[fic46] Shin Hara számára || Karácsonyi húzás

Ajándékozott: Shin Hara

Angyalka (író): Alice UnicornSmile
Cím: Karácsonyi húzás

Banda: U-KISS

Páros: ElVin

További szereplők: nyomokban Soohyun, Dongho, Hoon és Kiseop is megjelenik

Műfaj: Yaoi, romantikus, iskola

Korhatár: +16

Ajánló: A gimnazista Kevin Woo már régóta szerelmes valakibe. De egy eper és egy szendvics vajon segíthet neki a felmerülő problémájába?

KEVIN POV:

Elison Kim a gimi második osztályában került hozzánk, és nem telt sok időbe, hogy az osztály legnépszerűbbjei közé tartozzon. Tökéletes volt, igazi mintadiák. Kedves, illedelmes, szorgalmas, és mind emellett túl jóképű is.

A legelső napján, a tábla előtt állva, magabiztosan mutatkozott be az osztálynak. Csodálva követtem tekintetemmel minden mozdulatát, minden elhangzott szava az emlékezetembe égett.

*

Délelőtt nyolcóra-nulla-nulla percet ütött az óra, az osztályfőnökünk pedig belépett az éppen nyíló tanteremajtón, hogy végre kezdetét vehesse a gimi második osztályának legelső napja. Az osztály egy emberként pattant fel a helyéről, és állt vigyázzba. Choi tanárnő az asztala mögé sétált, majd beinvitálta a kint ácsorgó alakot.

-  Mától új osztálytársatok lesz, legyetek vele nagyon kedvesek! Jöjjön beljebb Kim, és kérem, mutatkozzon be az új osztályának.

Minden szem az ajtóra szegeződött, ahonnan halk léptekkel egy magabiztosan lépkedő fiú került elő. Festett barna haja tökéletesen állt, bőre gyönyörű ápolt, fogsora pedig makulátlanul csillogó volt. Elegáns öltözete tehetősebb hátterű családról árulkodott, még nyilván nem kaphatta meg az egyenruháját. Magasnak tűnt, első ránézésre talán fél fejjel magasabbnak.

-  Örvendek a találkozásnak! – hajolt meg üdvözlésképp – Elison Kim vagyok, nemrég költöztünk vissza Amerikából Koreába. Kérlek legyünk jóban!

Körbepillantott az osztályon, mosolyogva ránk, a nap pedig játékosan csillant meg tincsein, melyekbe lassan beletúrt. Mikor először összetalálkozott a pillantásunk, hatalmasat dobbant a szívem. Mélybarna szemei egy örökkévaló pillanatig az enyéim fürkészték, teljesen elvesztem bennük. Első látásra beleszerettem.

*

De Elison Kim rám sem hederített. Az ő szemében csak egy bogár voltam, épp oly apró és szánni való. Hisz én voltam az a diák, akit mindenki nyugodt szívvel csicskáztathatott és bánthatott, ha épp kedve tartotta. Mi másra is lettem volna jó?

A hetek lassan vánszorogtak egymás után. Monoton mókuskerék rabjaként léteztem, az egyetlen örömöm pedig csakis Eli lett. Titkon mindent megtettem, hogy csak egy icipici dologgal is meglephessem, pedig ő sem volt különb a többiektől. Nem bántott ugyan, viszont teljesen levegőnek nézett, mindegy hogyan próbáltam a közelébe férkőzni, de teljesen megértettem a helyzetét; ilyen tökéletes emberi lényként, mint ő, én sem engedtem volna magamhoz közelebb egy olyan kis porszemet, mint amilyen én vagyok. Ennek ellenére akkor is mindent megtettem érte. Bár névtelenül, de minden reggel gyümölcsöt csempéztem a padjába, mielőtt bárki is az osztályban beért volna, hogy segítsek megőrizni az egészségét.

Aztán valahogy aznap megtört a jég.

