[fic06] くみい-ちゃん számára || Másnak gondoltalak

Ajándékozott: くみい-ちゃん

Angyalka (író): EXOFairy
Cím: Másnak gondoltalak

Páros és/vagy fő(bb) karakterek: XiuLay, Kim Minseok, Zhang Yixing

Műfaj: romantikus, mindennapi élet

Korhatár: 16+

Egyéb figyelmeztetések: yaoi

Leírás/ajánló/előszó: Mindenkivel megesett már, hogy félre ismert valakit. Azonban ezt a hibát mekkora mértékben követhetjük el? Lehet utálatból barátság vagy szerelem?

Minseok pov

Még csak 19 vagyok, de sok mindent kipróbáltam már hobbi szinten. Taekwondoztam és vívtam is pár évig, de hosszútávon nem kötött le. Még most is focizom néha, amikor meccs lesz, bár kispados vagyok, mivel negyed annyit sem vagyok az edzéseken, mint az aktív tagok. Viszont már három éve külön zeneiskolába is járok. Mindig is imádtam énekelni és elég jól is megy szóval eddig ez tart a legtovább és úgy érzem örök szerelem marad. Megnyugtat, kikapcsol és ellazít a nehéz időkben. A szüleim válása miatt szinte menekültem otthonról és az egyik régi haverommal futottam össze, aki épp egy órára rohant a zeneiskolába és javasolta, hogy nézzem meg, ha ráérek. Nos, szerencsére vele mentem és azóta is együtt jövünk heti háromszor.

- Figyi Jongdae, te mit adsz elő a következő előadáson?

- Még ötletem sincs, de hallottam egy pletykát, hogy most duettek lesznek.

- Ne már - csillant fel a szemem izgatottan.

- Mondom csak pletyka. Még semmi sem biztos, csütörtökön fog kiderülni.

Három havonta van egy plusz feladat, ami extra pontokat ér. Mivel nem tudok zenét írni így mindig meglévő dalokat tanulok meg és adok elő, ami ugyanúgy elfogadott. Irigylem kicsit azokat, akik képesek sajátot alkotni, de eddig bármivel próbálkoztam az katasztrófa lett. Jongdeaval szívesen duetteznék, iszonyat jó hangja van, meg Baekhyunnak. Ők a legjobbak a csoportban, de zenét írni ők se tudnak. Viszont akkor lehet, hogy Chanyeolt kéne megkeresnem, mert neki nem okozna gondot, hiszen olyan tehetség, hogy egy nap alatt képes megcsinálni. Azonban ha belegondolok akkor ő Baekkel lesz szóval Jongdae maradt nekem.

- Ha tényleg duett lesz, biztos valamelyik csajjal esek neki - kacsintott és én hivatalosan is egyedül maradtam.

Na, sebaj, majd találok valakit. Sőt az se biztos, hogy ténylegesen duettet kell énekelni. Majd holnapután kiderülni.

Nos, számomra nem derült ki, ugyanis itthon fekszem 39°C-os lázzal és nem tudtam bemenni. Tehát vagy maradt nekem valaki vagy megszívtam a dolgot.

Négy nap telt el és végre jobban voltam, bár a hangom még mindig rekedt, de majd pár nap alatt az is rendbe jön. Kissé aggódva léptem a terembe, mert ki kellett derítenem ki mellé osztott be a tanár, ha már nem válogathattam.

- Szia Minseok!

- Jó napot! - hajoltam meg.

- Tudom ám miért jöttél ilyen korán. - mosolyodott el - Örülök, hogy meggyógyultál, de azért pár napot adj még a hangszálaidnak - csak bólintottam. – Nos, duetteket kell előadni február végén és a partnered kifejezetten téged szeretett volna, szóval a többiek megoldották egymás között.

- És ki ragaszkodott hozzám ennyire?

- Yixing - ahogy kimondta a nevét kedvem lett volna lefejelni a szép tölgyfaasztalát, ami mögött ült.

