[fic21] Chiineos számára || Miért pont ő?

Ajándékozott: Chiineos

Angyalka (író): TT
Cím: Miért pont ő?

Páros és/vagy fő(bb) karakterek: Wonho (Monsta X) & Ji Eun (saját lánykarakter), Daehyun ( B.A.P) és egyéb kitalált karakterek

Műfaj: Romantikus, dráma

Korhatár: 12+

Egyéb figyelmeztetések: A végén egy kicsi vér

Leírás/ajánló/előszó: Remélem tetszeni fog!^^ Kicsit kevés dolog volt megadva, ezért nehéz dolgom volt, remélem nem baj, hogy rövid és hogy szomorú.

Ma is a kedvenc kávémmal indítottam a reggelt, mint mindig. Egyszerűen mennyei a kávé, tej és a cukor ötvözete. Óvatosan ültem le az asztalomhoz, figyelve, hogy ki ne öntsem a barna folyadékot. Felnyitottam a fehér laptopomat, hogy megnézzem mi változott a statisztákon tegnap óta. Nem kellett sokat keresgélnem, tegnap a megfelelő ablakot hagytam megnyitva. Szemmel láthatóan szinte semmi sem változott, ami egyben megnyugtató, és kellemetlen. A cégemnek van néhány adóssága, hiába dolgozunk ezerrel az új projekten. Sóhajtva lecsuktam a számítógépet és felkeltem, hogy megkeressem Daehyun-t. Már tíz éve a kollégám, és a barátom is egyben. Összeszedett, megbízható barát, bár szeret bolondozni, amikor nem dolgozik. Két szobával arrébb találtam meg, ahol épp egy új titkárnővel flörtölt. Ez az egyetlen gyengéje, a nők. Szereti megbolondítani őket, de még sosem volt komoly kapcsolata. Megálltam az ajtóban, arra várva, hogy talán észrevesznek, de nem sikerült nekik.

- Khm!- köszörültem meg a torkom.  Egyszerre kapták felém a fejüket, majd elhallgattak. A titkárnő óvatosan meghajolt, majd kiment, én csak bólintottam egyet.

- Nem megmondtam, hogy munka közben hanyagold ezt? – ráztam a fejem.

- Ugyan már, láttad, hogy néz ki? Akkor te sem mondanál neki nemet! – vigyorgott. Persze, ő sosem változik, még is négy évvel idősebb nálam. Egyre többször érzem magamat intelligensebbnek, mint amilyen ő.

- Attól még a főnököd vagyok, szóval koncentrálj csak a munkádra! – böktem a fejemmel a papírokra.

- Huh, menthetetlen vagy – duzzogott. – Egyébként, van valami új hír? – érdeklődve nézett fel rám.

- Sajnos, nincs sok. Igyekeznünk kell a projekttel, más esélyünk nemigen van – sóhajtottam beletörődve. Mellé álltam és a papírokat kezdtem átnézni, amik tegnap érkeztek meg. Az összes ötlet jó, de túl egyszerű. Valami kreatív kell, valami új. Amivel meghódítjuk a nagyobb cégeket, ezzel a bizalmukat és a támogatásukat is elnyernénk. De ehhez feltétlenül szükséges egy áttörő terv. Amit sajnos egyelőre nem birtokolunk. Ráadásul ma még jobban ideges vagyok, a találkozóm miatt, ami délután esedékes.

Már egy ideje a falat bámulom a papírok helyett, amit Daehyun is észrevett.

- Hé, Wonho! Mostanában elég stresszes vagy, nem? – aggódóan méregetett. Letettem a papírokat és leültem egy székbe.

- Csak féltem a céget, minden erőmmel a megmentésén vagyok. Délután meg egy találkám van, ami talán életem utolsó esélye – összekulcsoltam a kezem a lábamon.

- Még csak huszonhárom éves vagy. Kis korod óta azon voltál, hogy átvedd sikeresen a céget és fenntartsd. Alig van szabadidőd, folyton csak dolgozol. Igazam van? – állt fel. Én csak lehajtott fejjel bólintottam. Egyszerűen nem jut másra időm.

- Bízd csak Hyungra ezt a napot! Menj el szórakozni, vagy a konditerembe, aztán menj a találkádra! Úgy is Ji Eun-al találkozol, nem? Végre itt a lehetőséged – felhúzott és elkezdett kitessékelni az ajtón. – Siess, fogd a cuccodat és menj haza pihenni! Én mindent elintézek! – csapta rám az ajtót. Próbáltam benyitni, de úgy látszik becsukta az ajtót.

- Hya, Daehyun! Nyisd ki az ajtót, most! – dörömböltem rajta. Ezt nem hiszem el, nem hagyhatom itt a céget, még akkor is, ha csak egy napról van szó. Ez az ember, megőrjít. Bosszúsan visszamentem az irodámba. Felvettem a laptopom és a kabátomat, majd a lépcsőn lementem a földszintre. Szóltam Jiwon-nak, hogy ma nem szándékozom többet bennmaradni. Kiléptem az ajtón, a friss levegőre. Imádom a telet, akármennyire is hideg van. Engem ez felfrissít, még a kedvem is sokszor jobb lesz, ha a szabadban vagyok télen.
Kár, hogy rögtön elfeledtette ezt velem Szöul, a hangos dudálásokkal, füst szaggal és a zsongással. Fej rázva indultam el a parkoló irányába, ahol az autóm állt.

Mikor odaértem, három autó próbált keresni magának egy helyet, de teli volt az egész parkoló. Nagy szemekkel figyelték, ahogy felnyitom az autóm és belepakolok, majd beleülök. Nem indítottam be a motort azonnal, még vártam egy kicsit. Tényleg szánalmas, hogy hárman vadásznak egy helyre, mikor kint is meg lehetne állni. Csak ők féltik, hogy kint koszos lesz az új kocsijuk, amire szert tettek. Én csak is azért parkolok itt, mert ingyen van nekem. De nekik így-úgyis fizetniük kell.

