halkan, hogy így egy lélegzetnyire is alig hallja.

- Értem. - kezeivel ellöki magát a faltól és végre távolabb megy tőlem. Visszasétál a székhez, amin az előbb ült és helyet foglal rajta. - Olyan furcsa. - beletúr hajába, felborzolva rendezett barna tincseit, amik most össze vissza hullanak vissza helyükre, fiatalosabb arcot kölcsönözve a tanárnak. - Ha az iskolában vagy, olyan vagy mint egy fadarab. Ugyan olyan arcot vágsz egész nap, semmi érzelem nem látszódik rajtad, még megszólalni is nagyon ritkán szoktál. - lábait keresztbe rakja, ezzel olyan kisugárzást adva saját magának, mintha nem egy tanárommal, hanem azonnal az igazgatómmal állnék szemben. - Ha itt vagy, olyan vagy, mint egy felnőtt. Szenvedélyesen végzed a munkádat, ami történetesen a tánc és az emberek elkápráztatása. Elképesztő vagy. - tekintete szinte perzsel, nem elég, hogy teljesen zavarba hoz szavaival. Úgy érzem magam, mint akin teljesen átlátnak, és talán ez igaz is. - Most viszont, mintha egy félénk kiskutya lennél. Összerezzensz ha megmozdulok, pedig még nem is tettem semmi durvát, csak megharaptam a nyakadat. - igaz, ha csak egy aprót is mozdul lába vagy egyik keze, én próbálom kisebbre préselni magam, hogy eltűnjek innen, előle, de nem érek el vele semmi hasznosat. - Milyen vagy te igazából? Melyik arcod az igazi Yugyeom?

El akarok innen futni. Messzire, távol ettől az embertől, aki úgy fordított ki saját magamtól, úgy lőtte le a védő pajzsomat magam körül, hogy ezzel a frászt hozza rám. Viszont valahol legmélyen vonz. Nem csak a veszély, ami ezzel az egész jár, hanem maga az ember is. Tudni akarom, miért teszi mindezt. Miért van most itt és beszél hozzám? Miért akar magának?

Az előbb elmondott szavai újra és újra visszhangoznak a fejemben, mire egy dolognál megragadok.

- Hazudott… - motyogom, mire ő felkapva fejét hümmög egyet, valószínűleg nem értette rendesen. Elég energiát kapok ahhoz, hogy ellépjek a faltól, és egyre gyorsítva lépteimet, közelebb kerülök hozzá, ujjammal rá is mutatva. - Hazudott, mikor azt mondta, elvesztettem a fogadást. Az előbb azt említette, elképesztő vagyok. Ezek szerint lenyűgöztem önt! Én nyertem! - hangom hirtelen megtelik dicsőséggel, de ezt ő csak egy szórakozott kuncogással fogadja.

- Rájöttél a turpisságra. Viszont… - feláll a székből, mire én azonnal hátrálok egy lépést, de megragadja csuklómat és magához ránt annyira, hogy ajkainkat megint csak milliméterek válasszák el. Kezét hátamra simítja, hogy ülepünk összesimuljon. - ez nem azt jelenti, hogy én, mostantól nem akarlak magaménak Yugyeom. - olyan hangsúllyal ejti ki nevemet, hogy majdnem összeesek, főleg hogy vöröslő ajkai engem is vonzanak, de még van annyi akarat bennem, hogy visszafogjam magam, és nem tegyek semmi butaságot.

Én is érzem, hogy az, aki ma reggel a suliban voltam, az a csalfa diák, aki abban a pillanatban majdnem szétette a lábait a saját tanárának, az most valahol messze a Bahamákon nyaral. Rég volt az, hogy ilyen lettem volna. Eddig, ha a felnőtt dolgokról volt szó, úgy álltam hozzá, mint egy tapasztalt fiatal, akit már nem érdekel semmi, csak a szex.

Ahogy így állunk egymással szemben, a feszültség olyan tisztán érezhető, hogy szinte fullasztó. Egyetlen kérdés égeti az agyamat mégpedig az: hogy miért pont Ő?

A történelem tanár, akinek eddig az arcát is nehéz volt megjegyeznem, most itt van és arra pályázik, hogy váljak a szeretőjévé. Ez normális?