- Remek - morogtam halkan.

- Valami gond van? - nézett kíváncsian, mert nem hallhatta motyogásom, de valószínűleg az arcomra volt írva "elégedettségem".

- Dehogy - erőltettem magamra egy mosolyt – megyek, megkeresem.

Kiviharzottam a teremből és az aulába trappoltam. Miért pont engem kellett kiszúrnia? Elismerem tehetséges, tud dalt írni, nem énekel rosszul. De amint öt percet eltöltök vele, a hajamat tépem az idegtől. Az a gyerek egy álomvilágban él, konkrétan olyan mintha be lenne szívva a nap huszonnégy órájában. Ha beszélsz neki, olyan fáziskéséssel jut el hozzá a dolog, hogy már az felcseszi az agyamat. És vele leszek összezárva több, mint egy hónapig.

- Yixing - szóltam oda neki.

- Ah Xiumin, hát meggyógyultál?

- Kértelek már, hogy ne hívj így.

- Sajnálom - nézett ártatlanul. - Ami az előadást illeti - kezdte lassan - néhány napja elkezdtem egy dalt, ami nagyon passzolna a hangodhoz.

- Majd órák után meghallgatom.

- Átjöhetsz.

- Jó lesz itt valamelyik teremben, mert még dolgom van, és amúgy sem énekelhetek még néhány napig.

- Értem - mondta a szokásos fáziskéséssel.

- Na, akkor menjünk, mert elkésünk - indultam meg ő pedig vagy öt lépéssel lemaradva követett.

Igazából semmi dolgom, de nincs hozzá energiám ma az biztos. Összesen két óránk volt délután így hamar kötöttünk ki Yixinggel az egyik teremben.

- Na, mutasd - dobtam le magam egy székre és vártam.

Ő is leült velem szembe, ölébe vette a gitárját, ami mindig ott lóg a hátán az egyszerű fekete tokban. Elég lassú, vontatott és melankolikus dal volt. A szöveg még nem volt teljes. Ha a megfelelő jelzőt keresem rá akkor olyan Yixinges.

- Ez rohadt lassú - dörzsöltem meg az orrnyergemet.

- Nem tetszik? - döntötte meg oldalra a fejét.

- De szép, csak a feléig sem jutok el és már alszik a közönség - kissé megbántott arcot vágott. - Nem rossz ez ne érts félre csak nekem túl lassú.

- Értem, majd még dolgozom rajta.

- Átküldök, majd otthon néhány linket, hogy milyen stílusra gondoltam, de most mennem kell - álltam fel.

- Rendben - pengetett tovább rám se nézve, úgyhogy magára is hagytam.

Tényleg fel kell magam készítenem lelkileg, hogy elviseljem, mert nem léphetek le mindig tíz perc után. Nem valószínű, hogy a szövegrészben vagy magában az akkordokban tudnék neki segíteni, de akkor is bunkóság lenne, ha nem csinálnék semmit és ő csak a kezembe adná a kész darabot mondván, hogy énekeld. Nem lenne igazságos az biztos. Otthon céltudatosan vettem ölembe a laptopom és már nyúztam is a youtube oldalait, hogy néhány számot átküldjek neki SNS-en. Pörgősebb, vidámabb dalokat küldtem, de aztán eszembe jutott, hogy Yixing mindig ilyen lassúakat ír, és ha penget is unalmában órák között az is nagyon vontatottra sikeredik. Valószínűleg nem érezné magáénak a dalt, ha ennyire távol állna a stílusától így kerestem néhány lassabbat, amin még nem alszom be és elküldtem azzal a szöveggel, hogy "ez pont a kettőnk stílusa közé esik".