*

Az ebédszünetben éppen a szendvicsemet csomagoltam ki, mikor az egyik osztálytársam, Soohyun úgy döntött, eltulajdonítja azt magának.

- Na, add szépen ide! Neked úgysem kell, a fogyókúra nem rossz dolog. – Gúnyosan nevetve kapta ki a kezemből az egésznapi kajámat, és beleharapott egy nagyot. – Na, ne pityeregj, mik azok a könnyek a szemed sarkában? Hát illik ilyet? Pedig én mindent megteszek annak érdekében, hogy még jobb barátok legyünk – gúnyolódott tovább vihogva Donghoval, a csatlósával, a saját „poénján”.

- Most már elég legyen!

Nem mertem oldalra nézni, úgy megijedtem a hirtelen jött dühös hangra. Megremegtem, ahogy meghallottam a lépteket, összeszorítottam a szemeim, és vártam.

Most biztosan rám mérges, ahj, sikerült magamra haragítanom – ilyen és ehhez hasonló gondolatok áramlottak át az agyamon, míg vártam, hogy végre megüssön, vagy megalázzon és túl legyünk rajta, de valami egészen más történt. Mellém ért, ujjait gyengéden a görcsösen pulcsim alját markoló csuklómra vezette, és felhúzott a székemről, ki, maga után a folyosóra. Hevesen kezdett kalapálni a szívem, ahogy realizáltam a helyzetet, de aztán ugyanolyan gyorsan el is szégyelltem magam, hogy fiú létemre neki kell megvédenie.

Egészen a büféig húzott maga után, lassan haladva végig, az én tempómban. Lesütött szemekkel haladtam mögötte, majd mikor megtorpant, nem figyeltem és véletlen nekiütköztem a hátának.

- Sajnálom, ne haragudj, nem akartam – szabadkoztam sűrű meghajlások közepette, de ő csak mosolyogva a szerencsétlenségemen leintett, és vett nekem egy szendvicset. – én... izé... nem fogadhatom el, nem akarok kellemetlenséget okozni...

- Csak fogd és egyél – tolta a mellkasomnak monoton hanggal a becsomagolt szendvicset, majd elengedte, és hátat fordítva vissza indult a terembe.

Amilyen gyorsan csak tudtam, az étel után kaptam, nem sok híja volt, hogy a földön végezze. Megszeppenten nyammogtam utána egy hálás köszönetet, majd magamba gyűrtem az egészet az örömkönnyeimmel küszködve. Eli végre észrevett, annyira boldog voltam.

*

Ez volt az első alkalom, hogy kiállt értem, és megvédett. Remény öntötte el a szívem, de sajnos hiába, visszaérve a terembe ugyanúgy levegőnek nézett, ahogy egészen eddig. A pillanatnyi boldogságom tovaröppent, és visszazuhantam a jelen fájdalmába.

Az elkövetkezendő napok ismét változatlanul teltek, mintha nem is történt volna akkor semmi. Már decembert elsejét írtunk, már lassan a félév közeledett, de mégis úgy éreztem nem telik az idő. Nem szólt hozzám többet, nem is emelte rám tekintetét, így igen csak elszontyolodtam. Mindennél jobban vágytam rá, hogy végre boldog lehessek vele, de az sajnos meg váratott magára.

*

Szerda reggel az első óránk az osztályfőnöki volt. Choi tanárnő az ajtón belépve egy mikulássapkával a kezében libbent az asztala mögé. Az osztály vigyázzt és a jelentést követően a tanárnő magához ragadta a szót.

- Gyerekek, mint tudjátok, ma van december elseje. Ma fogunk húzni neveket, ha lehet, mindenki törekedjen majd a diszkrét ajándékok vásárlására. Csak semmi óvszer es egyéb disznóságok, mint tavaly, Lee! Majd a fiúja megveszi maga az aktushoz szükséges eszközeit! – bökött fejével az Eli előtti pad felé, ahol az említett személy párja, Hoon ült.

