Ajándékozott:
Kyungjeong Love
Angyalka (író): Sárii~
Cím: A szerelem nem ismer lehetetlent
Cím: A szerelem nem ismer lehetetlent
Szereplők: Byun Baekhyun,
Oh Sehun, Kim Taehyung (V), Jeong JungGuk (Jungkook), Jang Yijeong és Song
Kyungil
Párosok: SeBaek, VKook és
KyungJeong
Műfaj: romantikus
Korhatár:
Figyelmeztetés: A
szereplők gimnazisták, néhányuknak megváltoztattam a korát.
Írói szó:
Drága Kyungjeong Love!!
(Heh olvaslak ;))
Remélem, eme szerény kis
történet elnyeri a tetszésedet és minden elképzelésedet felülmúlom soraimmal.
Amikor megláttam, hogy kinek írok és mit, egyből megszállt az ihlet és annyira
boldog voltam, mert olyan párosokkal szeretnél történeteket, kiket szeretek,
sőt az egyikért egyszerűen megveszek, de szerintem, amint
elolvasod a történeteket, ráismersz ki is vagyok. Ezzel a kis történettel szeretnék Boldog Karácsonyt Kívánni neked!!!
SeBaek
- Sehuniee – nyújtottam el a nevét, amint
megpillantottam barátomat az utcán, ahogy igyekezett az iskola felé, így az
utolsó napon. Mint egy ötéves ugrottam a nyakába és még szerencse, hogy előtte
meghallotta érkezésemet, így nem érte váratlanul súlyom, ami hátára nehezedett.
- Szia Baekiee – utánozott, majd térdem alá karolva
folytatta útját, velem a hátán. Szerencsére, ma semmit sem kell vinnünk a
suliba, így halál nyugodtan csimpaszkodhattam belé. Hatalmas vigyorral az
arcomon karoltam át nyakát és vállán pihentetve arcomat néztem a fehérbe borult
utat. Imádtam ezt az időt és azt szerettem a legjobban, ha azzal a személlyel
tölthettem az időt akit szeretek és ez... – Néha úgy érzem, hogy én vagyok az
idősebb, nem pedig te – mondta azzal a csibészke mosollyal az arcán, ami képes
volt minden egyes percben elrabolni a szívemet.
- Tehetek én arról, hogy ilyen piszok helyes vagy, és
hogy nehéz ellenállni neked? – vontam fel szemöldökömet. – Tegyél le! –
utasítottam. Amint megtette, már mentem is tovább összefont karokkal a
mellkasomon.
- Baekiee – hallottam, ahogy jött utánam, de nem fordítottam
rá nagyobb figyelmet. – Baekhyun, kérlek – kérlelt, de csak tettem egyik
lábamat a másik után, egyre közeledve a célunkhoz, ahol már nem érhettünk
egymáshoz. – Életem értelme állj meg, könyörgöm – már könyörgött, én pedig
megtorpantam nem messze az iskola bejáratától.
- Erre vártam – fordultam meg és egyből nyakát átkarolva
csókoltam ajkaira, mielőtt még minden lehetőségünk elszállna.
- Ez nem volt szép – motyogta a csókba és még közelebb
húzott magához, hogy éreztesse velem, mennyire is szeret. Boldogan simultam
hozzá teljesen és adtam át magamat neki, hogy a pillanat még tovább tartson,
hogy feltöltsön egész napra és egy levakarhatatlan mosoly kerüljön arcomra.
- Délben a szokott helyen? – váltam el tőle boldogan,
ahogy alsó ajkamat beharapva néztem szemeibe.
- Aztán nálam folytatunk mindent. Nincsenek otthon
anyuék néhány napig – jegyezte meg így a végére mellékesen, mire ledöbbenve
néztem rá.
- És ezt csak most mondod? – akadtam ki és csaptam
mellkason, ő pedig csak nevetve húzott magához még egy csókra.
- Szeretlek Baekhyun – nézett bele a szemembe.
- Én is szeretlek – mosolyogtam és elengedve egymás
kezét vágtunk neki a napnak, hogy minél előbb elteljen. Kicsattanó örömmel
váltam el tőle az osztálya előtt és indultam a sajátomba, hogy legjobb barátom
mellé lehuppanhassak és elecseteljem neki a történteket. A csengő előtt estem
be a terembe és megtalálva saját helyemet, vigyorogtam barátomra, aki csak
zavarodottan figyelt.