Yixing Pov

Mikor megtudtam, hogy duettek lesznek egyből izgatott lettem. Mindenképp Xiumint akartam páromnak. Imádom a hangját, sőt az egész lényét, úgy ahogy van, de ezt neki nem kell tudnia. Észrevettem már, hogy nem igazán keresi a társaságom, de nem haragudtam érte. Sokszor megkaptam már a barátaimtól, hogy idő kell engem megszokni és megszeretni. Bízom benne, hogy vele is így lesz és később már boldogan tölti velem az idejét. Bevallom kissé féltem, hogy elutasít majd, de már rengeteg kifogást hárító szöveget találtam ki. Végül csütörtökön hivatalos lett a feladat és meg is kértem a tanárt, hogy írja be mellém Minseokot, aki nem tudott jönni. Mivel nem volt itt így nem kételkedhetett a tanár abban, hogy ez feladatpáromnak ellenére lenne-e úgyhogy felvéste a nevünket a jegyzetébe. Nem tudtam levakarni a vigyort a képemről. El se hiszem, hogy megcsináltam, bár nem biztos, hogy ő is annyira oda lesz az ötlettől, de mivel mindenki foglalt lesz már így elég nehézkes lenne a csere. Úgymond szerencse, hogy még pár nap eltelt és hétfőn meg is pillantottam az aulába, ahogy felém tart kissé mérgesen.

- Yixing- szólított meg és a hangja picit be volt rekedve, hát ezért nem jött, mert beteg volt.

- Ah Xiumin, hát meggyógyultál?

- Kértelek már, hogy ne hívj így - fújta fel az arcát picit. Nagyon aranyos volt.

-Sajnálom - pedig illik hozzá. - Ami az előadást illeti néhány napja elkezdtem egy dalt, ami nagyon passzolna a hangodhoz - igazából vagy húsz olyan dalom volt, amit neki írtam hátha egyszer elénekli.

- Majd órák után meghallgatom - úgy tűnik tényleg nincs ínyére a közös zenélés.

- Átjöhetsz - javasoltam, mert több dalt is tudnék neki mutatni és hatalmas boldogság lenne a szobámban tudni őt.

- Jó lesz itt valamelyik terembe, mert még dolgom van, és amúgy se énekelhetek még néhány napig - hadarta és éreztem, hogy füllent, de mit tehetnék?

- Értem - válaszoltam a legegyszerűbbet.

- Na, akkor menjünk, mert elkésünk - szinte futott. Követtem a gondolataimba merülve és egész órán rajta járt az agyam.

Órák után egy külön terembe mentünk és levágódott egy székbe. Hátra dőlt én meg szinte zavarba jöttem, hogy  most ezt megmutatom neki félkész állapotban. Oda húztam egy széket és helyet foglaltam vele szemben.

- Még nincs teljesen kész - szóltam előre, hiszen néhány helyen a szöveg hiányzik és az akkordok is tökéletesítésre szorulnak. Amikor a végére értem frusztráltan közölte, hogy lassúnak tartja. Feltettem félve a következő kérdésem, hogy nem tetszik neki, de a válasza rosszul esett.

- De szép csak a feléig se jutok el és már alszik a közönség - ennyire rossz lenne? Talán unalmas? - Nem rossz ez ne érts félre csak nekem túl lassú. - fejezte be végül és próbált bátorítóan rám mosolyogni, amitől normál esetben úsznék a rózsaszín ködben, de most túlságosan lefoglalt, hogy közölte nem tetszik neki, és ha ez nem jó a többi sem lesz nagyobb siker. Mondta, hogy átküld pár dalt, hogy tudjam mire gondolt.

- Rendben - vágtam rá ő pedig kisétált az ajtón. Én szeretem az ilyen lassú dalokat és kicsit rossz, hogy ennyire leszólta, de azért megértem. Valahol a kettőnek ízlése közé kéne belőni a sebességet és a szöveget is fel kell dobni picit. Megoldom, mert majdnem egy hónapunk van rá és az rengeteg. Bizakodva indultam én is haza és alig vártam miket fog küldeni, mert ezzel is jobban megismerem. Aztán az idő amit együtt töltünk a zenézéssel majd közelebb hoz minket, vagyis őt hozzám.