Az osztály hangos nevetésben tört ki, de Choi tanárnő azonnal elcsitította őket, hogy mihamarabb kezdődhessen a karácsonyi húzás.

Névsor szerint haladtunk, szóval szokás szerint enyém lesz az utolsó név. Remegő kézzel kezdtem bontogatni a nevet rejtő cetlit, reménykedve benne, hogy vagy az osztályfőnököt, vagy a helyettest, vagy pedig Elit húzom. Nem akartam olyan peches lenni, hogy úgy járjak, mint tavaly, és márpedig, ha nem e három személy közül kell valakit megajándékozzak, akkor ezer százalék, hogy megint ki fognak velem cseszni. Tavaly majdnem kicsaptak, mert titokban be kellett csempésszek Soohyunnak egy üveg alkoholt és egy doboz cigit, mert megfenyegetett. Életem legrosszabb pillanata volt, mikor a kibontott cetlin az ő neve állt.

Azonban reménykedtem. Idén talán rám mosolyog a szerencse, és végre nem kell azon aggódnom, hogy továbbra is diák maradhatok-e, az idióta karácsonyi kívánságlisták miatt, vagy sem. Lassan bandukoltam vissza a helyemre, akár egy kivégzésére induló rab. Éreztem a hátamon Soohyun és Dongho gúnyos pillantását, nyilván azt remélték, hogy idén is ugyanezt eljátszhatják. De nem így lett. Ahogy kicsomagoltam a cetlit, a rajtam lévő feszültség átcsapott hatalmas jókedvbe, és örömbe. Az engem fürkésző szempárok lemondóan, bosszúsan fordultak vissza előre és úgy tűnt, idén már csak amiatt kell aggódjak, hogy engem ki húzott. Ez már így is fél siker. Madarat lehetett volna velem fogatni, ahogy megláttam a papírra írt nevet, ugyanis sikerült kihúznom azt az egy embert, akit mindenkinél jobban akartam. Akibe beleszerettem.

*

A kezdeti lelkesedésem sajnos nem tartott sokáig. Addig minden rendben volt, hogy őt akartam húzni, na de mit is kellett volna adnom neki? Egy szerelmeslevelet? Oh, még mit nem. Hosszas fejtörés után sem jutottam előrébb, de végül az évfolyamunkon tanuló Kiseoptól kértem segítséget, az egyetlen embertől, akit végül is barátnak hívhattam a suliból. Lassan apránként beszereztünk vele mindent, amire szükségünk volt a kis ajándékcsomaghoz, már csak az utolsó apróságok hiányoztak belőle, mint például az elmaradhatatlan gyümölcs. Apropó gyümölcs…

*

Két héttel a szendvicses eset után a szokásosnál még korábban értem be a terembe, ezúttal egy csomag eper társaságában. Álmosan baktattam Eli padjához, már éppen becsempésztem volna a padjába a gyümölcsöket, mikor nyílt az ajtó, és valaki belépett rajta a terembe. Azonnal hátrakaptam a fejem, hogy megnézzem ki az, nagyon remélve, hogy csak a takarítónő, vagy a gondnok, de nem. Ennél pechesebb már nem is lehettem volna, ugyanis aki az ajtóban állt, az nem volt más, mint maga Elison Kim.

- Én izé… csak… - A hirtelen sokkhatásként ért jelenléte miatt kicsúszott a kezemből a csomagocska, de szerencsére csak a pad tetejéig zuhant, nem mentek tönkre az eper szemek.

- Szóval te vagy a titokzatos vitamin tündérke? – Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd lassan közelebb sétálva folytatta. – Már kíváncsi voltam, hogy ki lehet ez a személy, így bejöttem korábban, mint kellene, de nem gondoltam volna, hogy tényleg tetten érlek.