Meguntam, ezért óvatosan kitolatva a helyről elindultam haza. Máskor tizenöt perc az út, de mivel csak dél van, ezért harminc perc volt.

Otthon lehuppantam a kanapémra, ami a nappali közepén helyezkedett el, egy dohányzó asztal kíséretében, ami fából volt, a kanapéval ellentétben, mert az csak műszövetes. Bekapcsoltam a tévét, egy pohár vízzel e kezemben. A 3-as csatorna jött be, ahol a hírek ment. Már egy hete ugyanaz. A cégem, hogy elvesztett egy fontos lehetőséget. Szerencsére a riporterek már tegnap nem voltak az épület előtt. De ma is láttam egyet, a szemben lévő utcában. Azt hitte, hogy ha „elrejtőzik” a villanyoszlop mögé, akkor nem látom. Hát, rosszul hitte.

Kikapcsoltam inkább, nem bírtam nézni.  Úgy döntöttem, hogy megfogadom Daehyun tanácsát és elmegyek a konditerembe, úgy is régen voltam már ott.

Miután átöltöztem, újból beültem a kocsimba. Szerencsére nincs messze a hely, ahová járni szoktam, így hamar odaértem.  Köszöntem a pult mögött lévő hölgynek, és bejelentkeztem. Elsőnek a futópadhoz mentem, szerencsére volt még üres. Természetesen, mindenki abbahagyta a tevékenységét, és engem kezdett el bámulni. Próbáltam kerülni a tekinteteket, és nem foglalkozni vele. De ezek társult is a suttogás, amit persze hallottam. „Ez itt nem Shin Wonho? Láttam őt a hírekben. Nem ő az, aki csődbe ment?” És hasonló mondatok.

De hallottam pár istenítő mondatot is pár nőtől. „Hah, nézd, milyen jól néz ki még ezek után is! Szerinted van barátnője?” Ezekre csak megejtettem egy féloldalas mosolyt és felemelt fejjel futottam csak tovább.

Az edzés végeztével hazamentem átöltözni. Ji Eun-al van találkozóm, amit még most is alig hiszek el. Egyetem óta szerelmes vagyok belé, ami az óta sem múlt el. Emlékszem, amikor első nap, nem találtam az egyik termet. Kétségbeesetten próbáltam megtalálni, hiszen már becsengettek az órára. Mindenki eltűnt a folyósokról és az udvarról. Kirohantam az udvarra, majd vissza, és akkor vettem észre. Épp kifelé tartott és leült az egyik padra. A nap megvilágította félhosszú haját, ami az ősz színeiben tündökölt. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Bátorságot merítettem és óvatosan odamentem hozzá. Megböktem az ujjammal a vállát, hátulról. Jól hallhatóan jöttem, de ő nem vett észre. Egy hatalmasat ugrott és felkiáltott, a telefonját kiejtve a kezéből. Döbbentem álltam, majd a telefonjáért nyúltam. Odaadtam neki mosolyogva és megkérdeztem, hogy merre találom a termet. Először elnézést kért, amiért így megijedt, majd persze elmondta a választ.

Így visszaemlékezve elég vicces egy jelenet volt. Mosolyogva indultam el az étterem felé, ahol találkozunk. Útközben felhívtam Daehyun-t, hogy minden rendben ment-e. Addig megálltam, mert sötét van, és nem akartam vezetés közben telefonálni, még a kihangosítót is otthon hagytam.

Már csak egy félutcányira voltam az étteremtől, amikor kék és piros fények villogását láttam meg, közvetlenül a bejáratnál.  Leálltam az autóval és én is odasiettem, ahol egy tömeg ember állt. Akartalanul is ideges lettem. Elöntött a félelem és a kétségbeesés. Egyesével lökdöstem arrébb az embereket, utat csinálva magamnak ezzel. Egy mentős éppen a kocsiból szaladt ki, egy fekete zacskóféleséggel, amibe a hallottakat szokták tenni. Remegő kézzel lépkedtem egyre közelebb az ágyhoz, ahol egy nő feküdt. Egyik karja élettelenül lógott le az ágyról, és vér csöpögött le róla. Csinos, piros ruhát viselt, a haja eltakarta az arcát. Most már émelyegtem, alig bírtam már megmozdítani a lábaimat. Ji Eun azt mondta, hogy egy piros ruhát vesz majd fel, amit olyan rég óta akar. De ez még nem jelent semmit.

Nem ő az. Miért vagyok ennyire ideges? Ő bent vár engem, az étlapot nézve. Nem lehet ő. Ezeket mondtam magamban, amíg elértem az ágyat. Kinyújtottam a kezemet, hogy arrébb söpörjem a haját, de az annyira remegett, hogy meg kellett fognom a másik kezemmel is. A haja szintén véres volt, néhány helyen kicsit sötétebb, ahol már megalvadt. A füle mögé tűrtem egy tincset, és akkor úgy éreztem, hogy a szívem vérzik, s kiszakadt a helyéről. Összerogytam, a vizes földön térdeltem, véres kézzel. Patakokban folytak a könnyeim egymás után, mintha versenyeznének. Nem tudtam gondolkozni. Olyan fájdalmat éreztem, mint még soha. Nem létezett már többé számomra szeretet, boldogság és mosolygás. Csak mérhetetlen nagy fájdalom, magány és tüskék, amik folyton fenyegetően állnak a szívemben, minden egyes mozdulatnál megszúrva azt. Ott térdeltem, mellette. Az első szerelmemmel, Ji Eun-al.