Angyalka (író): Trixi
Cím: Dangerous Time
Páros: Mino(Winner)&Irene(Red Velvet)
Műfaj: Angst
Korhatár: 18+
Mino. Song Mino. Aki hallja ezt a nevet, egy dolog jut
eszébe: beolvadni a környezetébe, nem kelteni semminemű feltűnést. Nem akarok
túlozni, ha azt mondom, hogy az egész világ ismeri a nevem, de pont annyi ember
tudja, ki vagyok, hogy meglegyen a magam tekintélye. Az emberek jönnek, majd
mennek. Fontosak lesznek, majd eltűnnek az éterbe. Harcolnak, majd elbuknak.
Csak az tud fennmaradni a csúcson, aki kizár magából mindent, nem enged a
szorításnak, de képes visszaszorítani olyan erősen, hogy ő legyen az első, aki megfojt,
és nem megszorít.
Szerda tizenhét óra ötvenöt perc. Szokásomhoz híven most is
rágyújtok szegfűszeges cigarettámra miközben összegzem a mai nap eseményeit.
Unalmas ügyfelek, unalmas ügyek, unalmas módja annak, hogy elintézzük őket.
Mostanában nincsen semmi, ami úgy Isten igazából felkeltené a figyelmemet. Ami
elérné, hogy csak egy kicsit is kirázzon a hideg, hogy azok a bizonyos szőrök
felállhassanak a hátamon, a kezemen, az egész testemen. Az emberek egyre
unalmasabbak és kiismerhetőbbek. Ahogy most is. Miközben a banda többi tagjára
várakozok, akarva-akaratlanul végig pásztázok minden emberen, aki elhalad
előttünk. Mindenki azt állítja magáról, hogy egyedi. Mindezt különféle
hajakkal, öltözékekkel, stílusirányzatokkal, tetoválásokkal és nevetséges
titulusokkal teszik. De nem fogják fel, hogy ha egyszer mindenki másmilyen,
akkor igazából az az egyforma? Olyan, hogy különleges nem létezik. Csak egy
bizonyos szintig. Ameddig valaki meg nem töri a mostani „különlegeset”.
Valahányszor elhangzott valakinek a szájából a „Jaj, én
annyira félek az ilyen fiúktól” mondat elmosolyodtam. Az jó, ha félnek tőled.
Ha valaki fél tőled az azt jelenti, hogy van hatalmad. És ha van hatalmad az
egyet jelent azzal, hogy ebben a kárhozatra ítélt világban valaki lehetsz.
Előttem sincs túl sok lehetőség. Pontosabban egy: beállok a felnőtté válók
sorába, a hatalmammal előre török, eltaszítok magam mellől és magam elől
mindenkit, aki az utamat állja és megvalósítom a saját birodalmamat. Viszont ez
csak addig történhet meg, amíg nincs okom a félelemre. Márpedig nekem, a nagy
Song Minonak még is mi oka lenne félni?
Az életben tudjátok mi a vicces? Az, hogy mindig
akkor ér utol és vág tarkón, amikor hátra dőlsz a székedben, vizsgálod a szépen
elvégzett munkádat, de ő azt mondja „minden még csak most kezdődik”. Bár az
utca zsúfolt és kiabálásokkal teli, azoknak a bizonyos tűsarkaknak a kopogását
ezer közül is felismerném. A hangos zörej nyílvesszőkét szúrta át dobhártyámat,
ami beindította nálam a vészjelzőket: ha nem tűnők el, végem van. Mint mondtam,
ha félek, elbukok. Már pedig ha ez a nő a közelemben van, félek. Ami nem
történhet meg. Társaim látják rajtam a habozásomat, és keresik pánikom forrását,
de ő maguk sem gondolták volna, hogy pont egy lány lesz az, aki megfélemlít.
- Újra találkozunk Song. – köszöntött lágy hangján. Ha
valaki képes arra, hogy új személyiséget varázsoljon magára, az ő. Amikor
legutoljára láttam még derékig érő világos rózsaszín haja volt, stílusát
tekintve „pastel-goth”-nak titulálva önmagát. Ruhái szinte csak és kizárólag
lilából, feketéből, fehérből és esetleg türkizkékből álltak. Ha szoknyát viselt
a fölött ott pompázott a tüll, ha nadrágot, akkor lyukak, csontvázak, csíkok és
ezekhez hasonló minták pompáztak rajta. Akkoriban iszonyat erős sminket
használt: alap bőrszínénél több árnyalattal fehérebb alapozó és púder, fekete
vagy sötétlila rúzs, erős és füstös fekete szemfestékkel. Akik nem ismerik őt,
azt állítanák, hogy az évekkel ezelőtti énje egy teljesen másik személy, mint
aki most itt áll előttem.
- Először YooSeul, majd Mina, aztán Rosé, utána SunHi,
végül pedig Lilly. Most kinek az identitását loptad el, Kedvesem? – kinézete
alapján valami olyan nevet képzelek mellé, ami egyben kifejezi azt, hogy bölcs,
intelligens, tündöklő, tökéletes, valamint értékes. Valami olyasmit, mint Jina
vagy InHyeon.