Egészen közel sétált, mire az izgalomtól megremegtem, mint egy nyárfalevél. Nyekergésen kívül semmi nem jött ki a torkomon, hiába próbálkoztam, így inkább megpróbáltam kikerülni, hogy kislisszolhassak az ajtón, de megragadta a karom.

-  Ne siess sehova, bárhova is mennél, az még várhat. Az eper hamar romlik, tudtad?

A padhoz tolt, szinte arcomba lehelve mondatát, majd rálökött annak a tetejére és felkapva a kis dobozka gyümölcsöt, fölém mászott. Elkerekedett szemekkel figyeltem mi következik most, túlságosan lesokkoltak az események ahhoz, hogy bárhogyan is lereagáljam. Kivett egy szem epret a többi közül, majd a felét leharapva nyammogott rajta.

-  Hmm… finom – konstatálta elégedetten, majd féloldalas mosolyra húzva száját enyémhez közelített a fél szem gyümölccsel. Ajkaim közé tolta az epret, majd mikor az ujjai következtek volna, hogy letakarítsam a ráfolyt levet, összeszorított szemekkel és szájjal megmakacsoltam magam. Kicsit kapálózni kezdtem, de nem sok értelme volt, már alapból is sokkal erősebb volt nálam, nem hogy így, mikor ennyire elgyengültem tőle. Az arcom csak úgy égett az izgalomtól, azt sem tudtam, mégis hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Éreztem, hogy a vérem az ágyékomba kezd tódulni, amitől még jobban zavarba jöttem. – Nyugodtan csináld csak, itt senki sem lát – duruzsolta a fülembe olyan erotikus hangon, hogy már csak ettől is helyben el tudtam volna élvezni. Ez az ember tökéletes.

Végül eleget téve kérésének remegő kézzel megérintettem övét, és nyelvem hegyét kidugva végignyaltam ujján. A szemeim továbbra is összeszorítva tartottam, nem mertem volna még csak ránézni sem ebben a helyzetben. Ajkaim kicsit jobban szétnyíltak, hogy beférhessen rajta ujja is, majd kezeimmel igazítva az ő mancsa pozícióját végigtisztogattam azt az eperlé csík mentén.

-  Nézz közben a szemembe! – adta az utasítást.

Óvatosan felnyitva pilláim kerestem tekintetemmel övét, majd folytattam előbbi munkámat. Ennél zavarba ejtőbb dolgot nem is tehetne velem. Szinte lángoló arccal nyalogattam ujját, ahogy kérése szerint szemébe néztem, és már majdnem annyira elmerültem csillogó szemeiben, hogy elfeledkeztem arról az „apró” problémáról a lábaim közt, mikor egy váratlan pillanatban lökött egyet csípőjével hozzám dörgölőzve. Nyögés szökött ki ajkaim közül, de azonnal kapálózni kezdtem ismét, de most sem hagyott szabadulni.

- Ne légy zavarban, inkább légy magadra büszke, hogy elérted, hogy hallani akarjam a nyögésed magam alatt. – Érzékien a nyakamba harapott, amire ismét sóhajtanim kellett, de aztán leszállt végre rólam, és hagyott menekülni.

*

Ezután mintha nem is én lettem volna, elkezdtem kerülni, mert nem akartam, hogy csak játszadozzon velem. Nem tudtam volna elviselni a csalódást, ezért inkább próbáltam megkímélni magam a szerelemtől, de mind hiába. Mindig utolért valahogyan.

Elérkezett a várva várt karácsony előtti utolsó tanítási nap. Az osztálykarácsony napja. Kiseoppal sikeresen kiderítettük, mit szeretne, ami nem volt más, mit egy meleg trilógia utolsó kötete. A szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam, hogy egy romantikus meleg témájú könyvről van szó, titkon elkezdtem ismét reménykedni. Bár már az epres reggel is elég árulkodó volt, így végre biztos lehettem abban, hogy ha velem szórakozott is, ő biztosan meleg. Ennyi elég volt nekem a reményhez, hogy talán lehetett esélyem. Talán, ha csak egy icipici is.