Már nagyon vártam, hogy átküldje a dalokat. Persze mindig figyeltem, hogy milyen stílust énekel és tudom, hogy vidám és pörgős számokat szokott választani, de az ő hangja mindenhez tökéletes és muszáj írnom valami olyat, amit szívesen énekel. Azt akarom, hogy jól érezze magát közben. Boldogan vettem tudomásul a mobilom jelzését, hogy SNS üzenet jött. Vagy tíz dalt küldött és mindegyik kétségtelen, hogy az ő ízlése, ahogy hallgatom. Újra csipog a készülék a kezembe és négy új link szerepel az üzenetében. Amikor megnyitottam az elsőt boldogan konstatáltam, hogy akármennyire kerüli a társaságom bizony egyre gondoltunk, mert azok, amiket utoljára küldött tökéletesen illettek mindkettőnkhöz. Visszaírtam, hogy négy nap múlva kitalálok egy gyorsabb alapot aztán a témát és szöveget megtárgyaljuk, ha jobban van.

Minseok Pov

Bíztam benne, hogy tényleg nem egy olyan lagymatag dal kerekedik ki ebből. Jó elismerem, hogy szép volt, amit játszott csak nem nekem. Nem biztos, hogy a szövegbe tudok majd neki sokat segíteni, de már az, hogy a témába hagy beleszólást tetszik. Szép lassan összeszedtem a jó tulajdonságait és ezeket sulykoltam magamba, hogy mostantól jobban elviseljem a társaságát. Ha nem lesz az az álomvilágban élő Yixing akkor nem lesz gond. Talán minden zenélés előtt vihetnék neki egy kávét. Igen, ez biztos beválik majd.

- Szia, jobban vagy már? - lépett elém az órák után pár nap múlva.

- Igen, már épp beszélni akartam veled, hogy mehet két-három naponta a dalszerzés majd a gyakorlás.

- Már úgy ahogy megvan az alap. Kíváncsi vagy rá?

- Persze csak igyunk egy kávét és már mehetünk is - dobtam be csodás ötletem.

- Nem kávézok - vágta rá. Tudhattam volna...

- Én azért ihatok? - legalább nekem legyen jó.

- Persze - indult meg az automatákhoz.

- Olyat biztos nem iszok! - jelentettem ki határozottan.

- Miért? - kérdezte kis gondolkozás után.

- Az nem kávé, hanem valami ronda színű lötty. Menjünk el egy rendes kávézóba. Ott talán te is kedvet kapsz hozzá - próbálkoztam megint, hátha egy kis aktivitáshoz jut.

- Kétlem - rázta a fejét. - És aztán visszajövünk?

- Nekem nem gond - vontam vállat és már szedtem is a lábam egy jó kis koffeinadag után sóvárogva.

A kávézó a zeneiskolától olyan tíz percre lehetett, de nekünk vagy tizenötbe telt, mert olyan lassan jött, hogy ha meglátják intravénásan nyomnak bele egy kis energiát, ami dupla adag presszó lesz sok cukorral. Most egy kis fahéjas cappuccinohoz volt kedvem, így kikértem az italom egy szelet csokis süti kíséretében. Ő meg mit kér a környék legjobb kávézójában? TEÁT. Képes volt zöld teát rendelni. Attól, hogy tartottak ilyet még nem azt kell inni. Szerintem csak azért van, hogy amikor a szülők a gyerekeikkel jönnek a kis törpék ne haljanak szomjan. Ilyen indíttatásból van az itallapon még gyümölcslé is és így belegondolva talán hálásnak kéne lennem, hogy nem három deci barack levet kért, mint egy ötéves. Persze szeretem én is a gyümölcslevet, otthon, egy szendvics mellé. Lassan szürcsölgette nekem meg a vérnyomásom egyre nőt és nem a koffein miatt. A kezét melengette a bögrén és le se vette rólam a szemét. Kezd kissé zavarni a bámulása, de az is lehet  hogy nyitott szemmel alszik, belőle még ki is nézném.