- Irene. Csak szimplán, Irene. – milyen ironikus. Egy
katasztrófát keltő lány azt a nevet választja, aminek eredetileg béke volt a
jelentése? Pff. Bár… ha jobban belegondolok tényleg eléggé békés és… átlagos a
kinézete. Gyönyörű bőrét kivételesen nem rejti több réteg smink, szemhéján
enyhe tusvonal látszódik csak, orcáján pedig halvány pirosító. Világosbarnahaja
egy gyengéd fonatban volt, feje tetején egy virágokból készült hajpánttal. Egy
egyszerű kék szatén ing volt rajta egy még egyszerűbb fehér szoknyával és
ugyancsak fehér magassarkúval. – Nem változtál semmit. Ugyanaz az elnyűtt
bőrdzseki, Ramones-póló, szaggatott farmer nadrág. A hajad egy kicsit nőtt, ha
jól látom, de semmi különbség. De tényleg, még a tekinteted is ugyanolyan:
vágyakozó. Arra vágysz, hogy megkaphass.
- Még mindig túl sokat képzelsz magadról. – forgattam meg
szemeimet. – Mit akarsz?
- Túl zsúfolt nekem ez a hely. Nem mehetnénk el valahova,
ahol… kettesben tudunk beszélgetni? – karolt belém. Ahogy hozzám ért valami
megint megindult bennem. A szívem ismét vadabban kalapált, a hideg futkosott a
hátamon. Ez így nem jó, nagyon nem jó. – Mondjuk, a lakásod?
- Pff… Hoon, menjetek ma nélkülem. Van egy kis
elintéznivalóm.
- Minden rendben lesz Vele? – az egyetlen ember, aki ismeri
a kapcsolatunkat… Irene-nal, az Seunghoon, a jobb kezem.
- Persze. Menjetek csak. Holnap találkozunk.
- Remélem is. Mert ha nem, akkor megvannak a kapcsolataim,
hogy megtaláljalak, ribanc. – szögezte a kijelentést egyenesen a lánynak.
- Ennyire alábecsülöd a vezéredet?
- Nem. Csak tudom, hogy amikor a gerincet osztották, Te
véletlenül nem álltál sorba.
- Valami azt sugallja, hogy még mindig nem bírsz,
Seunghoon.
- Nagyon gyorsan vág ennek a valaminek az esze. Leléptünk.
-köszönt el tőlem barátom.
- Akkor gondolom mehetünk mi is. -karolt belém.
Egész úton azon gondolkoztam, mit keres itt. Mit akar
tőlem. Miért kereshetett fel. Mi az, amire szüksége van? Ha egy lány túlságosan
kedves hozzád az csak egyet jelenthet: beveti minden báját, hogy beleszeress,
te bele esel, mint vak a gödörbe, ő ezt kihasználja, majd amikor nem számítasz
rá, végleg ellop tőled mindent. Bár ártatlannak tűnik a mellettem lépkedő
nőszemély, még sem az. Majdhogynem napra pontosan két éve annak, hogy együtt
dolgoztunk és cserbenhagyott. Az akkori célunk ékszerek voltak. De nem
akármilyenek: Goryeo dinasztia béli ékszerek. Bejutottunk a múzeumba,
hatástalanítottunk minden biztonsági rendszert és megfigyelő eszközt, szinte
nyom nélkül vittük el a madár alakú arany mandzsettát. Pont úgy, mint ahogy még
akkor Lilly-ként ismert lány is tette az életemmel. Majdnem elkaptak szökés közben,
mert a lány elment a kocsival az akkori segédünkkel Junmyeon-nal együtt.
Szerencsémre Seunghoon is ott volt, így ő szöktetett meg egy alagúton
keresztül. Az akkori lakásomból semmi nem maradt: bútorok, ékszerek,
evőeszközök, ruhák, pénz, minden eltűnt. Akkor már együtt éltünk Lillyvel.
Mindent elvitt tőlem egyetlen egy kép kivételével, amire ha ránézek, megtudnám
ölni. És most mi történik? Aki egyszer elvett tőlem mindent itt sétál mellettem
csöndben, mintha mi sem történt volna. Legszívesebben megölném, kibelezném,
végeznék vele, de… túl gyönyörű.
- Gyűlölöm. –
motyogtam magamban.
- Tudom. Én is gyűlölöm magam. – ennyi volt minden válasza
lakásomig. Bassza meg. – Egész szép helyen laksz. Nagy hűtő tele a legdrágább
kajákkal, amit úgy is dobsz, megannyi külföldi és öreg, mégis minőségi bor és
whisky, nagy TV, több millió wont érő szőnyegek, bútorok, képek és vázák. És a
kedvencem… fekete bőr kanapé. Csak nem vártál?
