[fic49] Veve számára || Nem emlékezhettem...

Ajándékozott: Veve
Angyalka (író): Ivett 

Cím: Nem emlékezhettem…

Szereplők, páros: Minhyuk, Wonho (Hoseok) (MONSTA X)

Műfaj: Thriller, Horror, Romantika, de egyik sem 100%-ban

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: szereplő halála

Megjegyzés: A fici nem olyanra sikeredett, amilyenre akartam, ezért előre is elnézést kérek. Történt pár dolog a magánéletemben, ami miatt nem tudtam jól beosztani az időm, ezért kicsit összecsapott lehet. De remélem, azért tudok egy kis örömet okozni!:)

Szereplők halála.

Előszó: Lehet a szerelem annyira vak, hogy már azt sem veszed észre, ha valami megszűnt létezni?

- Mennyi ideje is? – Csengett fel karcos hangja hátam mögül. Mezítelen talpának halk csattanásai közeledtét jelezték. Megállt, majd hideg ujjaival vizes vállaimra simított. Apró sóhaj szökött ki ajkaim közül a kellemetlen érzésre. Fejem hátrahajtottam, így hajammal szabadon hagyott hasát érintettem. Vicces… én ülök nyakig a kádban, mégis ő öltözött lengébben.

- Lassan egy éve. Miért kérded? – Mondtam ki összeköltözésünk hosszát. Nem válaszolt, csak egy apró kuncogás kíséretében hajolt le és nyomott apró csókot lila ajkaimra. De mintha meg se érintette volna… lehet, csak annyira lefagyott a szám, hogy nem éreztem.

- Nem lényeges. – Egyenesedett fel, majd azzal a lendülettel húzta is ki a dugót az öntött vas kádból. – Ideje kiszállnod. A szád már inkább havas szilva ízű volt, mint édes cseresznye. – Vette kezeibe sötét törölközőm, majd széttárta, várva, hogy kiszálljak. Szemeim forgattam hasonlatán, majd óvatosan felállva léptem ki a betonpadlóra. Mi más lenne egy családi ház pincéjében?

A vízmennyiség, melyet a pólóm és rövidnadrágom magába szívott, hangosan talált magának helyett a poros talajon. Hátat fordítottam, így Hoseok átölelve takart be az eddig tartogatott ronggyal.

- Nem akarsz leszokni erről? – Suttogta légiesen könnyen fülembe. – Kicsit furcsa, hogy a dohos, üres, hideg pincében fürdesz, ruhában, nem? – Dorgált le szelíden, míg elengedve hagyta, hogy leitassam magamról a fürdővíz egy részét. Amióta ideköltöztünk, ezzel baja van. Minden ember máshogy relaxál, én miért ne tehetném ezt így?

- Nekem tökéletes. Nem változtatok. – Rántottam vállat, majd a szűk csigalépcső felé vettem az irányt. Leoltottam a villanyt, majd Hoseokkal a nyomomban lépdeltem fel a lyukas vas-fokokon.

A ház régimódi volt, de nekünk így tetszett. Csomó mindent mi újítottunk fel, mint például a hófehér nappalit, a tengerkék mellékhelyiséget, és az ébenfekete hálót, amit mostanában sajnos egyre kevesebbszer veszünk igénybe.

Felérve nyitottam ki az ajtót, melyen kilépve belebújtam meleg papucsomba.

- Öltözz át, nehogy megfázz. – Simított kedvesen arcomra, engem mégis a hideg rázott. A libabőr orcámtól egész ujjaim végéig elfutott. Párom látta, milyen reakciót váltott ki, de nem törődve vele huppant le a kanapéra. Kezébe vette a távirányítót, majd a készülékre irányította. Elhaladtam mellette, majd egy újabb lépcsősor megmászása után a hálónkat vettem célba. Belépve ledobáltam magamról a ruháim, majd megtörülközve bújtam bele egy térdig érő pólóba. Magamhoz vettem a vizes dolgaim, mikor is kezembe akadt a telefonom. Feloldottam, majd fülemhez emeltem. Mondtam pár szót, majd kinyomva hajítottam a készüléket a Hoseok helyén található kuplerájba. Tudja, hogy utálom, ha nincs valami a helyén. Ezért hát gyorsan kiteregettem, majd lecsörtetve olvastam fejére szidalmaimat.

Ő viszont csak üveges tekintettel bámult szemeimbe, mintha fel se fogta volna, miket mondtam.

- Nem tudom bekapcsolni. – Nyújtotta felém a távkapcsot, továbbra is tartva a szemkontaktust. Szemeim forgatva vettem el csípőmről kezem.