- Ebben a világban már semmi nem normális. - meglepődve pillantok fel ajkáról szemeibe, amikben a vadság tükröződik, teljesen megszédítve engem. Hangosan gondolkodtam volna?

- Ön sem az. - az a csöppnyi bátorság, amit valahonnan mélyről merítettem magamból egy másodperccel ezelőtt távozott belőlem ebben az egy mondatban.

Bolond mosoly húzódik ajkára és nagyon lassan közeledik felém, de mielőtt beadnám neki a derekamat, elfordítom fejemet, ellépek mellőle és amilyen gyorsan csak tudok, összeszedem cuccomat, amit ő végig néz és kirohanok az öltözőből. Beosonok a bárpult mögé és Mark fülébe üvöltök, hogy hallja, mit szeretnék a hangos zene mellett.

- Ma előbb elmegyek. Szólj majd Jacksonnak! Jövőhéten találkozunk! - és már rohanok is kifelé, nem foglalkozva legjobb barátom távolodó hangjával, ami utánam kiált.

Csak haza szeretnék menni és feldolgozni ezt az egészet, vagy egyszerűen csak nem gondolni rá, még akkor is, ha ma este még kétszer táncolnom kellene.

Féltenem kéne a fél év alatt felépített életemet és a munkámat, ami a táncból, a mindenemből áll? Igen, be kéne hogy legyek szarva és egész hétvégén Jongdaet kellett volna zaklatnom azzal, hogy elintézzem azt, hogy ne árulja el a titkomat a klubról. De semmi ilyesmi nem történt. Természetesen féltem, hogy bajba kerülök, amiatt az istenverte tanárt miatt, de jobban aggódtam amiatt, hogy mit is akarhat tőlem. Folyton csak azt hajtogatta, hogy a testemet, engem akar. A testem hozzám tartozik, de az nem én vagyok.

Sose gondoltam volna, hogy hétfő reggel ilyen nehéz lesz belépni az iskola épületébe. Továbbra sem tervezem senkivel sem kommunikálni, én csak egyetlen embertől akarok igazán távol maradni, de úgy látszik az égiek kiszúrnak velem a mai napon, ugyanis Kim Jongdae éppen felém tart öltönyben és válltáskával. Nem veszem le róla szemeimet, bár lehet jobb lenne már most menekülni, de nem futhatok el folyamatosan. Tegnap elhalasztottam, hogy rendesen megbeszéljek vele mindent. Mert ez az ügy már arra szorul.

- Jó reggel! - hozzám lép, és örömömre úgy viselkedik, mintha tegnap este nem is találkoztunk volna.

Illedelmesen intek a fejemmel, de nem szólalok meg, csak tovább bámulom egy rezzenés nélkül.

- Mi lesz az első órád? - úgy áll, mintha csak normálisan beszélgetnénk, de hangját halkabbra veszi, hogy a körülöttünk lévő szállingózó diákok ne hallják meg.

- Ének, azt hiszem. - suttogom vissza rápillantva órámra, mintha abból megtudnám, milyen órám is lesz.

- Rendben. Az nem vészes, igazolom majd. Öt perc múlva a tetőn találkozunk. Ott legyél, vagy bajok lesznek. - hangja fenyegető, amitől megfeszülök, de a félelem egy cseppjét sem érzem magamban, ellentétben a tegnap estével.

Ahogy mondta, öt perccel ezelőtt fellépdeltem ide, az iskola tetejére, próbálva úgy osonni a folyosókon, hogy senki nem vegye észre, hogy az osztálytermemmel ellenkező irányba igyekszem. Az időjárás kellemes, csöppet sincs hideg, de hiányolom a pulóveremet, amit otthon hagytam, mert megint sikerült elaludnom.

Eltelik három perc, mire a vasajtó kinyílik és egy fess tanár lép ki rajta, kifejezéstelen arccal.

- Késett. - még ő, mert fenyegetni, hogy bajok lesznek, ha nem jövök fel, erre ő késik.