- Lassan mehetünk - szólaltam meg végre miután lehúztam a cappuccino maradékát.

- Jó - szugerált még mindig alig pislogva.

- Ne bámulj már, bosszantó - fordultam el.

- Bocsánat.

Amikor visszaballagtunk szomorúan vettem tudomásul, hogy már nem mehetünk be az épületbe. Tél lévén nem lenne jó ötlet a parkba ücsörögni úgy, hogy épphogy kilábaltam a náthából.

- Mi legyen? - fordultam felé. - Én innen több mint fél órára lakom. Te?

- Olyan negyed óra - szólalt meg végre kábulatából kiesve.

- Na, akkor menjünk - elkezdtem tolni, hogy haladjunk is mire megtorpant.

- A másik irány - nézett vissza rám a válla fölött mosolyogva.

- Jó-jó csak igyekezz - csináltam egy hátra arcot és már mentem is. Ő pedig követett, ahelyett hogy az utat mutatta volna, hiszen nekem sejtelmem sincs, merre kell menni. Lelassítottam és hozzá igazítottam a lépteimet.

- Elfáradtál?

- Nem, csak nem tudom, merre laksz - bandukoltunk néhány percig némán.

- Abban a társasházban lakok - mutatott egy négyemeletes épületre.

Hamar a lakásban voltunk és meg kell hagyni nagyon barátságos. Leraktuk a kabátot, cipőt és beljebb léptünk, ő pedig a konyhába sétált.

- Kérsz valamit inni?

- Üdítő jó, ha van.

Szó nélkül kivett egy cola-t és két poharat a szekrényből, plusz a hóna alá csapott egy csomag chipset.

- Arra - bökött egy ajtó felé.

Benyitottam és kikerekedett a szemem.

Yixing Pov

Basszus elfelejtettem, hogy a napok óta tartó ötletrohamaim miatt szanaszét van mindenfelé papírdarabbal hányva a szoba. Leraktam az író asztalra a kezemben lévő dolgokat és elkezdtem összeszedni.

- Bocs - kapkodtam össze gyorsan, de ő is felvett a padlóról pár lapot.

- Ezek mind szerelmes dalok - hallottam a hangján hogy mosolyog - Csak nem szerelmes vagy?

- Nem - hazudtam egyből.

- Okééé - mondta és felvett még párat, majd az asztalra helyezte őket.

Én felkapkodtam a maradékot vöröslő fejjel és kínomban meg is botlottam a szőnyegben sikeresen megfejelve az ágyam sarkát.

- Jól vagy? - térdelt le elém és pár centiről vizslatott.

- Aha - hőköltem hátra és felálltam gyorsan.

Hát ezt se így képzeltem az biztos. Mindegy, gyorsan összeszedem magam és normális leszek. Ő visszament az asztalhoz és öntött üdítőt mindkettőnknek, majd a székre felkuporodott törökülésbe.

- Inkább kezdjük - javasolta.

Ez a felállás már nekem is jobban tetszett és leültem az ágy szélére a gitárommal. Lejátszottam azt, ami már megvan és mikor ránéztem megkönnyebbültem mosolya láttán.

- Ez teszik. Szöveg is van? - kutatott a lapok között.

- Azok csak hirtelen jött ötletek, kukába való mind.

- Ne mond ezt. Ha hónapokig próbálkoznék se lennének ilyen soraim mint ezek - lengetett meg néhányat. – Tudod, amikor valódi érzelmek alatt íródik egy dal az mindig szebb.

Már megint így mosolyog. Ebbe az elrévedő tekintetbe szerettem bele úgy egy éve.