- Hidd el, előbb várnám tárt karokkal a halálos ítéletem,
mint Téged. -dobtam le magam a kanapéra mit sem törődve a lány jelenlétével.
- És ha én vagyok a halálos ítéleted? – simított végig
mellkasomon, majd adott egy csókot fülem mögé. Nem mondom, hogy nem esett jól,
de nem veszthetem el a fejem.
- Akkor kérem a legerősebb gyógyszert. – tarkójánál
szorítottam meg, majd tartottam fejéhez egyik fegyveremet. Egy pillanatig
habozott, majd nevetve eltávolodott tőlem és az erkély ajtóhoz ment.
- Gyönyörű innét a kilátás. – bámult ki az ablakon
lenyűgözve.
- De nem olyan
gyönyörű, mint Te. -gondoltam magamban. Akármennyire is utálom, még mindig
ő a legszebb élő teremtmény ezen a Földön. Egyesek azért akarják megmenteni
bolygónkat, mert ez az egyetlen hely, ahol van csoki. Nos, én azért, mert ez az
egyetlen hely ahol láthatom Li… akarom mondani Irenet. Tényleg vicces ez az
élet. Még mindig érzek valamit az iránt, akit utálok. Lehet, hogy ez csak egy
mellékhatása ennek az érzelemnek? Pár perces csönd után én is csatlakoztam
mellé és bámultam a busan-i fényeket. Olyan békés ilyenkor ez a város. Nem látsz
mást, csak a fényeket. Azt hiszed, hogy az emberek ilyenkor a legbékésebbek. Az
átlag igen. Viszont az átlag alatti réteg, mint mi, nem. Mi ilyenkor vagyunk
elemünkben. Ilyenkor nem találnak ránk a normál emberek, a zsaruk, a törvény, a
politika. Ilyenkor nem létezik semmi más, csak a mi világunk. – Minek jöttél
ide? -akármennyire is szerelmes vagyok Busan éjszakai látványába, nem bírom
elviselni, hogy itt van. Azt akarom, hogy mellettem legyen, de azt is akarom,
hogy eltűnjön innét és soha többé ne lássam.
- Átvert. – felelte egyszerűen. Tudom, kire gondol, de… de
azt akarom, hogy szenvedjen. Pontosan annyira szenvedjen, mint ahogy én
szenvedtem.
- Kiről beszélsz?
- Kiről beszélsz?
- Suho. – Ööö… lehet, hogy még sem ugyanarra az emberre
gondoltunk. Ne már, így nem lesz olyan édes a bosszú, ha még mindig ott van
neki az a seggfej.
- Kicsoda?
- Junmyeon. – Ahaa. Szóval, akkor most az a menő, ha
ötvenszer nevet változtatunk. Értem én. Kezdem úgy érezni, hogy kezd lejárt
lemez lenni a „Song Mino” titulus. Na jó, kit akarok én hülyíteni? Ez az a név,
ami soha nem megy ki a divatból és mindenki tudni fogja a helyét, amint
meghallja.
- Értem. És még is mit tett?
- Angliában történt az egész. Tudod jól, hogy mindig is
rabja voltam a koronázási ékszereknek, hisz, egy királynő nem érdemel
kevesebbet. Már majdnem megvolt. Szinte a kezem között volt a korona, mikor…
mikor megtámadtak minket. Vagyis, pontosabban csak engem. És én a bolond
fejemmel nem a koronát és a pálcát féltettem, nem. Őt. A szerelmemet. Viszont…
viszont hátba támadott. Szó szerint. Egy éles szúrást kaptam a hátamba
valamelyik csatlósától. Az az egy szerencsém volt, hogy sosem megyek el
küldetésre védőfelszerelés nélkül, így nem lett semmi bajom, de… de ott, akkor
mindent elvesztettem. A férfit, akit szerettem, az ékszereket, amikre kiskorom
óta vágyok, a vagyonomat, a lakásomat, a jövőmet, a csapatomat, mindent, amit
csak lehetett.
- Hé kislány. Állj be a sorba, nem Te vagy az egyetlen,
csak úgy mondom. – Látod, látod, bolond
liba. Ezért kellett volna velem maradnod. Tény,
hogy ezt soha nem mondtam volna ki hangosan, de ez az igazság. Jun… vagyis Suho
hasonló módon bánt el vele, mint Ő velem. Hah, Isten tényleg nem bottal ver.
- Sajnálom.
- Tök mindegy. Így is én vagyok az, aki jól kijött
mindenből. Van egy szép lakásom, szerveztem egy jobb bandát, rengetegen
ismernek és rettegnek tőlem, ezzel együtt maguknak is akarnak. És itt vagy Te…
senki nem támogat. Nincsen semmid. Egyedül maradtál.
- Tudom, elismerem, hogy rengeteg borzalmas dolgot követtem
el a múltban de, kérlek, Song Mino, segíts nekem. – mielőtt még végleg ott
hagytam volna a gondolataiban csuklómnál fogva húzott vissza magához.
- Még is miért segítenék neked?