- Már megint mi történt? – kérdezte kisebb mosollyal,
mert tudta jól, nem minden ok nélkül szoktam úgy vigyorogni, mint egy idióta.
- Délután Sehunn-nál leszek – mondtam hatalmas
lelkesedéssel.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem minden szabad percedet
vele töltenéd.
- Jó-jó, igazad van, de ez most más – nem tudta
elrontani a kedvemet. – Nincsenek otthon a szülei egy-két napig, szóval lehet
ott is alszom. Úgyis szünet van, még anyuék sem szólhatnak érte – ingattam a
fejemet jobbra-balra, azzal a „nyertem” mosollyal.
- Ez így már akkor más – mosolygott ő is tiszta
szívéből. – És ez lenne… - kérdezte zavartan.
- Mi? Jah nem – nevettem. – Már régebben megtörtént,
csak az utolsó is eléggé régen volt. Pff talán egy hónapja – gondolkodtam el. –
Tudod, suli, meg mindkettőnknek ott van a családja, így eléggé nehezen tudtunk
úgy összehozni egy napot, amikor nem rohanunk, nem megyünk sehova és ráadásul
még senki sincsen otthon.
- Ebben teljesen igazad van. Látom, tudsz gondolkodni –
kócolta össze a hajamat nevetve.
- Hé! – kaptam oda kezemet egyből. - Én vagyok az
idősebb, mégis engem kezelsz úgy, mint egy gyereket.
- Mert néha eléggé gyerekesen viselkedsz, Baekhyun. Lásd
be.
- Jóóó – mondtam sóhajtva. – Igazad van, de nagyon
remélem, egyszer te is mesélsz nekem a titkos hódolódról Jang Yijeong, mert
nagyon titokzatos vagy vele kapcsolatban. Gyanús vagy nekem – néztem rá
fenyegetően és egyből megváltozott arca színe.
- Majd talán a téli szünetben egyszer találkozhatnánk..
és.. – kezdett el össze-vissza habogni, mire megszólalt a csengő és belépett
rajta a történelem tanárunk, kinek tekintete egyből a mi padunk felé
terelődött. Itt valami nagyon nem tetszik nekem..
VKook
- Már megint Sehun – akadtam ki, de csak magamban
mondtam ki ezeket a szavakat, mert így óra közepén biztosan nem értékelte volna
a tanár a megnyilvánulásomat. Megint miatta nem jött át. Elegem volt már
belőle. Felháborodva dőltem hátra a székemben és csak bámultam a táblát, amire
a tanár éppen néhány információt biggyesztett fel a következő félévvel
kapcsolatban, de egyáltalán nem érdekelt. Jobban érdekelt, hogy Taehyung miért
nem jött el a szünetben hozzám. Biztos megint Sehun nyakában lihegett, aki
jobban lekötötte a figyelmét, mint a rokona hogyléte. De mit is vártam tőle?
Semmit sem vett észre, pedig a vak is látta, hogy mennyire felnézek rá, és hogy
mennyire bele vagyok habarodva, csak ő maga nem. Rokonok, csak a baj volt
velük. Végül csak megszólalt a csengő hangja, én pedig felkaptam azt az
aprócska táskát, amit magammal hoztam, minden cuccomat kivarázsoltam a
padomból, majd a vállamra vetettem a kis szütyőmet és megindultam a kollégium
felé. Nem törődtem semmivel és senkivel. Leszartam, ha szóltak hozzám. Most
kellőképpen rosszul esett, hogy nem volt velem és fogadjunk, hogy most is vele
volt.
Idegesen
szedtem a lábaimat a lépcsőn, hogy a megfelelő szintre érkezhessek és sikeresen
neki is mentem valakinek, de most nem érdekelt az udvariasság annyira, így egy
bocsánatot hozzávágtam és mentem is tovább. Messziről nevemet hallottam, amint
kiáltozott valaki utánam, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy
lecserélt valakire és én el lettem felejtve. Ennyire megutált volna az elmúlt
fél évben? Nem lógtam annyit a nyakán. Engedtem, hogy mással is legyen, nem
követeltem meg az egész napos figyelmet, csak kellett, hogy mellettem legyen.
Az nem volt elég, hogy közös szobánk volt, az kellett, hogy tényleg velem
foglalkozzon, hogy végre lássa a fától az erdőt. Rá kell valahogy ébresztenem,
hogy nem csak a rokona vagyok, én nem csupán egy barát, hanem..