Már több mint három hét telt el és elég jól haladunk. Azt javasolta, hogy picit használjuk ki az érzelmeimet és szóljon a dal egy boldog, beteljesülő szerelemről. Őszintén, ahogy elképzeltem, hogy vele vagyok, őt ölelem, őt csókolom a szavak csak úgy záporoztak egészen tegnapelőttig, amikor megláttam, hogy egy lány várja a zeneiskola előtt és a nyakába ugrott, amikor Minseok megjelent. Azóta semmi normális gondolat nincs a fejemben. Még kéne a dalba néhány sor, de egyszerűen képtelen vagyok rá, mert csak arra tudok gondolni, hogy mással van együtt. Ma is nála próbálunk, és már másodjára szól rám.

- Yixing a kis párosunk nem szakított, hanem szeretik egymást és együtt vannak. Mi ez a melankólia?

- Mit tudom én - vontam vállat és elterültem a szőnyegen, ahová a gitárommal kuporodtam.

- Valami baj van?

- Miből gondolod?

- Talán a lány, akit szeretsz mondott valamit?

- Lány... - nevettem fel, ha tudná...

- Akkor fiú, mit bánom én - ült mellém - Elutasított?

Most erre mit mondhatnék? Már az is meglep, hogy ennyiből kitalálta, hogy fiú az illető. De úgy tűnik nem zavarja az ilyen. Talán ő is... Mik eszembe nem jutnak, hisz barátnője van. Miért is reménykedek?

- Nem utasított el - mondtam végül, burkoltan kifejthetem neki a dolgot, talán megkönnyebbülök.

- Akkor mi a baj?

- Van valakije - mondtam továbbra is fekve és még a szemem is becsuktam. Nem akartam ránézni, a végén még olyat mondok, amit nem kéne.

- Oh. De tudja, mit érzel? Elmondtad neki?

- Dehogy mondtam. Ő is fiú, mit gondolna rólam? Biztos kerülne mostantól.

- Ezt nem tudhatod - éreztem, ahogy mellém fekszik és megállt bennem a levegő. - Talán jól fogadná a végén még beléd is esne, mert egész helyes vagy - nevetett azon a csilingelő hangján.

- Kétlem - nyitottam ki a szemem majd oldalra fordítottam a fejemet és egy kedvesen mosolygó Xiumint láttam.

- Egy próbát megér, nem?

Talán igaza van. Lehet, hogy nem fogadná olyan rosszul, hisz, ahogy kivettem a szavaiból nincs gondja a melegekkel. De mielőtt alaposan átgondoltam volna már fölé magasodtam és a feje mellett támaszkodva bámultam a gyönyörű szemeit, amiben meglepettséget láttam és gondolkodás nélkül hajoltam ajkaira. Épphogy súroltam, mire észbe kaptam és felpattantam róla.

- Ne haragudj - fölkaptam a gitárom és már mentem is ki a szobájából. Magamra vettem a többi ruhám és már az utcán trappolok hazáig. Ezt elcsesztem.

Minseok Pov

Na, most nem igazán értem mi történt. Az elmúlt hetekben jól éreztem magam vele. Nem idegesített már és megismertem egy teljesen más Yixinget, mint aminek elkönyveltem magamban. Az sem zavar, hogy meleg, mert voltam én már fiúval is. Nálam előrébb van az, hogy milyen ember az illető, minthogy fiú vagy lány. De nem tudom hová tenni, amit csinált. Most a srác, akibe bele van esve, én lennék? De hát nekem nincs senkim, már pedig ő azt állítja, hogy a srác foglalt szóval nem rólam van szó. Na, akkor felmerül a kérdés, hogy miért is tette amit? Talán gyakorolt. Na jó, ne vicceljünk hiszen tizenkilenc évesek vagyunk, nem kell nekünk már gyakorolni. Végül töprengésem után írtam neki, mert felhívni nem akartam. Ha már így kirontott a lakásból valószínűleg nincs kedve beszélgetni. Tehát csak írtam neki, hogy holnap álljunk neki újra a dalnak és ne aggódjon, nem haragszom, nem zavar, amit csinált, biztos oka volt rá. Nem válaszolt két óra elteltével se, úgyhogy picit aggódtam, de nem kezdtem el zaklatni, mert valószínűleg nincs hangulata most hozzám. Holnap szombat van úgyis, majd átszaladok hozzá és kicsit ügyködünk a dalon, mert csak másfél hetünk maradt, de még hiányzik vagy nyolc sor a szövegből.