- Segíts tönkre tenni Suhot. Van nála valami, amire
szükségem van nekem is, és neki is. Jelenleg nem árulhatok el róla sok mindent,
de lényeg az, hogy olyan információ van rajta, ami akár egy egész nemzetet a
pusztulás szélére vezethetne. Tudod jól, hogy nála nincs jó kezekben, ha az
enyémben lenne, biztonságban is lenne. Könyörgök neked, hogy segíts.
- Had gondoljam végig. Megvan. A válaszom: nem. Ha csak
ennyit akartál, akkor távozhatsz.
- Ha szép szóval nem bírom meghozni a józan eszed, akkor
majd azzal, hogy az adósommá teszlek.
- Mégis miről beszélsz? Nincs semmi, amivel tartoznom kéne
neked. Megvan mindenem.
- Oppa, hónapok óta figyellek. Tudom, hogy mi az a dolog,
ami régóta nincs meg neked. – utálom a női nemet. Komolyan mondom, gengszter
helyett inkább papnak vagy apostolnak kellett volna mennem. Sokkal kifizetődőbb
lenne.
Ajkai pontosan olyanok voltak, mint két éve, ha nem
finomabbak. Alapvetően nem láttam, hogy viselt volna rúzst, de utólag kiderült,
hogy eperízű ajakbalzsam volt rajta. A kedvencem. Nem tudtam ellenállni a
késztetésnek, így végig nyaltam ajkain, mire ő kinyitotta azokat. Nyelve
azonnal megkóstolta enyémet, ami elfogadva a felhívást visszakóstolt. Vad
csatánkat végül én törtem meg: szája helyett nyakára tapadtam, mint egy vámpír.
Lehet régen voltunk együtt, de nem felejtek. Egyből a legérzékenyebb pontját
vettem támadásba, és szívtam ki. Eközben kezeimmel fenekét markolásztam, majd
miután meguntam a játékot téptem le róla és magamról felsőinket. Apró és fehér
keze óvatosan végig simított felsőtestemen, szemeiben csillogást és vágyat
láttam. Így álltunk pár másodpercig, mikor hirtelen felpillantott rám.
- A kanapéra, most! – szinte fel se fogtam mi történt, ismét ajkamra tapadt, lábait derekam köré fonta, így gyakorlatilag vele a karjaimban botorkáltam el a bőr ülőalkalmatossághoz. Amint leültem, csókunk még forróbb lett. Csípőjét mozgatni kezdte rajtam, ami állatias morgásra késztetett. Egyszer csak a ringatózás apró ugrálásokba ment át, amitől teljesen elvesztettem a fejem. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Jobban öleljem, jobban simogassam, esetleg jobban szorítsam, hagyjam, had csinálja amit akar.
- A kanapéra, most! – szinte fel se fogtam mi történt, ismét ajkamra tapadt, lábait derekam köré fonta, így gyakorlatilag vele a karjaimban botorkáltam el a bőr ülőalkalmatossághoz. Amint leültem, csókunk még forróbb lett. Csípőjét mozgatni kezdte rajtam, ami állatias morgásra késztetett. Egyszer csak a ringatózás apró ugrálásokba ment át, amitől teljesen elvesztettem a fejem. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Jobban öleljem, jobban simogassam, esetleg jobban szorítsam, hagyjam, had csinálja amit akar.
- Térdre, most! – utasítottam, mire ő egy alattomos
mosolyra húzta száját. A lehető leglassabb mozdulatokkal simogatta combomat, s
csókolta férfiasságomat nadrágon keresztül. Majd’ megőrültem, annyira vágytam
már rendes érintésére, de ha most arra utasítom, hogy cselekedjen, akkor azzal
elvesztem a harcot. Márpedig én soha sem vesztek. Így hát csak néztem és
tűrtam, ahogy játszadozott velem. Csigákat és lajhárokat megszégyenítő
lassúsággal gombolta ki nadrágomat, ezzel ellentétben viszont, én olyan gyorsan
emeltem fel csípőmet, hogy szabadulhassak meg a feleslegtől, azaz farmeromtól
és alsónadrágomtól. Irene nem válaszolt semmit, csak ismét egy mosoly kúszott
szájára, miközben benedvesítette azt. Láttam, hogy mondani akart valamit, én is
akartam mondani valamit, de… de nem jöttek ki a szavak. Ismét kezeit használta
először pont, mint régen. Hüvelykujjával gyengéden cirógatta makkomat, majd szépen
fokozatosan haladt lefele. Változott a technikája, méghozzá mindenképp pozitív
irányba. Mondjuk, nem akarom megtudni, hogy minek köszönheti ezt a változást. Egyáltalán nem. Csak azt akarom
tudni, hogy mennyivel lesz jobb, mint volt. Egyik óvatlan pillanatomban keze
mellé meleg szája társult. Előző útvonalát követve kényeztetett orálisan. Hol
lassú volt és óvatos, hol gyors és erőszakos. Itt-ott még az is belefért, hogy
megharapjon. Egyes férfiak utálják, általában én is gyűlölöm, amikor egy lány
nem képes fog nélkül csinálni, de ez teljesen más volt. Ez nem véletlen volt,
ez szándékos. De még mennyire, hogy az volt. Szinte tökéletes. Óráknak tűnő
hosszú percek után bizseregni kezdett mindenem. Talpamtól kezdve, combomon és
hasfalamon át egészen fejem búbjáig. Elért az oly’ régóta nem érzett orgazmus.