- Visszatartottak a tanáriban. - megmasszírozza jobb vállát, miközben közelebb sétál, és hozzám hasonlóan megtámaszkodik a korláton. Lazít nyakkendőjén, és úgy tesz, mint aki az elmúlt éjszaka óta tíz évet öregedett volna.

Az igazság, hogy ez is látszik rajta. A tegnap esti feszes bőrnadrágot és lyukakkal teli bordó felsőt most öltöny és hozzá színben való nadrág váltja fel, haja, ami éjszaka olyan játékosan és szexin kócos volt, az most hajzselével le van nyalva, hogy még véletlenül se nézzek ki másképpen, mint a többi tanár, aki itt tanít.

- Miért is hívott ide? - kérdezem felé pillantva, de csak egy másodpercig, utána azonnal visszafordulok és bámulom tovább az üres iskolaudvart. - Szeretem az ének rákat, nem szeretek lemaradni róla.

- Tudom, hogy ki nem állhatod azt az órát. - úgy beszél, mint aki mindent tud rólam, és kezdek megijedni, hogy ez tényleg így van.

Nem nézek rá, csak éppen látószögembe eső kezét elemzem. Nagyon szép keze van. Ujjai kecsesen hosszúak, egy bütyök se látszódik rajta, bőre nem túl fehér, hanem pont tökéletes. Van valami, ami ezen az emberen nem tökéletes? Annyira szép arca van, nem is szép, inkább jóképű. Szemei pont jó nagyságúak, haja mindig jól áll és az öltözködési stílusa is fiatalos ahhoz képest, hogy tudtommal egy év és a harmincat tölti. Kezdem megérteni, miért imádja minden egyes lány az iskolában, ellenállhatatlan a pasi, még így, férfi szemmel is.

- A szüleiddel élsz? - kérdezi megtörve a kialakult csendet.

- Nem, egyedül. - válaszolom anélkül, hogy felé fordulnék. Két napja ismertem meg jobban ezt az embert, aki éppenséggel a tanárom, mégis úgy érzem magam, hogy mindent elmesélnék magamról akadály nélkül. Tegnap éjjel nagyon meg voltam tőle ijedve, de tudom, hogy itt a suliban, nem fog úgy viselkedni, mert bár a tetőn vagyunk, így is van esély arra, hogy valaki megláthat. Neki is az állása múlik ezen a kis játékon, amibe belekezdtünk, mert a tanár diák kapcsolat akkor is tiltott.

- Tényleg szeretsz táncolni, vagy csak azért csinálod a klubban, mert azzal tudsz a legtöbb pénzt keresni? - ő is csak bámul maga elé, és ledobva a tiszteletet kívánó stílust, úgy beszél velem, mint egy normális emberrel, nem pedig mint egy diákjával.

- Mik ezek a kérdések? - húzom értetlen mosolyra a számat, mert nem értem, miért akarja tudni ezeket a dolgokat. Felé fordulok, és figyelem, ahogy szeme az udvar közepén elhelyezkedő fájának egyik ágán csücsülő madárkát követi.

- Csak kíváncsi vagyok. Nem kell válaszolni, ha nem szeretnéd. - kicsit felém fordítja fejét, hogy szeme sarkából rám tudjon pillantani, de nem szemezünk sokáig, én kapom el előbb a fejemet. Ebben a pózban olyan férfiasnak és kedvesnek tűnik, hogy nyomban érzem, hogy elvörösödöm.

- Miért akar rólam ilyen dolgokat megtudni? Nem csak a testemet akarja, hogy lefeküdjön velem, aztán eldobjon, mint egy koszos rongyot? - hangomban hallattszódik a halk szánalom saját magam iránt, és az undor, amit az vált ki belőlem, hogy elképzelem, bizony ez a mi “kapcsolatunk” sorsa.

- Először tényleg csak arra vágytam. A fiatal fiú, aki úgy mozog a színpadon, hogy a többi táncostól szinte ellopja a csillogást. Ha te vagy a soros, minden ember csak téged figyel, mert tehetség vagy. Ki ne akarná magának, legalább egy éjszakára azt a srácot, aki egyetlen testhullámmal erekciót okoz? - jót nevet saját perverz viccén, én viszont nem tartom annak, de valójában dagad a mellkasom a büszkeségből. Mostmár biztos, hogy kiváltok belőle valamit, amit mások nem. - Aztán rájöttem, nem csak az meglepő, hogy értesz a tánchoz, nem is akárhogy, hanem az is, hogy egy olyan diákom vagy, aki idebent annyira antiszociális, hogy még mi, tanárok sem tudunk rólad semmit, csak az alap adataidat, amik a papírokon állnak.