- Még nem végeztünk, később rendet raksz. – Ütöttem egyszer térdemhez a fekete kis eszközt, majd a szürke gombot megnyomva már villant is a képernyő és szólalt is fel az egyik friss sorozat kezdőzenéje.

Egy halk „köszönöm” után előre fordult, lábát törökülésbe húzta, míg én ledobtam mellé a kontrollert. Mivel nem nagyon izgatott, hogy a két kis főszereplő hogyan botlik egymásba, a jól ismert sablonos módon, ezért a konyhába menve tettem fel egy adag kávét főni. Megtöltöttem a karamellás ízesítésű őrölt babokkal a kis tartóját, majd becsavarva öntöttem bele a hűvös csapvizet. A gomb lenyomása után a nappaliba sétáltam, ahol a TV-ből a Hoseok által oly utált reklám süvöltött. Lehajolva öleltem át hátulról széles vállait. Bőre sápadt volt, hideg, hibátlan. Akár egy kedves szellemé, ki ahelyett, hogy elüldözne, inkább maga mellett tart és biztonságot ad szeretetével.

Eddig, mindig, ha megszólalt ez a kis dallam, Hoseok megrázkódva kapkodott a távirányító után, hogy minél hamarabb elhallgattassa a kis lényt, aki dobhártyákat szaggató magasságokban vinnyogta a maga érdektelen hirdetéseit. De most, csak csendben ült karjaim közt, ajkai kissé el is nyíltak, úgy bámulta üveges tekintettel a zenedobozt.

- Csak hozzászoktál Zsazsához? – Kuncogtam fel, ahogy nevén neveztem párom virtuális kis mumusát. Kérdésemre kirázta a hideg, majd hirtelen befogta füleit, majdnem megcsapott kezeivel, már éreztem a jeges suhintást arcomhoz csapódni.

- Kapcsold ki Minhyuk, kérlek! – Rázta meg hevesen fejét, mire elengedve őt nyomtam meg a kikapcsolásra szánt kis piros gombot. Mikor újra csend telepedett közénk, felsóhajtva emelte rám hálás tekintetét. – Hős vagy. – Mosolyodott el, majd felállva vont magához derekamnál fogva. Kezemet homlokára simítottam, majd lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Jól érzed magad? Mintha kicsit kihűltél volna. – Pásztáztam aggódva arca minden kis részletét. Nem válaszolt, csak elengedve engem túrt enyhén lenőtt hajába.

- Megyek, rendet rakok. – Távozott a nappaliból, egyenest a lépcsőkhöz menve.

Nagy szemekkel pislogtam utána, de jobbnak láttam egyedül hagyni. Nem is volt több időm ezen agyalni, ugyanis a kávéfőző három hosszú csippanással adta tudtomra, hogy lefőtt a kávém. A konyhába sietve kapcsoltam ki az eszközt, majd kinyitottam az üveges szekrényt. Lábujjhegyre állva vettem le két bögrét, majd megtöltöttem őket félig-félig. Az enyémbe ugyanannyi tejet öntöttem, Hoseokét feketén hagytam, úgy szereti.

Pár perc múlva már boldog fütyörészését hallottam, majd megláttam fejét felbukkanni az ajtó mögül, nagy mosollyal ajkain.

- Na, minek örül ennyire kend? – Kuncogtam fel az utolsó korty kávét is eltüntetve, felé nyújtva az övét.

- Már ok is kell ahhoz, hogy boldog legyek? – Nézett mélyen szemeimbe, míg ujjai közé vette a már csak langyos bögrét. Ajkaihoz emelte, majd a biztonság kedvéért belefújt. Ám mielőtt még belekortyolhatott volna, hangos szirénázások töltötték be az egyébként csendes utcácskát. Hoseok megijedt, hisz a bögre kiesve kezéből hullott a padlóra. Ezernyi szilánkra tört össze, de jelenleg ez cseppet sem érdekelt. A konyhai ablakhoz rohanva néztem ki az előkertbe, ahol három rendőrautó parkolt le egy mentős kíséretében. Hozzánk jöttek. Páromra kaptam tekintetem, akinek arca még a szokottnál is sápadtabb lett.

- Nyiss ajtót. Ha engem keresnek, a pincében leszek. – Ezzel sarkon fordult és lerohant az alaksorba. Szememmel követtem őt, de tekintetem hamar a bejárati ajtóra szögeztem, hisz dörömbölni kezdtek. Nagy levegőt véve lépdeltem a tömör faajtóhoz, majd megragadtam a kilincset. Jobb túlesni rajta. Kinyitottam, a küszöbön négy rendőrt és két orvost találtam, akik mikor rám néztek… ledermedtek. Nem értettem, miért néznek rám úgy, mintha szellemet láttak volna.