Ahogy egyre csak fokozódott az érzés a lány úgy játszadozott velem: hol
lenyelte ondómat, hol hagyta, hogy belepje felsőtestét. Végül kérés nélkül
felállt, és annak érdekében, hogy újra izgalomba hozzon -ami egyébként
egyáltalán nem volt nehéz az ő esetében- elkezdte levenni a rajta maradt
ruháit. Szoknyáját nagy precízséggel cipzározta ki, majd fehérneműben eltűnt a
halószobám irányába. Pár másodperc múlva egy doboz óvszerrel tért vissza. Ismét
nem mondott semmit, szimplán a szemünkkel kommunikáltunk. „Még mindig az éjjeli
szekrény második fiókjában, leghátul, a papírok, dossziék és alvós zoknik
mögött van” -üzente
tekintetével. A kis dobozkát lehelyezte az asztalra, majd ledobta magáról a
fehér csipkés melltartót és bugyit is. Véletlenszerűen kivett egyet a sok tasak
közül, majd végig szemembe nézve bontotta ki azt. Kecsesen felém lépkedett és
helyezte fel férfiasságomra a gumit. Most már nem csak ő mosolygott sokat
sejtetően, hanem én is. Volt egy terve. Ahogy nekem is. Bármi nemű felkészítés
nélkül ereszkedett tagomra, és csupán néhány másodpercnyi várakozás után
elkezdte csípőjét mozgatni. Hagytam, hogy ő irányítson. Régóta nem volt már
részem ilyen jó szeretkezésben, szóval kiélveztem minden percét. Szinte bármelyik
pillanatban elmehettem volna, viszont önmegtartóztatásomnak köszönhetően képes
voltam visszatartani. Mikor az előre-hátra-jobbra-balra ringatózást felváltotta
a fel-leugrálás úgy döntöttem, hogy most fordítok a helyzetünkön. Szinte
azonnal képes voltam felvenni ritmusát és lökéseimet tökéletesen időzíteni
tudtam az ő mozdulataival. Ennek köszönhetően így már nem csak az én hangos és
erőteljes nyögéseimet hallgatta a lakásom, hanem Irene vékony, apró és nőies
sikolyai is az enyémek mellé társultak.
- Ez így nem lesz jó. Összepiszkoljuk a kanapét. – szólalt
meg hosszú idő után először. Mielőtt kigondolhattam volna következő lépéseimet,
egyik előző lépésem mintájára nyakamra tapadt és kiszívta azt. Tudtam, hogy
hatalmas folt lesz másnapra ott, viszont mindenemnek jól esett. Furcsa módon
visszaadott belém minden erőt.
- Ezt csak bízd rám. – suttogtam rekedtes hangon nyakába.
Egy másodperc törtrésze alatt pattantam fel vele a kanapéról és vittem a lehető
legközelebb eső falhoz. Minden erőmmel tartottam őt, és mozogtam benne ki-be.
Emlékszem, régebben soha nem engedte, hogy így csináljuk. Tényleg nagyon
szüksége van a segítségemre. – Mennyire akarod?
- Micsodát?
- Tudod Te azt nagyon jól. Annyira tönkre akarod tenni azt
a seggfejet, hogy még az adósóddá is teszel, miután elvettél tőlem mindent.
Tényleg egy kegyetlen ribanc vagy. – csókoltam meg.
- Igen, mindennél jobban azt akarom, hogy szenvedjen.
Viszont nem vagyok olyan rémes, mint azt Te gondolod.
- Ó dehogynem. Minden elképzelhetőnél rémesebb vagy.
- Akkor miért szeretsz még mindig? – felelni már nem
tudtam, mert hirtelen megrázkódott a lány, falai összeszorultak tagom körül és
hangosan elélvezett. Az, ahogy ismét az én nevemet sikítja, hogy ismét miattam
érez ilyen kellemesen, hogy… ismét engem használ ki eljuttatott a mélypontra,
és én is elmentem.
***
Két nap. Két napom volt arra, hogy felkészüljünk a Suho
palotájába való betörésre. Irene megmutatott mindent, amit összeszedett a
házról: alaprajzok, őrök és biztonsági kamerák elhelyezkedése, esetleges
csapdák lehetősége és annak a bizonyos pendrive-nak a helyzete. Ez a rohadék
nem bíz semmit a véletlenre: valahol a nappaliban rejtette el, ha bárki rajta
kívül hozzáérne, egy automatikus rendszer azonnal agyonlőné azt, aki megtette.