- Jungkook – fonódott öt ujj a csuklóm köré és rántott
kissé vissza a folyosón, de nem fordultam meg. Túlságosan fájt az érintése, az,
hogy ő nem érzett úgy, mint én, és képtelen volt észrevenni. Miért ilyen nehéz
az élet? Miért őt kell szeretnem? Miért nem lehetne valaki más? Miért pont ő??
– Jung… - és itt már meghallotta halkan feltörő zokogásomat. Nem bírtam
visszatartani. Túlságosan élt bennem a kép, ahogy Sehun mellett sétálgat az
udvaron, hogy állandóan a nyakán lógott, és én csak a második voltam az életében.
– Mi a baj Kookie? – már megint kezdi.. Miért becézget ilyenkor is? Ezzel csak
ront a helyzeten. Azt a szemernyi erőt is, amivel rendelkeztem, elvette. Eddig
bírtam magamban tartani az érzéseimet. Csak megfordultam és átölelve őt
szabadjára engedtem minden könnyemet, miközben ő teljesen értetlenül és aggódva
ölelt magához.
Telnek
a percek, érzem, amint megindult alattam a föld, végül a fenekem valami puhára
érkezett és mikor egy pillanatra kinyitottam a szememet, láttam, hogy
besegített a szobánkba, hogy senki se láthasson ilyen állapotban. Egyáltalán
nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem, csak az számított, hogy velem volt és
vigyázott rám. Ölelő karjait éreztem magam körül, ahogy hátamat és hajamat
simogatta nyugtatásképp, de nem nagyon segített összetört lelkemen. Azt
akartam, hogy ne barátként öleljen. Őt akartam. Annyira nagy kérés ez?
- Kicsi Jungkook, mi a baj? – kérdezte már nem is tudom
hányadjára, mire sikerült lenyugodnom és felemelnem a fejemet, hogy beszélni
kezdhessek.
- Te..
- Én? – nézett rám nagy szemekkel.
- Igen.. Mert.. Szeretlek.. Csak képtelen vagy végre
felnyitni a szemedet, hogy lásd a nyilvánvaló jeleket.. – motyogtam halkan.
- Észrevettem, csak..
- Mi??? – pattantak fel szemeim. – Észrevetted, de nem
tettél semmit? – akadtam ki egy pillanat alatt. – Miért nem szóltál?
- Mert még korai lenne, meg..
- Mi az, hogy korai? És mi az, hogy meg??? Mit nem
mondasz el?
- Kicsi vagy még Jungkook. Hozzám képest..
- Két nyamvadt év van közöttünk! Az nem sok!
- Valamikor igen.
- Szerintem meg nem. De ha ennyire nagy baj a korom,
akkor menj vissza Sehun-hoz. Ő idősebb is, mint te, szóval semmi kifogásod nem
lehet ellene – álltam fel az ágyról és elindultam a fürdő felé.
- Mi az, hogy menjek vissza Sehun-hoz? – ragadta meg
karomat. – Mégis mi a csudáról beszélsz?
- Állandóan ott lihegsz a közelében. Minden lépését
követed. Kinyalod a formás fenekét, miközben rólam tudomást sem veszel, csak Oh
Nagy Sehun van a szemeid előtt. Erről beszélek. Őmiatta nem teszel semmit, mert
őt szereted, én pedig maradok az idegesítő kiskorú rokonod egy életre és...
- Te féltékeny vagy Sehun-ra? – nézett rám meglepetten.
- Örülök, hogy leesett – rántottam ki kezemet karjai
közül.
- Hé – húzott vissza, ahogy egy lépést tettem. –
Feleslegesen vagy féltékeny rá. Neki van barátja.
- Mi? De hát.. – és megszakítva mondandómat nyomott egy
csókot ajkaimra. Talán életem leggyönyörűbb pillanata volt ez, amire mindig is
vártam és nem tudtam nem viszonozni, hiszen most végre megkaphattam. Nem
érdekeltek a válaszok, a kifogások, egyszerűen csak tovább akartam érezni ezt a
pillanatot, mert ki tudja, meddig lehetek még így a közelében. Amennyire csak
tudtam, magamhoz láncoltam és elmélyítettem a csókot, hogy még tovább és tovább
tartson azon is túl, hogy elfogyott mindkettőnk levegője. Engem már csak a
szerelem éltetett, nem a levegő.