- Miben segíthetek? – Szólaltam meg végre, pár másodperc után. Ám felelet helyett mind beléptek a házamba. Két egyenruhás közrefogott, míg a másik négy célirányosan a pince felé vették az irányt. – Mi folyik itt? Hallják? Kik maguk? – Kapkodtam tekintetem a mellettem állókra, de ők csak némán tartottak, szinte már túl szorosan. Próbáltam kihúzni a karjaim, de esélytelen volt. Ekkor fejem oldalra kaptam, arra a kis tükörre, ami a belépő embereket fogadja. Én voltam benne, de… véresen. Hajam töve, nyakam, ruhám, mindenemet foltokban lepte be az alvadt vér. Nem tudtam mi ez az egész, biztos csak álmodom. Trappolást hallottam, majd a két rendőr elkezdett leráncigálni engem arra, amerre kollégáik is eltűntek. A földet pásztáztam, ahol sorra, mezítlábas nyomokat fedeztem fel, valamiféle vörös folyadékból formázva.

Teljes kétségek közt értem le az alaksorba, ahol a kedvenc kis kádam ugyanúgy állt, ám nem volt üres.

- Maga tette? – Rivallt rám egy öreg, szakállas férfi. – Nem hallja!? – Lépett egyet közelebb.

- Mégis mit? – Csengett fel hangom meglepően nyugodtan, halkan. A kérdezőm csak intett egyet, mire a kád elé vonszoltak engem.

Jól láttam. Nem volt üres a kád, hisz szerelmem feküdt benne. Bőrét elnézve fázott, ajkai olyan lilák voltak, mint ez enyémek még órákkal ezelőtt. Tekintete üres volt, pont engem nézett. Fürdött, de nem vízben.

A saját vére ölelte körbe szálkás testét, mely még lassan pulzálva távozott a nyakán keletkezett vágásból.

***

Zsong a fejem, a hátam kettészakad, karjaim elzsibbadtak. Szemeim csak nagy küszködés árán sikerült kinyitnom. Nem otthon vagyok. A plafon hófehér, csak egy apró, pislákoló neoncső miatt tudom azonosítani a színeket. Hirtelen felülök, körbenézek. A fal méregzöld, a padló szintúgy. Kiáltanék, keresném páromat, ám ekkor szemeim elé tárulnak a rémképek. Látva őt, vérbe fagyva, nem tudom elhinni. Szemeim összeszorítom, sós könnyeim utat törnek maguknak, akadatlanul hullnak le a piszkos szürke lepedőmre.

Nem, nem, nem történhetett meg ez.

A vékony falak tökéletesen visszaverik küszködésem hangját a levegővételért. Megfulladok.  Megfulladok, hisz nem tudom mi történik, hogy hol vagyok, hogy miért történt az, ami. Magyarázatokat akarok. Most!

Mintha valaki meghallotta volna segélykérésem, két magas sarkú kopogással fűszerezett női hang csapta meg fülemet.

- És itt ki van? – Maradt abba a kopogás. Vasajtóm egy hangos csikorgást hallatott, mint mikor a tanár végighúzza körmeit a frissen mosott táblán. Tehát rólam kérdezgeti a másik hölgyet.

- Ő a legújabb betegünk. Egy hónapja van itt, minden bizonnyal megölte a párját. De nem hajlandó beismerni, még akkor sem, hogyha a bizonyíték ott volt a testén. – Beszélt pökhendien. Ezért utáltam az ilyen libákat…

- Hogy érted? – Szólalt meg a kérdező.

- Kivéreztette, majd megfürdött a vérében. Még akkor is beborította, mikor a zsaruknak ajtót nyitott. De azt nem értem, ha nem vallja be, akkor miért hívta fel a rendőrséget? Még azt is mondták, hogy ott elmondta a rémtettét. – Cicceget egyet nyelvével. – Nem is lényeges. Lényeg, hogy már itt van az intézetben, a mi kis… - az utolsó szava szinte el se jutott fülemig, hisz elindultak az ellenkező irányba.

Nem lehet igaz, amit mondtak. Én nem lettem volna képes ilyesmire, főleg nem azzal, akibe szerelmes voltam!

Ám pár percnyi gondolkodás után mindent megértettem. Egyetlen egy szó kellett ahhoz, hogy megmagyarázzon mindent.

Megtettem, amit mondtak, beképzeltem Hoseokot, hogy nyugtassam magam, majd a bűntudat miatt felhívtam a rendőrséget.

   De erre abban a percben nem emlékeztem, hiszen nekem tudathasadásom van…