Mindenre sikerült rájönnöm, gyakorlatilag pillanatok alatt, túl egyszerű
programozása volt a rendszerének. Most vagy ilyen ostoba és óvatlan, vagy van
valami B-terve a betörők ellen. Viszont a pendrive és a hozzá tartozó rendszer.
Na, az nem volt semmi. A két napból egy mással sem telt, hogy a számok és betűk
rendszerét próbáltam megfejteni a képernyőmön. A többi azért sikerült olyan
hamar, mert alaprendszerek voltak, bármilyen hacker képes lenne feltörni.
Viszont ez… nem mondom, hogy én vagyok a legjobb, de… de ezt tényleg csak a
legjobbak tudják megfejteni. Azaz én.
- Gyere ide, megcsinálom a sminked. – csuklómnál fogva
húzott az egyik székhez és ültetett le oda.
- A mimet? -emeltem fel a hangom. Engem ugyan senki nem
sminkel ki!
- A maszk túl kockázatos. Azt egyszerűbben letépik rólad,
mint hogy lemossák rólad az arcfestéket. Ami ráadásul vízálló. Japánból hoztam.
Nagyon boldog voltam, amikor megtaláltam. – mesélte boldogan. Milyen szép a
mosolya.
- Nagyszerű. -forgattam szemem, de azért hagytam, hogy azt
tegyen az arcommal, amit szeretne. Kettőnkkel összesen két és fél óra alatt
végzett, egészen elfogadható minőségű maszkarával. Két őrült bohóc arca
tükröződött vissza rólunk, egy fiú és egy lány. – De legalább nem Harley Quinn
és Joker.
- Miért?
- Utálom őket. Joker alakját csak és kizárólag Heath
Ledger-től vagyok hajlandó elfogadni. Plusz, minden második ember a legutóbbi
Halloween bulinkon ennek a kettőnek öltözött, és hányingerem van, ha csak
meglátok egy képet is róluk. És amúgy is, Joker nem volt olyan nagy szám. Vannak
nála rosszabbak.
- Mint például Te? -fogta meg kezem.
- Nem. Még nem. De hamarosan. -feleltem, megszorítva a
tenyeremben lévő apró kezet.
„Elhelyeztünk mindent, amit kértél. Összesen három órátok
van. Ne okozz csalódást! Seunghoon” – kaptam tőle egy SMS-t. Remélem most is ott fogsz várni
rám, mint ahogy azt két éve tetted. Ha élve megúszom ezt az egészet, elküldöm
őt nyaralni. Magammal együtt.
- Induljunk. – mondtam a lánynak. Lifttel mentünk le a
kocsiig, majd hajtottunk ki a kihalt főútra. Nem sokszor áll le a forgalom
Busanban, de most pont mákunk volt. Legalább százhatvannal mentünk, így röpke
háromnegyed óra alatt elértünk a célpontunkig. Kettő és negyed óra
maradt. – Figyelj Juhyeon…
- Minek neveztél? – szinte visított, amint meghallotta
igazi nevét.
- Lehet, hogy ez az utolsó napunk együtt. Még most se
engeded meg, hogy a teljes neveden szólítsalak?
- Jó, de csak azért, mert ha elpatkolsz, nem lesz
bűntudatom!
- Én is így gondoltam. -borzoltam össze selymes haját. – Na
szóval. Itt vannak ezek a pici nyilak. Mindegyik pontosan annyi altatót
tartalmaz, ami nekünk elég időre kiüti az őröket. A hatékonyságától ne félj,
egy elefántot is képes lenne elaltatni. A lényeg az, hogy minden pontján a
háznak egyszerre öt-hat őr járőrözik. A létszám attól függ, hogy milyen fontos
az adott terület. A hátsó bejáratnál például hat őr van, csak úgy, mint a
főbejáratnál. De például a konyha felől csupán három, míg a pincénél kettő.
Számíts arra, hogy ha nem vagy elég ügyes, és nem sikerül elaltatnod azt, aki
az összekötő a többi emberrel, akkor buktuk az egészet. Ha csak egy jelenti,
hogy betolakodók vannak itt, vége a bosszúdnak. Értve vagyok?
- Igen. A kamerákkal és a laser-es megfigyelőkkel mi van?
- Egyik sem működik. Az előző napok eseményeit mutatja a
megfigyelő szobában. Egy kis varázslat volt az egész, hogy felvegyem, majd
mindennap újra kezdjem a felvételt.
- Okés. Kutyák?
- Nincsenek. Minek neki? Csak elvesztegetné a pénzét egy
olyan dologra, ami az ő felfogása szerint fölösleges, haszontalan neki és nem
tud profitot termelni.
- Fú, azt se tudom, hogy mit kérdezzek még…
- Semmit. Csak kezdjük. Így is már alig van időnk. –
pontosabban kettő óra és egy perc.
- Oké. Akkor, induljunk. Mindent bele Song! – adott egy
apró csókot számra.