Eltátott szájjal bámulok rá, ahogy apró mosollyal ajkain beszél rólam, elmond minden jónak és én nem tudom hová süllyedjek, annyira zavarba hoz. Senki se hozott zavarba, akárhol érintett, bármit csinál velem, mert abban nem éreztem semmi igazit. De most látom Jongdaen, hogy komolyan gondolja amiket mond. Megkeményítem lelkemet, hogy ne lássa, mennyire összezavar valójában, de én akkor sem fogom ilyen könnyen adni magam.

- Mire akar kilyukadni? - nehéz úgy tenni, mintha legbelül nem izgulnék, mint egy kisiskolás.

- Kedvellek. - felém fordul teljes testével, és látom, hogy uralkodnia kell magán. hogy ne jöjjön közelebb, a biztonság érdekében. - Ezért teszek egy ajánlatot.

Biztosan hülyén festhetek, ahogy a megdöbbenés kiül arcomra. Említette már, hogy érdeklődik irántam, de én teljesen másra gondoltam, igazán nem is vettem komolyan. Ez viszont nem tudom elengedni a fülem mellett. Nem szólok semmit, így folyatja, mielőtt percekig várna valami válaszra.

- A húgomnak van egy tánc iskolája. Nagyon híres a környéken, sok hozzád hasonló tehetséges gyerek jár oda. Elintézem, hogy átiratkozz oda, hogy azt tanulhasd, amit igazán szeretnél, hogy ne legyél egyedül, mint itt.

El sem hiszem ezeket a magabiztos szavakat. Én még ott lefagytam, hogy tényleg érdeklődik irántam és nem csak szexelni akar, így az, hogy segítene bejutnom egy tánciskolába, már el sem jut az agyamig.

- Mi a csapda? - jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, amit én mindig igaznak véltem. Tudom, hogy ez nem ilyen könnyű. Miért segítene bejutnom egy neves iskolába így, hogy alig ismer és valószínűleg csak maga alá akar fektetni?

- Okos vagy, ezt már rég észrevettem. - megereszt egy szívdöglesztő mosolyt és eltekint rólam egy pillanatra. - Az iskola drága, szerintem képtelen lennél a tandíjat kifizetni, még a klubban való állásod mellet sem, főleg úgy, hogy egyedül élsz és a lakásodat is neked kell fent tartanod. - ahogy megemlíti a munkahelyem megfeszülök, ami feltűnik neki. - Nyugodj meg, nem fogom senkinek sem elmondani. Bízhatsz bennem. De visszatérve a témára, ha be is juttatnálak, már az első héten kiraknák a seggedet.

- Köszönöm, hogy rámutatott arra, mennyire csóró vagyok. Sokkal jobban érzem magam ettől! - lököm el magam a korláttól és érzem, ennek az egész beszélgetésnek semmi értelme, így lelépnék, de utánam szól.

- Ezért ajánlok fel egy lehetőséget. - lábaim megdermednek és háttal neki hallgatom szavait. - Továbbra is azt szeretném, ha az enyém lennél. Ezért azt mondom, költözz hozzám. - lassan fordulok szembe vele. Teljesen le vagyok döbbenve. Ő most komolyan azt mondta, hogy lakjak együtt vele? - És légy a szeretőm.

Emlékszem, elég sokáig álltam ott megnémulva, és csak bámultam rá. Nehéz volt feldolgozni mind azt az összehordott, akkor hülyeségnek gondolt dolgot, amit Jongdae mondott. De azóta se bántam meg, hogy azt mondtam: “Rendben.”