Reggel vidáman indultam el és még a kedvenc chips-éből is vettem, hogy kicsit feldobjam. Az anyja nyitott ajtót én pedig hallottam, ahogy beszél bent valakivel, gondolom telefonon. Nem szokásom hallgatózni, de amikor a saját nevedet hallod automatikusan hegyezed a füled.

- Xiumin egyszerűen csak feküdt ott tovább - kis szünetet tartott biztos beszéltek hozzá. - Nem, nem vártam meg a reakcióját, hülye vagy? - megint szünet. - Elég volt látnom a barátnőjével, nem akarom hallani a visszautasítást. Túl régóta szeretem ahhoz, hogy elengedjem. Inkább nem mondok neki... semmit.

A "semmi" előtt rám kapta a tekintetét ugyanis berontottam a szobába. Az arcát látva nem hiszem, hogy be kellett volna jönnöm, de nem bírtam megállni, a testem magától cselekedett.

- Visszahívlak - suttogta a vonal túlsó felén lévő valakinek, majd kinyomta készüléket és maga mellé engedte a kezét az ágyon. Felült és a támlának döntötte a hátát. Nem szólt semmit csak meredt rám és láttam az ijedtséget a szemében.

- Nem írtál vissza tegnap - léptem beljebb és letettem a rágcsálnivalót az asztalra. - Be kell fejeznünk a dalt - mondtam neki háttal.

Megfordultam, oda sétáltam és leültem az ágy végébe ő pedig összehúzta magát, hogy minél nagyobb legyen köztünk a távolság. A tekintete aggódó volt, talán félt, hogy mi lesz most velünk.

- Megkukultál? - megrázta a fejét picit. - Akkor válaszolj egy kérdésre - ültem fel törökülésben. - Miért rohantál el tegnap? - semmi válasz. - Miért csókoltál meg? - másztam közelebb hozzá, ő pedig már kapkodta a levegőt. - Én vagyok az, akit szeretsz? - már ajkaira leheltem a szavakat ő pedig csak nézett a szemembe. - Tudod te hosszabban is a tegnapit, ugye? - már súroltam ajkait sajátommal és úgy tűnik végre elpattant benne valami, mert éhesen tapadt rám. Keze tarkómra csúszott és közelebb vont magához.

- Szeretlek - súgta két csók között én pedig ölébe csúsztam, mert egy centi távolságot sem akartam magunk között. Végignyalt alsó párnámon én pedig hagytam, hogy elmélyítse a csókot és hihetetlenül jól csinálta. Pár percig élveztük egymás felfedezését majd elvált tőlem. - Ezt nem tehetjük.

- Miért?

- Mert barátnőd van.

- Nincs - hintettem apró puszit a szájára.

- De láttalak titeket csütörtökön, a sulinál várt.

- Ő az unokatestvérem, aki Japánból jött látogatóba.

Hatalmas megkönnyebbülés járhatta át, mert a tekintete ellágyult, majd szorosan magához ölelt. A nyakamba fúrta a fejét és halkan kezdett el beszélni.

- Azért jöttem el tegnap, mert megijedtem, hogy elutasítasz. Te vagy, akibe szerelmes vagyok, de nem mondhattam el. Nem vagyok vak, tudtam, hogy nem kedvelsz és nem is számítottam rá, hogy végül ez lesz.

- Pedig kedvellek.

- De ez eddig nem így volt, igaz? - nézett a szemembe mosolyogva.

- Akkor még másnak gondoltalak - hajoltam vissza ajkaira és egy újabb végtelen csókban forrtunk össze.