- Neked is, JuHyeon. Legyél ügyes. – két óra maradt.
Számításaim szerint egy ember az őrök éberségétől és
létszámától függően fél óra alatt végezni tud. Onnét, ha gyorsan tudunk futni
öt perc a bejutás, ha nincs semmiféle jelszó, vagy beléptető rendszer. Innentől
pedig a szerencsénken múlik, hogy megtaláljuk-e a pendrive-ot, avagy sem. Volt
nálam egy kis monitor, ami jelezte, hogy éppen mennyi őr van, és hogy
lebuktunk-e, vagy sem. Mondhatjuk, hogy amolyan GPS-ként funkcionált. De ha még
pontosabb akarok lenni, akkor PokémonGo helyett GuardianGo-ztunk. Irene
szokásához híven meggondolatlanul és gyorsan dolgozott, míg én inkább kivártam
a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak az ellenfeleimre. Ahogy csak egy
másodpercre is lankadt a figyelmük én úgy soroztam meg őket az
altatólövedékekkel. Nem az a legfőbb célom, hogy bárkit is megöljek, csak az,
hogy tönkre tehessem Őt. A számításaim ismét pontosak voltak. Fél óra múlva
találkoztunk ott, ahol elindultunk. Másfél óra maradt.
- Feltűnés mentes voltál? -érdeklődtem.
- Mint mindig. -felelte.
- Helyes. Akkor most lemászunk a falon keresztül, és a
konyhán keresztül megyünk. Ha esetleg még is észre vettek volna minket, onnét
nem várhatnak támadásra.
- Miért nem?
- Mert az nem esik bele a logika ördögi körébe.
- Olyan szexi, amikor fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– kuncogott.
- Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. De, ha bármikor
jönnének újabb őrök, itt van még több altató. Semmiképp ne ölj meg senkit,
értve vagyok?
- Miért ne? Miért van az, hogy ennyire ellene vagy a
gyilkolászásnak?
- Mert miért vegyem el valakinek az életét, aki nem ártott
nekem? Nem ijesztőbb az, ha nem tudod, hogy mi fog veled történni annál, hogy
tudod, meghalsz?
- Mióta vagy Te ilyen?
- Amióta megölted a lelkem. Nyomás. – Egy óra és tizenegy
perc maradt.
A füves területeken szerencsére semmilyen csapda nem várt
minket, csak a konyha ajtajánál. Szerencsétlenségünkre nem egy egyszerűen
feltörhető zár volt, hanem egy kicsivel bonyolultabb. Mégis mit félt ennyire a
konyhájában? Valami több milliárdokat érő kavirája van, vagy mi? Pontosan hat
perc és harminc másodperc alatt törtem fel a zárat. Most viszont szerencsénkre
nem várt minket senki. Egy óra maradt.
- Legyél nagyon szemfüles! Kiiktattam minden biztonsági
rendszert, de az embereket még én sem vagyok képes hatástalanítani egyszerre.
Bármikor megtámadhatnak, értve vagyok?
- Teljes mértékben.
Folyosók labirintusán át jutottunk el a nappaliba, ami a
pendrive lelőhelye. A kis monitorom segítségével próbáltam belőni a lehetséges
helyeket. Egy citromsárga kütyü a célpontunk. Összesen nyolc helyet talált,
ahol van valami, ami megegyezik egy pendrive-al: cipőtároló, esernyőtároló, két
féle könyv mögött elrejtve, lámpában, kanapék párnája alatt, az asztalon és
végül az egyik távirányítóba rejtve elemek helyett. Egyesével néztük végig az
összes helyet, de egyik sem az volt, amit mi kerestünk. Vagy ha egy pendrive
volt ott, Irene állítása szerint nem azt kerestük. egésze addig, amíg el nem
értünk a távirányítókhoz. Mikor a lány meglátta a citromsárga kütyüt örömében
felkiáltott. Ezzel együtt az órám is csipogott egyet. Fél óra maradt.
- Kit
látnak szemeim? Irene és Song Mino? Mi szél hozott erre titeket? Csak nem újra
együtt akartok velem dolgozni? – Suho, mint mindig, most is egy fölényes
mosollyal állt a lépcső tetején és bámult ránk.
- Nálunk van a féltve őrzött kis tárgyad, faszkalap! –
mutatta fel Irene az említett dolgot, mire a fiú elkerekedett szemekkel nézett
ránk.
- Hogy találtátok meg?
- Még mindig okosabb vagyok nálad, Kim Junmyeon. – kaptam
ki a lány kezéből a készüléket. Úgy érzem, nálam nagyobb biztonságban van.
- Minek mertél nevezni? – háborodott fel teljes neve
hallatán.
- Hé, haver. Lehet, hogy ez az utolsó nap, amikor
beszélünk. Had hívjalak már úgy, ahogy szeretnélek.
- Mondjuk van igazság abban, amit mondasz. Mindegy.
Végezzetek velük. – adta ki a parancsot a maradék őrnek, mire azok fegyverüket
előrántva lőttek minket.