Olyan fejetlenül mentem bele mindenbe, az átköltözésbe és abba is, hogy átiratkozzak az iskolába, valamint abba, hogy egy szó nélkül a szeretőjévé váljak. Egyszerre voltam borzalmasan boldog, hiszen végre egy olyan helyen tanulhattam, ami jobban kecsegtetett számomra, viszont azt is éreztem, hogy egy hatalmas barom vagyok. Szóltam a nagymamámnak, hogy összeköltözök egy haverommal, ne aggódjon értem, nyugodtan adja el a kis lakást, ami az enyém volt, majd hívom telefonon, ha lesz időm. Sokkolóan hatott Jongdae hatalmas kertes háza, de ami jobban aggasztott, hogy annak ellenére, hogy két üres szoba is van a házban, nekem kötelességem volt vele egy szobába költözni, hiszen hivatalosan is a szeretője lettem. Szinte mindent elintézett egyetlen nap alatt, nem értettem, hogy mehettek a dolgok ennyire könnyen.

Azt hittem sosem fogom megszokni, hogy együtt lakok egy tanárommal, de gyorsabban ment, mint vártam. Két hete lakom itt ebben a palotában, és már olyan, mintha a saját házam lenne. Drága történelem tanárom pedig nagyon elviselhető, sőt igazán érdekes ember, így hogy jobban megismertem az ittlétem alatt. Ebben a pillanatban sokkalta szimpatikusabb lenne, ha nem a seggemet markolgatná, miközben ölel.

-  Hé! - nyögök fel, ahogy apró csókokat hint nyakamra és közben erősen mar bele félgömbömbe. - Most már elég! Már vagy húsz perce csináljuk ezt. - ragadom meg vállát, hogy eltoljam magamtól, ami szerintem arra hasonlít, mintha egy piócát akarnék lecuppantani a kulcscsontomról.

Megnyalja ajkait, ahogy végre enged szabadulni és kapok egy apró puszit az orrom hegyére, mielőtt elindul a konyhába.

- Amúgy - kezdek bele, miközben követem alakját a pulthoz. -, nem félsz attól, hogy lebukunk? Hiszen ön mégis csak tanár, én pedig diák… - ez a kérdés, ami nagyon foglalkoztat.

Mindent megoldottunk. A munkámat megtarthattam, hogy legyen saját keresetem és ne legyek elszakítva az egyetlen helytől, ahol jól érzem magam. Jongdae még múlthéten személyesen beszélt Jacksonnal, hogy tiltsa meg a vendégeknek, hogy engem hívjanak le a színpadról és vigyenek szobára, mert már az ő “tulajdona” vagyok. Persze a főnök beleegyezett, mert bár alkalmaz, mindig is aggódott amiatt, hogy nem e vagyok túl fiatal ehhez az egészhez, és nem e volt túl hülye, mikor közölte: fel vagyok véve.

Az egyetlen dolog, ami megválaszolatlan maradt az az a kérdés, hogy mi lesz, ha lebukunk.

- Figyelj. - egyik kezével arcomra simít és hüvelyk ujjával kezdi el bőrömet simogatni. - Hivatalosan, már a húgom iskolájának diákja vagy. Szóval, én már nem vagyok a tanárod. Szabadon tehetünk bármit, azért már nem szólhatnak. - most homlokomon csattan a cuppanós, ami hatalmas mániája. - Valamint, mostmár nyugodtan tegezhetsz, nem zavar.

- Nem nagyon tiszteletlen az? - kérdezek vissza, de legbelül már rég vártam arra, hogy ne kelljen figyelnem arra, mikor mit mondjak.

- Voltál te valaha tisztelettudó velem?

- Sose. - kuncogjuk el magunkat, és úgy érzem, mintha igazi párt alkotnánk.

- Holnap lesz az első napod a suliban, igaz? - felpillantok telefonomból, hogy szembe nézhessek Jongdaevel, aki már az ágyon fekszik könyvvel a kezében, szemüveggel az orrán. Eddig azt gondoltam, csak az idős emberekre illik ez a kompozíció, de ő még így is nagyon dögös. A szemüveg a legjobb kiegészítő, amit valaha is viselhet a világon.

- Igen. - válaszolom, és újra a mobilnak szentelem a figyelmem.