KyungJeong
- Jungkook? – néztem értetlenül a fiú után, aki mintha
nem ezen a világon lenne, éppen úgy tántorgott a folyosón. Már készültem, hogy
utána menjek, hiszen ismertem őt, de amint megláttam Tae-t utána sietni,
tudtam, hogy jó kezekben lesz. Mosolyogva mentem a saját szintemre, amin néhány
osztály- és évfolyamtársammal osztoztam, de csak én voltam az, aki egyedül volt
a kétágyas szobában. Mindenkinek volt lakótársa, és jól megvoltak vele. Én meg
egyedül voltam, de ez megfelelt nekem, hiszen...
- Megint megvárakoztat, Jang Yijeong – hallottam meg
hangját a folyosó legvégéről, ahol a szobám ajtaja volt. Vigyorogva haladtam
tovább és miközben a kulcsomat előhalásztam nadrágomból felnéztem az illetőre.
- Sajnálom, Song Seonsaengnim – kerültem
tanárom tekintetét és úgy léptem az ajtómhoz, majd illesztettem be a kulcsot a
helyére. Elfordítottam a zárban, aztán kinyitottam az ajtót, hogy tanárom
átléphesse a küszöböt. Megvártam, míg megtesz néhány lépést befelé, aztán
zártam be csak magunk után az ajtót, aminek egy hangos koppanással érkezett
fejem és hátam, ahogy erőszakosan kapott ajkaim után. Vágyakozva karoltam át
nyakát és vezettem ujjaimat tincsei közé, hogy még közelebb tudhassam magamhoz.
Igaz, majdnem naponta találkoztunk, hol az iskolában. hol itt, de minden egyes
perc egy örökkévalóságnak számít nélküle. Hatalmas tenyereit rávezette
derekamra és úgy rántott még inkább magához, majd ahogy elfogyott a levegőnk,
elváltunk egymástól, de a távolságot nem szüntettük meg kettőnk között.
- Hívj
a rendes nevemen, ha nem az iskola területén vagyunk – suttogta, ahogy egy
aprócska puszit nyomott orrom hegyére.
- De
még az iskola területén vagyunk, Song Seonsaengim – néztem szemeibe ártatlanul,
hiszen én csak betartom a szabályokat.
- Te
és a mindent tudó agyad – sóhajtott egyet. Elhúzódott tőlem, megfogta kezemet
és az egyik ágyhoz húzva ültetett maga mellé. – Mikor fogsz hazaindulni? –
kérdezte szomorúan, amint összekulcsolt ujjainkat nézte.
- Másfél
óra múlva jön értem anya. Nem értem miért nem akarsz velem jönni.. –
biggyesztettem le ajkaimat. – Anyáék ismernek és nem ellenzik a kapcsolatunkat,
hiszen úgy találkoztunk, hogy nem is tudtuk, hogy a tanárom leszel két éven
keresztül. Meg.. mintha nem minden egyes estét velem töltenél, úgy mondod ezt..
Ennyire félelmetesek volnának? Vagy már meguntál..? – húztam el kezemet és a
szekrényemhez lépve kezdtem el kipakolni ruháimat. Alig, hogy megfogtam az
egyik pólómat, máris becsapódott az orrom előtt a szekrényem ajtaja és egy
tenyér terült el rajta. Kikerekedett szemekkel fordítottam tekintetemet a kar
tulajdonosára, de talán nem a legjobb ötlet volt. A lehető legcsúnyábban nézett
rám, talán az elmúlt három évben először. Szinte villámokat szórtak szemei és
éreztem, hogy rettenetesen nagy bajban vagyok.
- Ugye
az utolsó kérdést nem gondoltad komolyan – vonta fel szemöldökét, azzal a „most
ugye csak viccelsz”-fejjel nézve rám.
- Én
csak.. – kezdtem el dadogni, mert azt sem tudtam, mit miért mondtam és miért
fordult ez meg egyáltalán a fejemben.
- Miért
unnék rád? Szerinted, ha nem kedvelném a társaságodat, akkor most itt lennék?