- Most tényleg kell ez? Nem maradt sok időnk! – pontosabban tizenhétperc maradt.
Irene szinte egyedül verte le az összes férfit, amíg én nem
figyeltem oda, és támadt neki Suhonak, aki közben menekülni kezdett. Hogy mindig
nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. Amíg ők ketten fogócskáztak, addig én
hatástalanítottam minden őrt, kivéve egyet.
- Jinwoo, szólj Hoon-nak, hogy izzítsa a motort, hamarosan
szükség lesz rá. – súgtam a fekete hajú fiú fülébe.
- Pontosabban negyed óra maradt. – válaszolta bólintva és már
el is tűnt.
Miután biztonságban éreztem magam elindultam megkeresni a
két idiótát, akik lehet, hogy mostanra már kinyírták egymást. Végül az udvaron
találtam meg őket, ahogy verekednek. Általában egy férfi sem üt meg egy nőt,
viszont a Suho tekintetéből élesen kivehető volt, hogy már rég nem nőként
tekint Irene-ra. Pár percig néztem, ahogy marakodnak egymással, amíg elő nem
vettek egy-egy általam még nem látott pisztolyt.
- Yaah, Irene, az még is micsoda? – mentem egy lépéssel
közelebb, mire mindketten rám szegezték fegyvereiket. Pont, mint két évvel
ezelőtt. Tíz perc maradt.
- Te ebből maradj ki! -parancsolták mindketten. Az előző
pár lépésemet megtettem visszafele, a békesség érdekében. Ez a kettő idióta
pedig éveknek tűnő percekig, pontosabban, négy és fél percig bámulták egymást. Nem szóltak egy szót
sem, csak tartották egymásfelé a pisztolyokat.
- Add oda! -kiáltotta Irene.
- Micsodát? – válaszolta Suho.
- Tudod Te azt jól! Nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén
hagytad volna veszni a pendrive-ot, amit eddig még az életednél is jobban
féltettél. Hol van az eredeti?
- Nem tudom miről beszélsz. Az eredeti és az egyetlen ott
van Mino kezében. Nem vagyok bolond. Egyszer hátba szúrtam őt, elvettem tőle a
szerelmét, örülök, hogy még mindig beszélek, pedig újra találkoztunk. Hacsak,
nem puhányultál el az évek alatt, Song?
- Három perc maradt.
– feleltem bármi egyéb helyett.
- Hagyd békén Minot, velem foglalkozz! Nem érted, hogy ő
egy senki? Semmit nem ér. Elhozott ide, elvégezte nekem a piszkos munkát, már
csak tőled kell az a szar!
- Irene, tényleg nem fogod fel, hogy mit mondtam? A
pendrive nem nálam van, hanem Mino-nál. – mondta teljesen nyugodtan Suho. A
lány pár másodpercig gondolkozott, majd mintha villám csapott volna belé
kezdett el rohanni felém. Én pedig vissza, a ház irányába.
- Seunghoon, most! -utasítottam, mire hallottam, hogy mind
Suhot, mind Irenet elkapják és lefogják. – Irene, sajnálom. Suho, baszódj meg.
Mindkettőtöket utálom. Döntenem kellett, mit válasszak: az exet, vagy a
faszkalapot. De amikor rájöttem, hogy a modern technikával akár egy legyet is
üthetek két csapásra úgy döntöttem: miért is ne? Most végig nézhetitek
mindketten milyen az, amikor elveszítetek mindent. Egy perc maradt. – ahogy ezt
kimondtam, úgy tettem a pendrive-ot egy alkohollal teli üvegcsébe, aminek a
végén lévő ruhadarabot meggyújtottam és dobtam el az egészet. Az egyetlen
dolog, amiben mindig is jó voltam, az a célzás: pont abba a mezőbe találtam,
ahol Seunghoon és a többiek elhelyezték a bombákat. Harminc másodperc maradt. Pontosan harmincmásodperc
kellett ahhoz, hogy szépen, sorban, katonásan minden egyes bomba felrobbanjon a
ház pedig lángokban álljon. Pár másodpercig gyönyörködtem művemben, majd hátra
néztem és láttam, ahogy mind Irene, mind Suho meggyötörten csuklanak össze.
- Te tudod, hogy mit műveltél? – üvöltötte hisztérikusan
Irene.
- Igen. Bosszút álltam rajtatok. Többet nem félek tőled,
Bae JuHyeon. Ezentúl Te félj tőlem. Rettegj. Mert mától, nem félek semmitől. És
aki nem fél semmitől, az megállíthatatlan.
Szia! (remélem, hogy ezt olvasni fogod valamikor)
VálaszTörlésBe kell vallanom, nagyon megleptél a párossal, mindenre számítottam, csak rájuk nem, főleg nem ilyen formában (pedig mindkettejükért bolondulok, telitalálat ez a két ember). Köszönöm, hogy rám áldoztad az idődet és nagyon boldog újévet! ^-^
Mim