Csendben fekszem hason a kanapén, ami valamiért itt a hálószobában foglal helyet és nem a nappaliban. Bár ott van egy-eggyel nagyobb. Hirtelen nehéz súly nehezedik rám, és mikor meghallom újdonsült szeretőm kuncogását fülemben, lezárom a telefon és mosolyogva pillantok hátra, hogy lássam arcát.

- Néha gyerekes vagy. - motyogom úgy, hogy hallja nem gonoszságból mondom, csak piszkálásból.

Először nagyon furcsa volt, hogy minden nap látnom kellett egyet a saját tanáraimból. Megismerni igazából, hogy milyen valójából. Mindig mosolyog és mindig boldog. Sose találkoztam olyan emberrel, aki annyira pozitívan hatna másokra, mint Jongdae. Rég éreztem magam ennyire boldognak és nyugodtnak. Amilyen nehéz volt itt maradnom az elején, most annyira érzem jól magam. Mintha egy békés párkapcsolatban élnék, de ez nem az. Ahhoz képest, hogy elvileg a szex partnere vagyok, még egyszer sem feküdtünk le, pedig lassan már egy fél hónapja itt vagyok. Még csókolózni se csókolóztunk.

- Emelkedj fentebb egy kicsit. - nyögve, de teljesíti amit kérek, így van elég helyem ahhoz, hogy megforduljak alatta, hogy a szemébe tudjak nézni, és amint végzek a helyezkedéssel visszanehezedik rám és elengedi magát.

Mosolyogva kezd el játszadozni fekete tincseimmel, amiket egy hete festettem vissza eredeti színükre. Szerettem a szőkét, de ezzel a hajszínnel magabiztosabbnak érzem magam.

Ez a felnőtt testbe zárt kisiskolás néha úgy csinál, mintha élete szerelmét találta volna meg bennem, pedig még mindig csak egy taknyos gyerek vagyok, aki olyan mocskos életet él az iskola falain kívül, amit mások el sem tudnának képzelni.

Tekintettemmel elveszek sötét íriszében, miközben hagyom, hogy egyre csak közelebb és közelebb hajoljon ajkaimhoz. Beharapom alsó ajkamat, majd lassan kiengedem fogam alól és félig lehunyt szemmel engedem, hogy ajkait hozzányomja enyémekhez. Apró puszit hint számra és már el is hajol tőlem, de nem megy messzire éppen csak pár millimétert távolodik, úgy hogy ajkaink még súrolják egymást.

- Mikor fogod engedni, hogy rendesen megcsókoljalak? - akárhányszor teszi fel ezt a kérdést, hallattszódik a hangján, hogy kissé csalódott. Türelmetlen.

- Majd ha már eléggé bízom benned ahhoz, hogy elvedd az első csókomat. - nem kapom el a tekintetemet, mint ahogy azt általában szoktam. Nem válaszol, csak piszkálja hajamat tovább egy bágyadt mosollyal. - Nem tudok semmit az érzelmekről. Nem tudok semmit arról, amit adsz nekem hetek óta.

Kezemet nyakára vezetem, hogy ujjaimmal beletúrjak kissé göndör barna tincsei közé. Megbízok Jongdaeban? Igen. Már igen.

- Mutasd meg nekem, milyen élni igazán. - lentebb húzom fejét, hogy ajkaink ismét olyan közel kerüljenek. Ilyen közelről látom pupillája mennyire tág, szinte eltakarja a teljes színes részt. Bízni akarok ebben a csodálatos emberben. - Taníts engem! - és olyan hirtelen kapok ajaki után, hogy a levegő is bennem ragad, ahogy nyelvét átvezetve számba, új életet ajándékoz nekem.

- “Az eddigi életem egy szar volt. A szüleim elváltak, aztán anyám elment egy pasival, aki szinte még idegen volt. Sose voltak barátaim, mindig egyedül voltam. Az egyetlen hely, ahol senki nem lökött el magától, az a klub. Az ottani emberek az én igaz családom. Fogalmam sincs arról, mi az az igazi szeretet vagy szerelem. A testemet eddig csak kihasználták, amit nekem egy szó nélkül hagynom kellett. Nem tudom, mit csináltam eddig, de hogy nem éltem, az biztos.”

- “Ezért, adok neked egy új életet. Felejts el mindent, Yugyeom, és éld az én életemet.”