Akkor itt gubbasztanák minden áldott este melletted? Ha nem szeretnélek,
megcsókolnálak az óra előtt öt perccel, hogy láthassam a vörösben pompázó
arcodat? Szerinted ezeket mind megtenném, ha unnálak? – fúrta tekintetét
enyémbe, de nekem meg se rebbent a szemem. – Szeretlek, Yijeong, és mindennél
jobban veled akarok lenni, de most a családoddal kell lenned. Régen láttak már és
én csak a barátod vagyok, aki mellékesen a tanárod is, de az ünnepeket a rokonaiddal
kell töltened. Velem majd később ünnepelsz – mosolygott rám.
- De
te is a családom rész vagy és tudom jól, hogy egyedül leszel, azt pedig nem
akarom. Ezért szeretném, ha velem jönnél. Tudom, hogy nem vagy valami jó kapcsolatban
a szüleiddel és egyedül leszel egész szünetben, az meg elszomorít engem.. Gyere
velem – hajtottam le fejemet és belekapaszkodtam ingébe. – Ezt szeretném csak
karácsonyra – motyogtam halkan.
- Engem
szeretnél karácsonyra? – éreztem hangján, hogy mosolygott, így csak bólintottam
egyet és átöleltem őt.
- Ha
már az elmúlt kettőt nélküled töltöttem, akkor az ideit veled akarom. Ez lenne
a legszebb karácsonyi ajándék a világon – motyogtam mellkasába.
- Hmm
hát még össze kéne pakolnom, meg az ajándékot is jól eldugni, mert a végén
előbb megtalálod, mint szeretném, bár eléggé feltűnő.
- Feltűnő?
– kaptam fel fejemet. – Miért, mekkora?
- Nagy
– mondta hatalmas mosollyal az arcán. Gondolkodni kezdtem mi is lehet az,
közben pedig kezei megállapodtak derekamon, majd lejjebb csúsztak egészen
fenekemig, amit szépen megmarkolt és abban a pillanatban esett le, mit is akar
adni.
- Song
Kyungil! – néztem rá hatalmas szemekkel, miközben villámokat szórtam rá. – Hogy
a csudába tudsz ennyire perverz lenni egy ilyen megható pillanatban?! – csaptam
mellkason.
- Én
nem gondoltam semmi rosszra, csak te – nevetett rajtam, majd kaptam egy
leheletnyi csókot. – Remélem, a következő fél évben is megtűröd a társaságomat
itt.
- Ha
az elmúlt három évben elviseltelek, akkor a következő száz már piskóta lesz –
mosolyogtam rá, mire azzal a csodálatos csibészke, lehengerlő mosolyával
ajándékozott meg és egy hosszú csókkal pecsételtük le ígéretünket, amit
hangosan lehet nem mondtunk ki, de a pillantások magukért beszéltek.
- Jajj
tényleg, majdnem elfelejtettem – váltam el tőle hirtelen.
- Micsodát?
- Baekhyun
meg akar ismerni.
- De
hát ismer – nevet hangosan. – A történelem tanárotok vagyok két éve.
- Lehet,
de úgy, mint a barátom szeretne megismerni. Feltűnt neki, hogy mostanában.. –
haraptam be alsó ajkaimat.
- Mostanában
mi volt? – kérdezte kíváncsian.
- Mostanában
eléggé gyakran gondoltam rád, órák közben is és nem csak a tiéden..
- Elvonási
tüneteid vannak drága? – kérdezte nevetve.
- Elég
régen volt már úgy közöttünk valami.. – néztem mellkasát, hogy semmiféleképpen
ne kelljen a szemébe néznem. Az nem menne.
- Akkor most ki is a perverz? – kuncogott, ahogy közelebb húzott. – Majd bepótoljuk – suttogta fülembe és élvezve ahogy a karjai ölelnek, gondoltam bele abba, hogy majd lesz egy-két napunk, amikor anyáék nem lesznek otthon. Azt a két napot akarom.
- Akkor most ki is a perverz? – kuncogott, ahogy közelebb húzott. – Majd bepótoljuk – suttogta fülembe és élvezve ahogy a karjai ölelnek, gondoltam bele abba, hogy majd lesz egy-két napunk, amikor anyáék nem lesznek otthon. Azt a két napot akarom.
Hát ez a fici se nekem íródott, de muszáj leírnom, hogy egyszerűen imádom, ahogy három párral írtál és így összekapcsoltad őket, de mégis olyan, mintha három különböző fici lenne *-* Mellesleg mind a hármat imádtam :3
VálaszTörlés