*

A székeket körberendezve foglaltunk helyet a terem közepén, várva az ajándékozásra. Eljött a nem várt pillanat, mikor is nekem kellett felállnom a jó öreg megszokott székemből, hogy átsétáljak a kör másik oldalán ülő Elihez, és átadjam neki az ajándékot.

Lassan, remegő lábakkal indultam meg felé, a gyomrom végig görcsben volt, az arcom kipirult, és nem tudtam nem görcsösen végig őt nézni azon a pár méteren, ami valójában hosszú-hosszú kilómátereknek tűnt. Elcsukló hangon végül csak sikerült megszólalnom, mire odaértem hozzá.

- B… boldog karácsonyt, Eli. – nyomtam a kezébe teljesen zavarban az ajándékot robotos merev mozdulatokkal, és már majdnem visszafordultam volna, mikor a kezemben landolt egy másik csomag.

- Micsoda véletlen… Én is téged húztalak, Vinnie, boldog karácsonyt! – húzódott ezer wattos vigyorra a szája, majd közel hajolva, hogy csak én halljam, folytatta – csak akkor nyisd ki, ha már senki sem látja! Ja, és ezután ne siess haza. – Féloldalas vigyorával lépett hátrébb, és pedig teljesen zavarban ugrottam vissza a helyemre.

Helyet foglalva körbenéztem, de teljesen felesleges volt óvatoskodni, mert már mindkét oldalamon az ajándékbontogatásokkal voltak elfoglalva. A biztonság kedvéért észrevétlenül hátrébb csusszantam, és óvatosan bontogatni kezdtem a becsomagolt dobozkát. A csomagolás alatt a doboz tetején egy „Vinnienek” feliratú félbehajtott levelecske volt, de egyelőre jobban izgatott, hogy mi lehet a csomagban. Óvatosan felnyitottam résnyire a tetejét, majd elvörösödve vissza is csaptam azt, mikor megláttam mit is rejt valójában. Mégis, hogy adhatott nekem egy vibrátort ajándékba? Teljesen elment az esze? Zavartan, és kicsit feldúltan hajtottam ki a mellékelt levelet, amin nem állt hosszú felirat, de mégis, annál boldogabbá tudott tenni. Hirtelen minden fellángolt haragom elpárolgott, ahogy olvastam a sorokat.

„Ne haragudj a múltkoriért, nem akartam, hogy azt hidd, szórakozok veled. Teljesen komolyan gondoltam, hogy tetszene, ha ezentúl alattam nyögnél így. Tetszel.

Ja, és a vibrátort amolyan kabala félének szántam, de szívesen kipróbálnám benned. Meg mást is.

Ha vége a karácsonyozásnak, gyere fel a harmadikra.”

Életem legboldogabb napja lett ez. Az osztály lassan haza indult, Eli pedig az elsők közt volt, akik kirohantak mihelyst lehetett. Kíváncsian csomagoltam össze, majd mielőtt kiléptem a teremből illedelmesen kellemes ünnepeket kívántam és a harmadik emelet felé vettem az irányt, ahogy Eli kérte.

Felérve az emeletre az egész folyosó kihalt volt. Szinte mindenki hazament, már csak a földszinti aulából hallatszott a diáksereg moraja. Végigbandukolva a folyóson Elit kerestem, aki egyszer csak meglepetésszerűn kivágódott az egyik teremből és visszarántott magával. Behúzva mögöttünk az ajtót, éhesen ajkaimra mart, ahogy nekitolt az ajtónak, miközben próbált beletalálni a kulcslyukba.

Kattant a zár, én nyekkentem az asztalon, Eli pedig végre bebizonyította, hogy komolyan gondolta a korábbit.

*

Boldog Karácsonyt! J